Most tiszteletlenséget követek el

0

No, nem mi, ilyen eszünkbe sem jutna (…), miként szerzőnknek, Gergőnek sem, ám Japánban, ahonnan egyetemistaként írt, mindennapos fordulat egy-egy beszélgetés során. Szóval a Távol-Keletre kirándulunk, és az egyetemi részletek mellett az is kiderül, vajon tényleg többe kerül-e 6 doboz sör, mint 2 kiló csirkemell.

„Szeptemberben lesz 5 hónapja, hogy Japánba jöttem. Ennyi idő nyilván nem elég, hogy kiismerjem az országot, főleg mivel tanulni jöttem, így időm nagy részét ugyanazon a helyen töltöm. Mégis úgy gondoltam, megosztanám az idáig vezető utamat, valamint az első benyomásaimat.

Az út

Az, hogy itt lehetek, egy ösztöndíjnak köszönhető, másképp esélyem se lett volna eljutni ide. Az egész úgy indult, hogy (és ne nevessetek ki) sok animét, azaz japán rajzfilmet néztem.

Kicsit pontosítva, olyan három év után a sok animézés, valamint a wikipédia és egyéb, ingyenes nyelvokító-oldalak random böngészése mellett nagyjából elkezdtem érteni japánul, elsősorban a nyelven keresztül pedig kialakult az érdeklődésem az ország iránt is.

Sok lehetőségem nem volt élőben gyakorolni, a felirat nélküli animézést és a képzeletbeli japán társalgásokat leszámítva, egészen addig, amíg 11. osztályban érkezett egy japán cserediák az osztályunkba. Először beszélgethettem valakivel japánul, rájöttem például olyan dolgokra, hogy az animékben oly sokat, oly természetesen használt „omae” (=te) megszólítást nem igazán érdemes használni; az én esetemben két perces kínos nevetés követte.

Az egyik beszélgetésünk alkalmával az egyetemekre terelődött a téma, ezzel kapcsolatban pedig sok tervem még nem volt. A japán egyetemekről nem tudtam sokat, ezért elhintette, hogy olvasgassak róluk, tök jók, meg minden.

Akkor még nem nagyon foglalkoztam ezzel a témával, ő pedig a második félévet már másik városban folytatta. Talán a nyári szünetben kezdtem el gondolkozni azon, hogy azért mégiscsak jó lenne kilátogatni, úgyhogy próbáltam valamilyen cserediákos lehetőség után nézni… reménykedtem, hátha van valami olcsó lehetőség, amivel akár 1-2 hétre kilátogathatnék. Mivel az utolsó évem volt gimnáziumban, többet amúgy sem engedhettem volna meg magamnak.

Hát, nem találtam olyan programot, mint szerettem volna, helyette a nagy keresgélés közben megtaláltam a japán nagykövetség honlapját, ahol megláttam az ösztöndíjakat – volt köztük egy 5 éves program, 17-21 év közötti, egyetemet még nem végzett fiataloknak.

Megtetszett az ötlet, úgyhogy egy kis gondolkozás után, egy békés paprikaszedés közben bejelentettem, hogy akkor én ezt most megpróbálnám, hátha. Ez volt 2011 nyarán.

A kanjik

Ezután több mint egy évnyi bizonytalanság következett. A weblapon csak az az évi kiírás volt fent, a frissre várni kellett tavaszig. Addig is próbáltam a magam módján készülni, mivel azt már tudtam, hogy japánból, angolból, és matekból írásbeli tesztet kell írni az első fordulóban.

A helyi könyvtárban találtam egy jó könyvet, abból tanultam a kanjikat, a kínaiból átvett írásjeleket a japán tesztre (ugye mivel a nyelvet nem a klasszikus értelemben „tanultam”, ezért bár beszélni tudtam, írásban csak a szótagírásukig jutottam el).

Ez mindennél fontosabb volt akkor, így az előrehozott érettségik, a szalagavatóra készülés mellett időm nagy részét e könyv felett töltöttem, még órák közben is inkább a füzetemben gyakoroltam.

Emellett főleg a matekra készültem, mivel a teszt alatt sem függvénytáblázatot, sem számológépet nem lehetett használni, valamint a feladatok is sokkal nehezebbnek tűntek, mint amihez hozzászoktam. A tanárom, illetve emelt matekos barátaim segítségét is igénybe véve sikerült csak az előző évek feladatait megoldogatni, illetve a deriválás-integrálás megtanulásához is az ő segítségüket kértem (végül a kapott jegyzetek és az internet segítségével a teszt előtti három napban magoltam be valamennyire, utána egy hónappal pedig már semmire sem emlékeztem belőle).

A hitelesített fénymásolat fénymásolata

Szóval, teltek a napok, készültem, ahogy tudtam, közben ilyen érettségivel meg miegyébbel riogattak minket, de valahogy átvészeltem. Amikor végre felkerültek a friss infók, nekiálltam összeszedni a szükséges papírokat; fényképkészítés, jelentkezési lap még rendben volt.

Kellett ajánlólevél, osztályfőnököm és az igazgató aláírásával, amiben leírják a véleményüket rólam. Ezt azonban be kellett tenni egy saját magamnak címzett, lezárt és lepecsételt borítékba, csak úgy magában nem lehetett odaadni.

Kellettek még az érettségiről és az utolsó három évem év végi eredményeiről az iskola által hitelesített fénymásolatok, fénymásolatok a hitelesített fénymásolatokról, angol fordítás róluk, fénymásolat a fordításokról, ezek is hitelesítve, illetve ha jól emlékszem, még egy papír az iskolától, amiben leírják, hogy mivel az érettségi még odébb van, azt csak később fogom tudni elküldeni.

Kellett még egy orvosi vizsgálat is, egy előre megadott papíron mindenfélét kitölteni – legalább megtudtam a vércsoportomat. Ezt a jelentkezési határidő előtt két nappal intéztem el, másnap felutaztam Pestre, május 31.-én pedig jelentkeztem. Úgy másfél héttel később kellett menni megírni a tesztet.

Rémálom a rémálomban

Eléggé elbizonytalanodtam, amikor megláttam, milyen sokan jöttek el, mégis sikerült elég jól megírni a teszteket, hogy behívjanak az interjúra, pont pár nappal a szóbeli érettségik előtt. Természetesen alig bírtam aludni előtte, illetve megvolt a rémálom a rémálomban, pedig nem vagyok izgulós típus.

Én voltam az utolsó a sorban; amikor odaértem, az utolsó előtti alany éppen elhagyta az épületet, így teljesen egyedül vártam, hogy behívjanak. Mikor kiderült, hogy értem a kérdéseiket, ők pedig megértik a válaszaimat, megnyugodtam valamelyest; letudtuk az interjút, lehetett várni olyan július közepéig.

Innentől kicsit lerövidítve a történetet: júliusban jött a telefon, hogy sikeresen átjutottam a válogatón, küldik az adataimat Tokióba, majd valamikor december-január tájékán lehet számítani a végső eredményre.

Szóval innentől kezdve december 17.-ig semmi, aznap viszont jó hírekkel ébresztettek. Hurrá, hurrá, nem kell vizsgákra tanulni (természetesen a biztonság kedvéért elkezdtem itthon az egyetemet, mégis csak nagyjából 8-an kapták meg az azelőtti 8 évben), lehet készülni Japánba.

Volt egy tájékoztató beszélgetés plusz találkozó a nagykövettel, ahol remegő térddel bemutatkozhattam, később pedig egy összejövetel, ahol még nagyobb közönség előtt mutattuk meg magunkat, és további hasznos tanácsokkal láttak el minket.

Itt ettem először életemben szusit, méghozzá nyers hallal. Hát, két perc rágás, hányinger-visszafojtás, és egy bátor, nagy nyelés után rájöttem, hogy a nyers dolgokkal nem lesz sok szerencsém.

Tapasztalatok

Elég sokat írtam eddig, úgyhogy most már végre elrepülök Japánba, egészen pontosan Oszakába. Természetesen életemben először utaztam repülőn, elég nagy falatnak tűnt Japánnal elkezdeni.

A jegyeket az ösztöndíj keretein belül kaptuk, így nekünk nem kellett érte fizetni; meglepődve tapasztaltam, hogy nem a lehető legolcsóbb módon juttatnak el minket Japánba, ahogy én tettem volna, hanem Lufthansás, egy átszállásos, úgy 15 órás utat szereztek nekünk. (Az 5 éves ösztöndíjat ketten kaptuk meg, a többiek a rövidebb, kutatóival jöttek ki, azért a többes szám.)

Papírok, papírok, papírok. Röviden így jellemezném az első napokat. A reptéren hosszas sorban állás után lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, és megkaptuk a Residency Card-unkat, ez kb. lakcímkártya és személyi egyben, az itt tartózkodó külföldieknek – az egyik nem is olyan régi japános posztban említett alien card-ot helyettesíti.

Miután megtaláltam a bőröndjeimet, jött, amitől leginkább féltem: átjutni a vámon. Volt nálam egy üveg Tokaji, valamint két liter házi pálinka, (igaz, ásványvíznek „álcázva”) kicsit féltem, hogy felnyittatják a bőröndömet, aztán elkoboznak valamit, elsősorban azért, mert odakint még kiskorúnak számítottam, illetve, ha jól tudom, ez több volt, mint a vámmentesen behozható adag.

Nagy meglepetésre, az egész annyiból állt, hogy egy kedves, mosolygós hölgy elkérte az útlevelemet, megkérdezte, hogy akkor három táskám van-e, majd továbbengedett.

…és akkor kaptunk még egy csomó papírt

Odakint megvártam a kelet-európai kontingens többi részét (összesen 5-en voltunk), majd elfuvaroztak minket a kollégiumba. Itt aláírtunk egy papírt, kaptunk néhány tájékoztató papírt, majd mehettünk a szobánkba.

Másnap várt ránk egy hosszú tájékoztató, ahol kitöltöttünk egy csomó papírt, kaptunk két csomó papírt, mindenféle hasznos információval, befizettük a biztosítást, meg kaptunk még egy csomó papírt.

Következő tennivalónk volt csoportokra bontva, egy segítőkész helyi diák vezényletével ellátogatni a városi irodába, ahol rányomták a lakhelyünket a residency card-unkra; ezután pedig átballagtunk a postára, bankkártyát készíttetni.

Természetesen mindkét helyen kitöltve egy csomó papírt, amik mellé még egy csomó tájékoztató papírt kaptunk. Tudom, otthon is így van, de mivel itt egyszerre intéztünk minden hivatalos dolgot, illetve sok, az itteni élethez szükséges tájékoztatót kaptunk, gyorsabban teltek a fiókok, mint amihez hozzászoktam.

A kasszán innen

Végre megérkeztem Japánba, és el is intéztem minden papírmunkát, úgyhogy belekezdek végre a tapasztalataim részletezésébe, a teljesség igénye nélkül.
Első tapasztalatom a közeli szupermarkettel kapcsolatos. Amin meglepődtem, hogy az áruk nem voltak „elkerítve”.

Otthon ugye általában az épületen belül is van egy bejárat, kijönni pedig csak a kasszák mellett lehet. Itt viszont a kasszán innen is voltak áruk, a bejárattól pár lépésre már ott vannak a zöldségek.

Első gondolatom az volt, hogy ha valakinek olyan kedve lenne, simán megfoghatna néhány dolgot és kisétálhatna. Nyilván vannak kamerák, így nem maradna büntetlenül, de azért mégis.

Az automaták hazája

Említettem, hogy itt kiskorúnak számítok. Japánban ugyanis 20 éves kortól mérik a felnőttet, én pedig alig három héttel érkezésem után töltöttem a 19-et. Ennek ellenére, alkoholt bárhonnan, bármikor tudok venni, a legnagyobb ellenállás, amivel eddig találkoztam, az egy képernyő volt, ami megkérdezte, hogy tényleg elmúltam-e 20. Természetesen az igenen kívül más opció nem volt.

Ez összesen kétszer fordult elő, egyik alkalommal a pénztáros szólt, hogy nyomjak egy igent, a másik alkalommal maga a pénztáros, minden szó nélkül megnyomta helyettem.

Nyilván sokat segít, hogy a szakállas nyugati fehér ember külsőm az ő szemükben több évet dob rám, mint otthon. Bár hallottam olyat is, hogy egy 20-nál mindenképpen többnek kinéző külfölditől kértek személyit, amikor egy üveg vodkát akart venni valamikor éjjel.

Japán az automaták hazája, általában üdítőset találni minden sarkon, de sokat látni cigi-automatát is, olykor pedig felbukkan egy-egy sörös is. Utóbbi kettő használatához elméletileg kell valamilyen kártya, amivel bizonyíthatjuk, hogy felnőttek vagyunk; gyakorlatilag ugyanúgy sikerült sört szereznem, mint kólát.

Viszont a telefonvásárlás, na, az nem úgy megy. Próbálkoztunk egyik helyen telefont venni, de mivel fiatalkorúak voltunk, mondták, hogy kell kezes, írassunk alá valami papírt az egyik tanárral az egyetemen… amikor harmadszorra mentük, egy másik helyre, akkor megelégedtek egy másik, 20 éves diák aláírásával.

Viszont kérték a biztosítási papírunkat, amit a másik helyen egyáltalán nem említettek. Amúgy akkor volt valami akció, így a legolcsóbb okostelefon az iPhone 5 volt.

Mivel sok ösztöndíjas van itt, más ország fiaival-lányaival is van lehetőségem társalogni a japánok mellett. Magyarként az egyik legmulatságosabb, bármennyire is gonosznak tűnik, hogy nekem van itt az egyik legnagyobb hangkészletem.

Kicsit szégyellem magam, hogy ilyenen szórakozok, de mivel nem nagyon érintkeztem ezelőtt külföldiekkel, érdekes látni/hallani, hogy van, akinek az én „a”-m „o”-nak hangzik, a nevemet pedig szinte senki sem tudja rendesen kiejteni az „ő” miatt. De akinek sikerült, azok között is van, aki nem érti, hogy ez a hang miben más, mint az „ű”.

Japánok magyarul

Ha már itt tartunk, megemlíteném, hogy itt, az Oszakai Egyetemen lehet az országban egyedül magyar szakon tanulni. A pontos számra nem emlékszem, de olyan 50-en lehetnek, közülük sokan voltak már Magyarországon is.

A japánok ugye híresek az angol akcentusukról, ami miatt egyes szavak anyanyelvi beszélők számára is érthetetlenné válnak, mégis, akikkel beszéltem, azoknak nagyon jól ment.

Nyilván volt egy kicsi akcentus, de örömmel töltötte el kicsi szívem, ahogy a hangokat, ragokat, alany/tárgyesetet eltalálták. Sok közös program van, amire általában engem is meghívnak, így voltam már náluk például palacsinta-sütögetésen is, illetve szoktak tartani filmvetítést – ebből csak egyre tudtam elmenni, akkor magyar rajzfilmeket néztünk, általuk készített japán felirattal. Az itteni kapmuszon rendezett kis nyári fesztiválon pedig somlói galuskát árultak.

Japán és a világ

Természetesen nem találkoztam minden japánnal, úgyhogy amiket ide írok, nem igazak mindenkire, elsősorban az órákon, tanárokkal való beszélgetésekből derültek ki. Szóval, a japánoknak úgy általában elég sok téveszméjük van, mind a „Nyugattal”, mind a saját „egyediségükkel” kapcsolatban.

Gyakori kérdés, hogy „nálatok van-e négy évszak?”. Úgy veszem észre, hogy a fürdést is olyan japános dolognak tartják, a nyugat meg szerintük inkább csak tusol.

Egyik órán volt egy példamondat, amiben gazolásról volt szó. Az osztályban ketten vagyunk európaiak, úgyhogy megkérdezte tőlünk a tanár, hogy felénk van-e gaz, mert Európának olyan „nem-gazos” fílingje van.

Körülbelül háromszor találkoztunk órán azzal, hogy a japánok sokat alszanak a vonaton, de általában felébrednek a megfelelő megálló előtt. Ez olyan japán speckó tulajdonság és a fehér ember mindig meglepődik, hogy húha, ezek alszanak a vonaton, azta.

A legutóbb egy szövegértési feladat szólt erről, a kis leírásban természetesen ki volt jelentve, hogy az amerikaiak és az európaiak mindig meglepődnek a vonaton alvó emberek látványán; emellett meg is magyarázták, hogy régen nem tudtak jól aludni otthon az emberek, így idővel kialakult a napközben, sok ember között alvás képessége.

Természetesen ekkor megint „what the f…” fejet vágva összenéztünk az osztály tagjaival, a tanár pedig elkezdte mesélni, hogy neki is sok külföldi mondta már, mennyire furcsállja ezt a jelenséget.

Egyik tankönyvi szövegünk az étkezésről szólt – ebben megtudtuk, hogy itt a rizs a főétel, minden más pedig a köret. A tanár örömmel kérdezte, hogy nálunk hogy van, a kenyér-e a főétel. Tulajdonképpen valamennyire igaz, hogy ami nekünk a kenyér, az nekik a rizs, de nálunk mégis a hús a főétel, és a többi a köret, osztottam meg vele. Egyesek meglepődve szokták hallani azt is, hogy mi is viszonylag sok rizst eszünk.

A jóindulat a munkaköri leírás része

Egyébként a többség, akikkel beszéltem (és nem magyar szakos) annyira nem ismeri Magyarországot. Az egyik itteni tanár, illetve egy múzeumi idegenvezetőről viszont kiderült, hogy jártak már nálunk.

Amikor valakinek ismerősen csengett, általában Ausztria-Magyarországot hozták fel. Volt, hogy térképet nézegetve a szélességi fokokat kezdték el lesni, az alapján próbálva belőni, hogy akkor biztos hideg van nálunk.

A már említett, van-e négy évszakunk mellett gyakran megkaptam a „milyen nyelven beszélnek Magyarországon” kérdést is. Ha valakinek elmesélem, mennyi az átlagkereset, általában kicsit kikerekedik a szeme.

Igaz a legenda, hogy a japánok alapvetően kedvesek, segítőkészek. Természetesen bunkók mindenhol vannak, itt eddig csak eggyel sikerül találkozni: lejtőn lefelé biciklizve az előttem lévő lány nem tudott időben megállni, így megérintette az illető sarkát a kerekével – ő beszólt valamit, aztán ugyanúgy sétált tovább a járda közepén, annak ellenére, hogy szemből is jött egy bicajos, mögötte pedig hárman is voltunk.

Viszont ha bármilyen boltba, hivatalba téved be az ember, ilyesmitől nem kell tartani, a jóindulat itt szinte a munkaköri leírás része. Fogyasztás, szolgáltatás, itt ez a legfontosabb, és igyekeznek is minden jót megadni a vevőnek, hogy legyen kedve még többet fogyasztani.

Mindenki ugrásra készen vár, mikor hol lehet segítenie. Ha sok a vevő, és nincs már megnyitható kassza, akkor ketten kezelnek egyet, hogy gyorsabban haladjanak. A sok alatt itt azt kell érteni, hogy olyan 2-3 ember várakozik egy sorban.

Egyik alkalommal vártunk a buszra, mint később kiderült, a rossz megállóban. Elhaladt mellettünk egy utasok nélküli, próbajáratos busz. Nem sokkal utána jött egy rendes busz is, de nem az, amire mi vártunk.

Amikor a próbajáratos újra elhaladt mellettünk, a sofőr valószínűleg elcsodálkozott, hogy miért várunk még mindig ott, ezért megállt, megkérdezte tőlünk, hova szeretnénk menni, majd átirányított a jó megállóhoz. Össze is néztünk a bolgár sráccal, hogy otthon ilyesmi valószínűleg nem történt volna meg, sőt.

Jókat szoktunk szórakozni a netes vásárláskor kapott e-mail-eken is; magyarra nem igazán lehet szó szerint lefordítani, de az első mondat körülbelül ilyen hangvételű: A legnagyobb tisztelettel szeretnénk kifejezni, mennyire hálásak vagyunk, amiért éppen a mi szerény kis boltocskánkra esett a választása.

Hivatalosabb telefonáláskor afféle kis játék, hogy eltaláld, mikor kell egy „hai”-t rávágni – ezzel jelzed, hogy igen, eddig felfogtam mindent. Mindig megvárják ezt a kis megerősítést, amikor rossz hűtőt szállítottak ki nekem, körülbelül így zajlott:

– Ah, az XY boltból telefonálok…
– Hai.
– Ah, a hűtőről lenne szó…
– …
– …
– Hai.
– Egy két részes hűtő volt, ugye…
– Hai.
– Az igazság az, hogy rossz hűtőt szállítottunk ki…
– Hai.
– Hatalmas nagy gondot okozunk ezzel, de elmennénk és kicserélnénk a hűtőket…
– Hai.
– Ah, esetleg a mai napon megfelel?
– Hai, itt leszek egész nap.
– Ah, akkor olyan 5 óra körül megfelel?
– Hai.
– Ah, hai. Köszönjük szépen. Hálánk végtelen. Elnézést kérünk még egyszer, amiért ilyen kellemetlenséget okoztunk, számítunk szíves együttműködésére.
– Hai, én is.
– Akkor 5 óra körül érkezünk, ha megbocsát, most tiszteletlenséget követek el.

Ez a „tiszteletlenséget követek el” szó szerinti fordítás, de telefonlerakáskor, irodába, más szobájába, házába belépéskor is ezt a formát használják. Volt, hogy miután megkérdezték, van-e ilyen pontgyűjtő-kártyám, szintén ezt mondták.

Az ügyfelekkel való bánásmód fontos része a tiszteletet kifejező nyelvhasználat – nálunk is van hasonló, például a „foglaljon helyet” az „üljön le” helyett, csak itt sokkal több van belőlük, a nyelvtani szerkezet is kicsit változik, és sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek rá.

Nálunk szerintem nincs külön neve az ilyeneknek, legfeljebb a magázást különböztetjük meg; náluk igenis tudatosan szét van választva a normál nyelv és a tiszteletteljes nyelv.

Edvádó sznóden idzu notto girutí

Külföldiként több figyelmet kap néha az ember, de eddig túl sokszor ezzel nem találkoztam. Néha, amikor sétáltunk a városban, egy csoport iskoláslány odaszólt, hogy „hellooo”, aztán kuncogtak egyet. Volt, aki nem fért el tőlünk, ezért egy „excuse me” után büszkén ment a barátaihoz, hogy „húhú, kommunikáltam a külföldiekkel!”.

Már az első napok egyikén volt egy bácsika, aki a buszon beszédbe elegyedett velünk angolul. Ő a jó példák egyike volt, egyszer azonban a szupermarkethez vezető úton egy emberke megállított minket, hogyaszongya „Edvádó sznóden idzu notto girutí. Prídzu stoppu, itto idza… opuresson obu furí spícsi.” Úgy 5 perces leckéztetés után leráztam azzal, hogy hát mégis 10 perc múlva zár a bolt, mi meg vásárolnánk. Erre elmosolyodott, meghajolt egy kicsit és utunkra engedett minket.

A boltban eszünkbe jutott, hogy talán meg kellett volna dicsérnünk az angolját, mert viszonylag folyamatosan beszélte, a szörnyű akcentus mellett is. Erre, ahogy kilépünk, megint ott várt minket, ezúttal valami segély-csökkentésről, vagy miről kezdett beszélni.

Amikor megdicsértük az angolját, ugyanúgy beszélt tovább, mintha meg sem hallotta volna, amikor pedig elmondtam neki, hogy „oké, nyertél, holnap felhívom Obama tesót aztán mondom neki, hogy ez így nem frankó”, egy „yeah, yeah, yeah”-zéssel elintézte, és mondta tovább a magáét.

Máskor a strandon jött oda hozzánk egy srác, ő akcentus nélkül elmondta, hogy ha bármi gondunk lenne, vagy tusolót/öltözőt keresünk, forduljunk hozzájuk. Ugyanezen a parton kaptunk egy „hello, how are you”-t is.

A boltokban általában nem próbálnak fölöslegesen angolozni, kivéve ha valamit nagyon egyértelműen nem értünk. Az, hogy egyszerűbb mondatokat használnak, mint egyébként, (például: „az üzleten belül kívánja elfogyasztani az ételt?” helyett „itt szeretné megenni”?) csak ritkán fordult elő eddig.

Japán drága ország, ugye? Ugye?

Japán drága ország, ezzel az itteniek is tisztában vannak. Úgy tudom, a 1 yen most 2.3 ft körül van, úgyhogy itt azzal fogok számolni. A mi ösztöndíjunk havi 120,000 yen (276,000 ft). Hallottam olyat, hogy egy másik ösztöndíjast elkezdte sajnálni japán beszélgetőpartnere, hogy ilyen kevés pénzből biztos nehezen lehet megélni. Az igazság az, hogy ez a pénz mindenre elég, amire nekünk szükségünk van.

Ami drága, az a lakhatás. A mi kollégiumunk 23,000 yen (52,900 ft) havonta. Telefonnal, internettel, biztosítással együtt kb. 37,000 yen (85,100 ft) a havi költségünk, a többi marad.

Felsorolok néhány árat – ezek a legolcsóbbak a legolcsóbb boltban, általában ennél drágábbak azért.

-6 szelet kenyér: a legolcsóbbak 68 yen (156 ft)
-lapkasajt, 8 db: 178 yen (409 ft)
-500 g szeletelt sonka: 480 yen (1104 ft)
-2 kg csirkemell: 680 yen (1565 ft !)
-~480g sűrített paradicsom: 68 yen (156 ft)
-1 kg ketchup: 155 yen (357 ft)
-2 L Coca-Cola: 155 yen (357 ft)
-1 db paprika: 98 yen (225 ft)
-5 db paradicsom: 298 yen (685 ft)
-1 szelet dinnye: 390 yen (897 ft)
-Barack: nem emlékszem, de olyan drága, hogy már felé nézni se merek
-1 db alma: 80-130 yen körül (184-299 ft)
-6 doboz sör: 870 yen (2001 ft)
-Buszozás a kollégiumtól valami központibb helyre: 210-250 yen (483-575 ft)
-Onnan továbbutazni a belvárosba: 390 yen (897)

Azt hiszem, látszik, hogy bár forintban nem olyan barátságosak az árak (leszámítva a két kilós csodacsirkét), a zöldségeket, gyümölcsöket, talán az utazást is leszámítva korrektek a keretünkhöz képest, igazi luxusban élünk.

Mióta itt vagyok, tudtam venni konyhaedényeket, hűtőt, rizsfőzőt, videókamerát, 2 TB-os külső meghajtót és egy 26 colos monitort… szégyellem is magam a nagy költekezés miatt, még akkor is, ha a fentiek közül mindig a lehető legolcsóbbat választottam.

Amúgy hatalmas árváltozásokat lehet észrevenni, attól függően, hol vásárol az ember. Például a fent említett kóla. A közeli szupermarketben már csak 1,5L-es van, az is 178 yen. A még közelebbi éjjel-nappaliban pedig már 298 yen.

Az éttermi étkezés, bár drágának drágállom, mégsem akkora luxus, mint otthon. 1000-1500 yenből (2300-3450 ft) már rengeteg helyen jól lehet lakni, de lehet találni akár 600 yenért (1380 ft) is rament például.

Elég hosszúra nyúlt, úgyhogy itt be is fejezem. 🙂 A végére annyit, hogy eddig nagyon élvezem az itteni életet. Nyílván sokat tanulunk, azért hoztak ki minket, így inkább csak hétvégén van szabadidőnk. Nyári szünetünk is szűk egy hónap, arra is kaptunk jó 170 oldal házit.”

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg 2013 szeptemberében.)

Share.

About Author

Leave A Reply