„Mondták, hogy itt laknak magyarok”

2

A bizalom köre fontos dolog, nem olyan egyszerű bekerülni és persze az sem mindegy, kit engedünk be. Marton Péter írása egy különös látogatásról.

Marton Péter: A bizalom köre (novella)

A podgoricai lakás feltáruló ajtaja mögött a folyosón huszonöt éves forma srác áll, természetellenesen kerek szemekkel bámul, fültől fülig érő szájjal mosolyog, a haja lófarokba fonva, az egyik fülében fülbevaló, orra tövében különös, körte alakú anyajegy, amúgy konvencionális a megjelenése, sötét hosszúnadrágban és kockás ingben mutatkozik, úgy kezdi rá:

„Helló! Hahó! Sanyi vagyok… Elnézést, hogy így ismeretlenül… Csak épp az itteni pékségben szoktam reggelizni, és mondták, hogy itt laknak magyarok… ééééés… nekem pedig elromlott a mosógépem, és hirtelen nem tudnék senkit megkérni, hogy segítsen, úgyhogy gondoltam, szerencsét próbálok nálatok… egy életem, egy halálom, hehe… elvégre honfitársak volnánk… Szóval csak azt szeretném kérdezni, hogy kimoshatom-e nálatok a gönceimet..? Megismerkedhetnénk!”;

Sándor cowboy módjára húzza össze a szemeit, de a sarkukból éberen figyel, a folyosón nincs mozgás (miért is követnének el ekkora hibát?), a kölyök, aki a névrokonának mondja magát, látszólag egyedül érkezett;

„Hát akkor kerülj beljebb. Sándor vagyok”, feleli a küszöbtől beljebb húzódva, és miközben Sándorként a kezét nyújtja Sanyinak, akinek nem adja meg az örömet, hogy a névrokonságnak balfék módjára örvendezni kezdene, a feleségére pillant, aki a füle mögé simítja a haját a bal kezével, így jelzi, hogy a nappaliban eltette szem elől az összes minősített dokumentumot és a Hivatal felszerelését;

„Isten hozta, én pedig Nóra vagyok”, mutatkozik be az asszony, és innentől fogva rövid, egy-két mondatos válaszokat adnak a betoppant ifjúságnak, aki eleinte még a követségi munkáról kérdezgeti őket (hogy diplomaták, ezt értelmetlen lenne elhallgatniuk), ám aztán annál hebrencsebb lesz, fecseg össze-vissza – cserediákként tanul Montenegróban, de a sportfogadásban is „utazik”,

Sándor és Nóra inkább meg sem próbálnak az egészben koherenciát keresni, energiapocsékolás,

aztán sípol a mosógép, és ők nem marasztalják vendégüket, aki gyorsan a vécére és a mosdóba is ellátogat, mielőtt sűrű visszapillantgatás közepette – „Majd biztosan találkozunk még!” – távozna,

akkor szavak nélkül nekilátnak az ellenőrzésnek – rekonstruálniuk kell, pontosan merre fordult meg, hová nyúlhatott, míg itt volt, Sanyi, mert bár igyekeztek mindvégig szem előtt tartani, módszeresség és következetesség nélkül az ilyesmit nem lehet hatékonyan csinálni;

tíz perccel később Sándor az ajtónyitás előtt áramtalanított számítógéphez igyekezne, hogy folytassa, amit az imént abba kellett hagynia, de Nóra rászól: „Még ne”, ő pedig kénytelen elismerni, hogy a nőnek igaza van, lehet, hogy a srác bedob egy Trükkös Ivánt,

„Vajon mivel rántották be, éppen itt, ezek?”, kérdi csak úgy magától, pedig sejtése is van már, aztán inkább elvégzi még egyszer az iménti ellenőrzést, hátha,

mikor végez, és megegyeznek, hogy tiszta a levegő, Nóra gyorsan borsot tör az orra alá – ő az, aki elsőre rátalál a cikkre, bulvár, egy évtizeddel korábbról: „Csodagyerek volt, pandát bántalmazott”, adja hírül a szalagcím G. Marci történetét, aki az iskolai kiránduláson a vörös macskamedvék ketrecébe nyúlt, és mikor az egyik állat megharapta, a másik kezével odasózott neki;

az országos ki mit tud két évvel az előtti győztese (tíz nyelven szavalta el Verlaine-től az Őszi chansont) a mellékelt portrén természetellenesen kerek szemekkel, a világra mély bizalommal tekintve bámul az olvasó szemébe, orra tövében körte alakú anyajegy;

„Dóri ismeri a tanárát, mesélte, hogy a barátnője nyúlt be előtte, csak a karkötőjét akarta kihalászni”, meséli Nóra, de Sándort ez nem hatja meg: „A hülye kis mitugrász, majd pont neki való a mi munkánk!”

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Hazatérők – az első hivatalos Határátkelő-találkozó

Share.

About Author

2 hozzászólás

  1. George Smiley on

    Paul: Végső konklúzióval az élet sem szolgál feltétlenül, ezt muszáj leszögeznünk. De azért érdekes lehet belegondolni egy ilyen történetbe. Diplomáciai fedésben dolgozó hírszerző házaspár, zavaros sztorival bekéredzkedő, körülszaglászó idegen. A Balkánon. Ilyen találkozások előfordulnak, és ennek a hangulatát érdekes megragadni… Blogot írni ilyesmiről az érintettek nem fognak, eléggé magától értetődő okokból… Lehet egyébként, hogy a történet később folytatódik még – vannak ilyen értesüléseink.

Leave A Reply