Mit jelent neked a magyarságod?

0

A hosszabb utazások talán legvarázslatosabb része (persze az emberi találkozásokon túl) az az, hogy nem ritkán más emberként térünk vissza, mint ahogyan elindultunk és talán másképp látjuk nem csak magunkat, de a környezetünket is.

Elvira esetében egy tavalyi ázsiai utazás hozta meg ezt a fordulatot. Az úton tapasztaltak ugyanis kitöltötték benne a hiányt, ami esetében a hazakötődés volt.

„Jócskán a körmömre ég, hogy elmeséljem, hogyan formálódtam délkelet-ázsiai utam nyomán, melyre 2019 második felében került sor. A halogatáson túl az is oka a késésnek, hogy nagyon lassan, de nagyon mélyről jövően történtek bennem változások. (…)

Közel három hónapot voltam távol, ami nem nagy idő ahhoz képest, hogy milyen hosszú – jó esetben – az emberi élet, és ez a három hónap olyan átalakulást katalizált, ami lassabban fejlődött ki, mint amennyi ideig maga az utazás tartott.

Tavaly nem spirituális keresőként, hanem kulturális keresőként utazgattam Ázsiában. Ez akkor nem állt össze így a fejemben, de visszatekintve egyértelműen látom.

Olyan helyszíneket kerestem fel, amelyek zamatát egyedi kultúrájuk, mély kulturális gyökereik adják – az, hogy így válogattam össze úti céljaimat, elsősorban rólam szólt, Délkelet-Ázsiában ugyanis számos szempont mentén lehet még útitervet összeállítani. Pontosabban arról szólt, hogy hol vannak bennem mély hiányok. (…)

Miután ennyi példát láttam arra, hogy sokan milyen mélyen beágyazódva élnek abba a népcsoportba és kultúrába, amelyből származnak, hogy ez milyen alapvető részét képezi életüknek és annak, hogy kik ők, fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mi a helyzet nálam. És a helyzet siralmas volt, már nagyon-nagyon régóta.

A magyarsághoz mint olyanhoz már nagyon régóta a nacionalizmus kapcsolódott a fejemben. Nyilván a politika is tehet erről, de azért nem csak innen gyűjtöttem a benyomásaimat.

Megszámolni sem tudom, hány olyan sztorit, anekdotát hallottam, olvastam, aminek veleje, hogy a magyar valamiben kiválóbb, felsőbb rendű nép, mint a többi, és a többi népnek még tőlünk kéne tanulnia.

Mintha bizony mi hoztuk volna el a sztyeppei fényt Európa sötét középkorába, és persze fejlettebbek is voltunk az ottaniaknál, mert jobban lovagoltunk. Na, hagyjuk is inkább, minek ragozzam tovább.

A – fejemben – hozzátapadó nacionalizmusnak köszönhetően éveken keresztül nem tudtam kapcsolódni a magyarságomhoz, mert nem tudtam magamévá tenni a kirekesztő, más népeket kevesebbre tartó narratívát, ami bizony tapasztalataim szerint sok esetben sajátja azoknak, akiknek erős a magyarságtudatuk.

Bevallom, éveken keresztül fontosabbnak és meghatározóbbnak éreztem a posztszocialista közép-kelet-európai indentitásomat, mint a magyar identitásomat (amiben egyébként van is ráció, de csak a posztszocialista Közép-Kelet-Európát elhagyva látszik, amikor az ember utazóként csomó más náció képviselőivel találkozik, hogy tényleg van valami közös az egykor szocialista barakkba sorolódott mitteleurópaiakban).

Rátekintve erre a helyzetre, ez egy komplexus volt, ami nem okozott problémát, így foglalkoznom sem kellett vele, tudnom sem kellett róla. De azért mégiscsak komplexus.

Mondogatják az utazók, hogy Ázsiába utazni micsoda spirituális élmény. Engem mindenesetre nem itatott át a spiritualitás, legalábbis az, amit spiritualitásnak neveznek (vagyis a személyfölötti tudatállapotok), de talán pont abban nyilvánul meg Ázsia spiritualitása, hogy oda hatott, ahol űr volt bennem, és elindította, hogy elkezdjem betömni ezt a hézagot.

Hazatérésemet követően egyre jobban foglalkoztatott az, hogyan kötődhetnék jobban, szorosabban a saját kultúrámhoz. Egyáltalán melyik az a része a kultúrámnak, amelyhez kapcsolódhatnék?

Végül egy olyan részhez nyúltam vissza, amely mélyebb, kitéphetetlenebb gyökere a kultúránknak, mint az, hogy a magyarok mikor vonultak be a Kárpát-medencébe, és ott mit csináltak, vagy épp a kereszténység elterjedése Európában: ahhoz nyúltam vissza, hogy az európai kultúrát megkerülhetetlen erővel formálta történelmi korokon és vallásokon át az a tény, hogy a világnak e táján négy évszak forog körbe-körbe.

A hatalom birtokosai, így az egyházak is alkalmazkodtak ehhez a sajátos körülményhez, rátették kezüket a hatalom előző birtokosaitól örökölt, a kultúrába már beépült, az év és az évszakok körforgását követő rítusokra, és saját képükre formálták őket.

Arra jutottam, hogy ha szeretnék újrakötődni a kultúrámhoz, akkor olyan rítusokhoz, szokásokhoz kell visszanyúlnom, amelyek az évszakok körforgását és ezáltal az idő ciklikus tapasztalását tükrözik.

Nyilván nem csaptam fel szántóvetőnek, de ettől még érzékelem a február sajátos hangulatát, a június illatát vagy épp a július ízét. Európában az idő rendjében négy évszak – s ezek eleje, közepe és vége is – külön minőséget képvisel, újra és újra. (…)

Azt mondják, egy problémát nem oldhatsz meg azon a szinten, ahol keletkezett, csakis fölé emelkedve, magasabb szinten oldhatod meg. Éveken keresztül hiány volt bennem ott, ahol a kultúrámban kellett volna gyökereznem, és nehezen találtam magam körül olyan részeket, amelyekben gyökerezhetnék.

A kulturális gyökereim keresésekor a földhöz, a vidékhez tudtam visszakötődni, ahonnan származom, ahol felnőttem, ahol élek – ezek a gyökereim. És a gyökereimben benne vannak az őseim, akik iránt mély tiszteletet és hálát érzek azért, hogy ezen a világon lehetek. Hogy részévé válhatok az életnek.”

A teljes posztot itt olvashatjátok el – nagyon ajánlom!

Bezárkózó magyarok

Share.

About Author

Leave A Reply