Miről álmodik a lány?

0

Egy egészen érdekes kezdeményezés első írását olvashatjátok ma, ugyanis emlékem szerint a Határátkelő történetében még sosem fordult elő párposzt, azaz amikor egy együtt dolgozó (igaz, egymástól sok ezer kilométer távolságban élő) páros írná le a sztorijukat – mindenki természetesen a maga szemszögéből. Így aztán a mai írás nem lesz hosszú, inkább csak bevezetőnek számít, aminek párja még jön a héten – remélem, tetszeni fog nektek, és jönnek majd a további posztok is. Vágjunk hát bele MsG történetébe, ami a vágyott Spanyolország helyett egészen máshol startol. (A képekért köszönet a szerzőnek!)

„Úgy 20 éves korom környékén kezdett egy gondolat motoszkálni a fejemben, hogy „engem – bizony – rossz helyre tett a gólya.” A tenger szerelmese vagyok.

Akkoriban arról álmodtam, hogy egy tengerparti házban élek és a hálószobámból a végtelen vizet csodálom. Tizegynéhány évet várnom kellett rá, de az álom valóra vált. Igaz, porszem kerülhetett a gépezetbe, ugyanis én azt a házat Spanyolországba álmodtam.

Az évek során sikerült a férjemet is megfertőzni a külföldi élet gondolatával. Úgy gondoltuk, hogy amíg én GYES-en vagyok, viszonylag alacsony kockázat mellett válthatnánk, hiszen nekem megmarad a munkahelyem és ezzel némi bevétel is.

Mivel nem tartozunk a szerencsevadász kategóriába, így a feltétel az volt, hogy akkor megyünk, ha legalább az egyikünket munkahely várja és a szakmájában vagy ahhoz közel tud elhelyezkedni.

Ezzel meg is kezdődött az állás keresés végtelen története. Először magyar cégeknél, akik külföldi projekteken dolgoznak, ami tapasztalatnak jó volt, de nem jelentett hosszú távú perspektívát. Ezután jöttek a nemzetközi állásportálok és A lehetőség.

Egy szép, augusztusi péntek délután volt, amikor a férjem felkiáltott: „válaszoltak Dubaiból”. Én csak álltam bambán, hogy mégis ki és mire válaszolt.

Ekkorra már túl voltunk néhány álmon és csalódáson, így inkább nem szólt róla, hogy hova pályázott. Az esély kicsi volt, de esély volt. Én már nem álmodtam – nem terveztem, így kissé felkészületlenül ért, amikor közölték: „üdv a fedélzeten!”

Egy hetünk volt arra, hogy eldöntsük, belevágunk-e a nagy kalandba. Mert mi azon szerencsések közé tartozunk, akiknek volt – és ma is van – választása. És ennek ma – holnap már 3 éve!

Belevágtunk, mert azt mondtuk, hogy ha egyszer vissza kell nézni azt a bizonyos „filmet” ne kelljen azt mondani, hogy ott volt a lehetőség és mi még csak meg sem próbáltuk.

Persze én továbbra is a spanyol házamról álmodom, de lehet, hogy erre a tapasztalatra szükségem van, hogy ha egyszer ott leszek, élvezni tudjam. És időközben megtanultam elfogadni és – talán egy picit – szeretni is Dubait, meglátni benne a szépet, a jót.

Az elmúlt években – ahogy oly sok külföldön élő – én is megéltem hullámvölgyeket, mert a pálmafák árnyékában sem gondtalan ám az élet. Nem könnyű egy teljesen más kultúrában boldogulni. Újra kellett építeni az életemet, magamat. Sok – sok munkaóra van abban, hogy ma így látom magamat és az életemet.

Ebben sokat segített, hogy találkoztam – igaz csak online – olyan lányokkal, asszonyokkal, akik ugyanebben a cipőben járnak, és sokat segített az is, hogy – bár munkát vállalni nem tudtam – önkéntesként lehetőséget kaptam és valódi értékkel bíró tevékenységet végeztem.

Ennek köszönhetően elkezdtem hinni újra – önmagamban, kicsit megerősödtem, már látom az utat, és találtam egy nagyon fontos barátot is, aki indításként rám vágta az ajtót (virtuálisan), aztán pár nap múlva visszakúszott az ablakon. Ma pedig már együtt dolgozunk… de ez már egy másik poszt témája!”

Share.

About Author

Leave A Reply