Min kellene változtatni, hogy hazaköltözzek?

0

A kérdést többször felvetődött már, legutóbb ebben a posztban, most Eszter írta meg Dániából, hogy mi az, amiért ő Magyarországra költözne – illetve talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy mi tartja vissza a hazatéréstől.

„2008 óta élek Dániában. Akkor mint „kærlighedsflygtning” (szó szerint „szerelmi menekült” – olyan ember, aki párkapcsolati okokból hagyja el saját országát) jöttem ki.

Semmi konkrét gondolat a jobb életről, magasabb keresetről, stb. nem volt bennem. Annak ellenére sem, hogy kisgyerek korom óta sulykolták belém, hogy hagyjam el az országot mert itt nincs jövőm.

Akkor ezt 21 éves, egyetemista, éjszakai bulizós fejemmel én még nem láttam, szóval nem mondanám, hogy ez volt a döntésem kiváltó oka.

Viszont az évek alatt sok minden letisztult bennem. Az igazat megvallva sokszor van honvágyam, aminek intenzitása az évek múlásával sokat csökkent. Amikor manapság fel-felbukkan bennem az érzés, vele együtt egy nagyobb és erősebb érzés is felszínre tör – a biztonság és a rendszer (illetve embertársaim) iránti bizalom érzése.

Sokszor mit nem adnék egy dunaparti sétáért, vagy egy kávézgatós délutánért az Andrássyból nyíló kis zegzugos utcákban, de az, hogy ha minden kötél szakad engem és a családomat elkap az itteni, masszív szociális háló – nos, az egy nagy, valódi itt tartó erő.

Valóban hülyék a dánok?

Sok keserű percet adott nekem a kezdetekkor a kultúrsokk. Abszolút nem idevalónak éreztem magam és a dánok is csak hülyek lehettek ezzel a sok, mindent-máshogy-csinálunk dolgukkal. De valóban hülyék-e a „másságuk” miatt?

Közel 10 évembe került, mire minden a dolog minden aspektusát tisztán átláttam. Én nem érzem magam idevalónak, mert a dánok mások. A dánok engem nem éreznek idevalónak, mert nekik én vagyok más. (Megjegyzem, az itteni társadalom abszolút integrált és aktív tagja vagyok, széles ismeretségi körrel, nemzetközi, dán egyaránt).

Szóval ki a hülye? Ők vagy én? Sok-sok kellemetlen szituáció és tanulni vágyás vezetett el odáig, hogy ízig-vérig a magamévá tudhassam: se nem ők, se nem én vagyok a hülye… se béna, se naiv, se tutyi-mutyi… you name it.

Adott helyzetekben adott reakciók vannak. Kinek mi ad értelmet. Míg a dánoknak az „A” válasz értelmes, addig a magyaroknak a „B”. És vica versa. A válaszok mögött pedig évszázadoknyi, ha nem évezredekre visszanyúló okok vannak.

Az, hogy egy adott nemzet tagjai hogyan reagálnak egy adott szituációban, az társadalmi normák, értékek, világnézetek, földrajzi elhelyezkedés, stb. összessége. Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem, itt ebben kinek van igaza?

Hogy karikírozzam a dolgot, illetve sztereotípiákat hívjak a játéktérbe, egy „mindent jobban tudó magyar” akárkinek el tudja magyarázni, hogy miért neki van igaza. És nem eggyel találkoztam már. Saját családon belül is.

Igencsak provokáló. Az elején én is vissza-visszaugattam, próbáltam ráhúzni az én szemszögemből helyesnek vélt nézetet az illetőre. Aztán feladtam… nem éri meg, hogy az amúgy is kicsike családomból többekkel elveszítsem a kapcsolatot (mert valljuk be, sok családban ez a helyesnek vélt megoldás: akkor szakítunk és évtizedekig nem beszélünk. Magyar, dán ugyanúgy!).

Az elefánt két fele

Így lett az új stratégiám a kérdésfeltevés. Nem is olyan régen a gyerekek óvodájában volt szülői és ott egy külsős ember jött előadást tartani a gyerekekkel való kommunikációról.

Az igazat megvallva a felnőttekkel való kommunikációt is erősen javítaná, ha mindenki tudatában lenne; „láttad-e az elefánt másik felét?” – hangzott a kérdés. Jó a tipp, a problémát egy elefánt két felével illusztrálta az előadó.

Míg én az elefánt elején állok és onnan mondom, hogy mit látok (ormány, szemek, száj, stb.), úgy az „ellenfelem” az elefántot hátulról próbálja meg jellemezni (farok, fenék, nagy lábak).

Mindkettőnknek igaza van, hisz mind a ketten egy elefántról beszélünk. Csak azt felejtjük el, hogy ugyanazt az állatot két ellentétes oldalról írjuk le. Az nem segít, ha ln valakire ráhúzom a saját véleményem, de szerintem az sem oké, ha hagyom az illetőt a saját tudatlanságában tengődni.

Itt kanyarodok vissza az eredeti kérdésetekhez: mi tart engem vissza attól, hogy visszaköltözzek? Az emberek tudatlansága és így a beszűkült világnézetük. Az, hogy nem hajlandóak az elefántot a másik oldalról látni.

Egy utópisztikus világ

Van egy nagyon naiv elképzelésem egy abszolút utópisztikus világról, ahol mindenki, férfi, nő, színes, fehér, muszlim, keresztény, stb. ugyanabban, egy abszolút globális közösségben él, probléma- és ellentétmentesen.

Tudom, tudom, problémák és ellentétek mindig lesznek; azért maradjunk az utópiánál. De mikor kezdünk el kérdezni? És ami a legfontosabb: mikor kezdünk el egymásra figyelni? Dán? Magyar? Egy kutya!

Tudom, hogy a nyelv nagyon sok mindent „lekorlátoz” (ez alatt értem az esetleges fogalom és értelmezési hiányokat, amit egy adott nyelv a saját maga mivoltánál függve magában hordoz).

News flash – a magyarok mindig olyan büszkék a nyelvükre, hogy milyen kifejező. Mint nyelvfanatikus, alá is írom, hogy nagyon izgalmas a felépítése / szerkezete, de mégsincs magyar megfelelője a dán „hygge” szónak.

Ez most akkor a magyar nyelvet degradálja? Dehogyis! A magyarnak vannak más „erősségei”. Pontosan azok, amik a magyar kultúrába kellenek és amit kifejezni van igény.

A dánnak is azok az elemei vannak, amik a dán mindennapokban kellenek. Mire próbálok kilyukadni? Tanuljunk egymástól! Nőjünk és fejlődjünk! Találjuk ki, mi az a „hygge” és ha van értelme a magyarban (a magyar kultúrában), tegyük magunkévá.

Gazdagodjunk és bővítsük a világszemléletünket! Ha a magyarok egy kicsit jobbak lennének ebben és hajlandóak lennének a „már-1000-éve-gy-csináljuk-és-működik-miért-próbálnék-újat” elvet végre elvetni a pitlibe, ki tudja, ehet, hogy még a hasznunkra is lenne.

Nem érdemes arra várni, hogy a másik tegye meg az első lépést; ahhoz túl rövid az élet. Éppen ezért lett ilyen bő és kerek a mondanivalóm az eredeti kérdésetekhez képest.”

(Fotó: pexels.com/magda-ehlers)

Share.

About Author

Leave A Reply