A migrációról kicsit másként

0

Évszázadok óta kelnek át migránsok a Földközi-tengeren, tehát egyáltalán nem újkeletű jelenségről van szó. Csakhogy akad egy lényeges különbség az eddig vándorlásokhoz képest.

Az a (nem ritkán rasszista) retorika, ami az európai migrációról szóló nyilvános vitában egyre nagyobb súlyt kap, két hibás felvetésre épül. Az egyik, hogy a migráció egy új jelenség, illetve a másik, hogy a Földközi-tenger történelmileg megosztott, az emberek a szegény déli partokról a gazdag északi területek felé mozognak.

A térségben a migráció mindig is központi szerepet töltött be. A 16.-19. század között legalább olyan intenzív volt, mint napjainkban. Csak akkor Európából mentek az emberek Afrikába és a Közel-Keletre egy jobb élet reményében, háború vagy a vallási üldözés elől menekülve Spanyolországból, Máltáról, Olaszországból.

A 20. század első évtizedeiben mintegy 12 770 ember vándorolt évente csak Olaszországból Észak-Afrikába. A vallási menekültek közül drámai méretű volt például az 1492. évi vándorlás, amikor Spanyolországból több ezer zsidót és muszlimot üldöztek el.

A legtöbben Görögországban, a mai Olaszország területén, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten telepedtek le, többen az ottomán birodalom égisze alatt. A zsidók egy újabb hulláma a modern kor elején kényszerült menekülni a gyakori üldözések elől Európából.

Az embercsempészek

Az embercsempészet volt a másik gyakori ok. Az ókori rabszolgakereskedők útvonalai a Földközi-tengeren át vezettek, afrikai rabszolgákkal látták el Európát és az Ottomán Birodalmat.

De a kalózok a partok közelében élő olaszokat, spanyolokat, észak-afrikai és palesztin lakosokat is gyakorta elrabolták és eladták rabszolgának, hollandok és angolok is jutottak ilyen sorsra.

Telepesek, katonák, diplomaták és utazók is rendszeresen keresztül hajóztak a tengeren, de ők is jobbára észak-déli irányban utaztak.

A szerencsések

Sokan lelték meg a szerencséjüket Észak-Afrikában és Konstantinápolyban. Egy gyermekként rabszolgaságba vetett velencei ifjú, Gazanfer története is ilyen. A török udvarban taníttatták és olyan magas pozícióba jutott, hogy nővére, Beatrice Michiel úgy döntött ő is odaköltözik.

Roxa (Hürren szultána) és Szulejmán szultán történetét pedig mindenki ismeri. Roxa egy keresztény rabszolga volt, aki a mai Ukrajna területén született és a szultán feleségeként 30 éven át volt fontos szerepe az ottomán politikában.

Ezek a történetek bátorították a 17. századi migrációt. Európa a török kultúra hatása alatt élt akkoriban, a divatos török ételek, árucikkek is a tengeren keresztül érkeztek.

A 19. századra azonban mindenhol erősödött a határok védelme és igyekeztek már korlátozni a vándorlást.

Megfordul a migráció iránya

A 20. században a vándorlás iránya megfordulni látszik. A gyarmatosítás alól felszabadult észak-afrikaiak első hulláma a II. világháború után érkezett. A második hullám az 1970-es években érkező munkásokat foglalja magában, akiket a munkaerőhiánnyal küzdő európai országok örömmel fogadtak be.

A dél-északi irányú vándorlás gyökerei a 17. században kezdődő gazdasági és politikai folyamatokig érnek. Az európai hatalom befolyásának növekedése például ilyen kiváltó ok. A közel-keleti és az afrikai országok nyersanyagait európai országok gyáraiban dolgozták fel, ami előkészítette a későbbi katonai, politikai gyarmatosítást.

A migráció iránya tehát a történelmi körülmények által befolyásolt. A gyarmatosításnak nagyon nagy hatása van a migrációs mintákra a Földközi-tenger térségében.

Nagy a baj a legendás 66-os úttal

(Nyitókép: Wikimedia)

Share.

About Author

Leave A Reply