Mentőakció a bázeli járaton

0

Aki sokat utazik (és azért a határátkelők többsége ilyen) az tudja, hogy a repülés általában unalmas műfaj. Az ember egy csomót várakozik a repülőtéren, majd többé-kevésbé kényelmesen (kényelmetlenül) ül pár órát a gépen, hogy aztán várhassa a csomagját a célállomáson. Persze az a jobbik eset, amikor így történik, hiszen ha egy járaton dráma van, akkor az már régen rossz. Utóbbi történt meg Ütvefúró kollégájával a bázeli járaton a napokban, ő pedig gyorsan megírta. Ez a poszt következik most.

„Nekem lángos volt a jelem az óvodában, nem gondoltam, hogy majd később lesz jelentősége…

Hétfő este hazafelé tartottunk a kollegámmal Bázelből. A nyaralásáról készült képeket nézegettük. Gyorsan telt az idő. Az út nagyrészt eseménytelenül telt.

Leszálláshoz készülődtünk, amikor heves kiáltozásra lettünk figyelmesek. Hátranézek, látom, hogy a steward dulakodik az egyik utassal hangos szóváltás közepette.

Akkor még azt gondoltam, hogy részeg az utas. Le is fejelte gyors egymásutánban kétszer a stewardot. Ekkor láttam, hogy baj van. Nem volt idő agyalni, rögtön cselekedni kellett.

Mindig a fel és a leszállás a legveszélyesebb. Képzeljük bele magunkat a pilótafülkében tartózkodók helyzetébe is egy kicsit. Úgy kell leszálláshoz készülődniük, hogy nem mehetnek hátra megnézni, hogy mi van, miközben tudják, hogy baj van.

A gép ezen a részén elég sok kisgyerek volt. Nekem is van egy kislányom. Rá gondoltam, amikor megindultam hátra. Odaadtam mindent a zsebemből a kollegámnak, majd mentem segíteni. Az utasok egyik fele azt mondta, hogy ne menjek, a másik meg hogy menjek. Nem törődtem velük, mentem a magam feje után.

Tudtam, hogy az őrjöngőt megütni nem lehet. Ezért a jobb kezét kaptam el, majd próbáltam hátrafeszíteni, aztán hárman próbáltuk visszanyomni az ülésbe. Az egyik stewardess harisnyát hozott, azzal kötözte le közben az őrjöngőnek a kezét.

Folyamatosan ellenállt, a stewardot még egyszer lefejelte, engem is le akart, de én elhajoltam.

– Megöllek benneteket! Csak szálljunk le – ordította a képünkbe.

Ekkor szóltam, hogy a harisnya kevés lesz.

– Hozzatok övet, amivel a bemutatókat tartjátok.

Így is lett. Egyszerre nyomtuk a székbe, meg szorítottunk hátra a kezét. Én voltam pár disznóvágáson, de ott a kétmázsás disznó nem harcolt úgy, mint ahogy ez a vadállat küzdött.

Ekkora vált gyanússá számomra, hogy a piától nem lehet ennyi ereje valakinek. Sikerült lekötözni. A keze a mögötte lévő üléssorhoz lett lekötözve, de a lába szabadon maradt.

Megkérdeztem, hogy segíthetek-e még, de amint láttam, hogy nincs mit tenni, visszamentem a helyemre. Öt perc elteltével nem akartam hinni szememnek. Elszabadult. Járkálni kezdett, mint a Walking Deadben a zombik. A hangosbemondón rászóltak, hogy üljön le, meglepő módon engedelmeskedett.

Leszálltunk, bemondták, hogy mindenki maradjon a helyén, amíg megjönnek a rend őrei. A kapitány hátrasétált, vele is púposkodott ez a vadállat. A kapitány fogta, „lendületesen” hátrakísérte az emberünket, majd beadott neki két kanalas gyógyszert intravénásan. Ettől a narkós seggre ült.

A stewardessek közben takarták a folyosót. Csigalassúsággal múltak a percek. Láttam, hogy rajta ülnek ketten, de még így is fel akart kelni. A barátnője kántálta folyamatosan, hogy „ne csináld, hagyd abba”, de ő már rég nem ebben a létsíkban járt, nem figyelt a külső ingerekre.

Lement alfába, de szerintem jó lesz az omegának is. Még egyszer visszaindultam, hogy segítsek, de a stewardess intett, hogy maradjak. Egy másik utas már megelőzött, ő ült rajta, meg a kapitány.

Nyílt a hátsó ajtó, bejöttek a rend őrei. A kapitány letolta az egyenruhásokat, hogy miért kellett ilyen sokáig várni. Kisvártatva elhagyhattuk a repülőgépet.

Ezúton szeretném megköszönni a személyzet profi hozzáállását. Dicséretet érdemelnek.

A magam részéről még annyit, hogy ezentúl a kézipoggyászban valami erősebb kábelkötegelőt is viszek magammal a szokásos alsónadrág + zokni kombó mellé, hátha szükség lesz rá legközelebb.”

„Ide már nem ér el a kezetek”

(Fotó: pixabay.com/Unsplash)

Share.

About Author

Leave A Reply