Menekülés és kakaótúra Nicaraguában

0

Nehéz lenne azt állítani Gábor életéről, hogy unalmas lenne. A Moszkvában élő cégvezető nemrég a legélhetetlenebb orosz városokban járt, most pedig Nicaraguába kalauzol el bennünket, ahol nem elég, hogy sok mindent megtudhatunk a kakaóról (éljen a csoki!), de még a kimenekülés is kalandos lett. A képeket pedig ezúttal is köszönöm neki.

Előszó

Nyugodtan bevallhatjuk magunknak, hogy nagyjából lövésünk sincs Nicaraguáról. A rossz szóvicc egyébként sajnos nemcsak sima, hanem átvitt értelemben is él(t): tíznapos ott tartózkodásunkkor épp polgárháború kezdett el kibontakozni a második legszegényebb közép-amerikai országban, ami halálos áldozatokkal, utcai barikádokkal járt.

Írásomban ez kapja majd a legkisebb felületet, mivel amúgy egy nagyon szeretnivaló kis helyről van szó, a háborút meg egyenesen rühellem. Ugyanakkor be kell valljam, hogy félúton válságosan megrekedtem ezzel az írással, mert egyszerűen paralizált az a nyers erőszak, amivel „valakik” gazdasági és megszorítási érdekekből a tömegbe lőnek.

A szívem elszorul, amikor a neten keresztül most is csak azt látom, hogy emberek százai halnak meg értelmetlenül nap, mint nap. Ez lett belőle – egy „nem egészen kerek” írás, amiben a saját „írásstílusomhoz” azért megpróbáltam hű maradni.

Nos. Nicaraguában van szinte minden, ami egy életre az emlékeinknek táptalajt szolgáltató, epikus utazáshoz kell: tenger, óceán, paradicsomi strandok, óriási kókuszdió- és pálmafák.

Emellett ezermillió trópusi gyümölcsfa, de hegyek, vulkánok ezrei, dzsungelek hazája is ez, és persze a világ legjobb kakaóbab-fajtái is megtalálhatóak itt. Én is a kakaónak köszönhettem az ittlétemet, vállalatunknak, a chocoMe-nek a dán Ingemann vállalat szervezett a világon egyedülálló profi kakaó-kurzust, ültetvénylátogatásokkal és jelentős ismeretterjesztő oktatással.

Mészáros Gábor csokoládékészítő, a cég alapítója azt az elvet vallja, hogy a legjobb csokoládét csakis a legjobb alapanyagokból lehet elkészíteni, az pedig itt terem, Nicaraguában.

(Tavaly a karibi-térségbe, Santa Lucia-ra és Grenadára látogatott el Mészáros Gábor hasonló célból, és az ott nyert tapasztalatokból készítette el a legújabb, és legkomolyabb csokoládé-sorozatát.)

Nekem csak az derengett korábban Nicaraguáról, hogy „volt ott valamikor valamiféle forradalom, meg nagy összeborulás a Szovjetunióval, egy szemüveges fazon, meg tán khakiszínű ruhás, bajszos-napszemüveges arcok drogfilmekből, és ennyi”.

No meg az, hogy a Google Maps azon részén található, amire még szerintem az életben soha rá nem nagyítottam. Azt is csak később tudtam meg, hogy a világ legjobb csokoládéi innen származó kakaóbabból készülnek, ergo már amikor elkezdtem behatóbban tanulmányozni a csokoládéipart.

Ez pontosabban azt jelenti, hogy az itteni kakaóbabból készült csokoládék a világ legnagyobb presztízsű csokoládéversenyein számos díjat begyűjtenek – osztja meg velem a chocolatierünk.

Ilyen prekoncepcióval indultunk neki a „nica” kalandnak: mi, magyarok, egy nemzetközi csapat tagjaiként, a hivatalos nyelv pedig az angol volt.

Egyből le kell szögezni, hogy rohadtul hosszú és nyűgös út vezet ide: én Moszkvából repültem Amszterdamba, onnan át Panamába, amonnan Managuába, Nicaragua fővárosába. Az egész tartott vagy 30 órán át.

Repülhettem volna Miamiba Moszkvából, onnan meg Managuába, de azért nem ezt választottam, mert az amerikaiak mindig mindenbe belekötnek, mindent elszedhetnek tőled, netán vissza is fordítanak Moszkvába.

Nem akartam kicsit se kockáztatni, ezért kellett a kerülő. Egy ilyen úttól viszont tényleg eléggé fáradt leszel, amire még rájön a jetlag, amitől meg három napig garantáltan nem szabadulsz. Hozzá kell tenni, hogy a KLM azért eléggé odateszi magát, ha az ember szórakoztatásáról van szó egy 10.5 órás repülőút során.

Első etap: Managua – Masaya – Granada – San Juan del Sur – Hermosa playa

Első szállásunk, az ötcsillagos El Camino Real közvetlenül Managua reptere mellett helyezkedett el, és ez azért bizonyult oltári szerencsés választásnak, mert az utolsó előtti napon, amikor „evakuáltuk magunkat”, a reptérhez nem kellett átverekednünk magunkat x db kordonon, lángtengeren és lövöldözésen, ami a fővárosban akkortájt már zajlott. Szerencsésen eljöttünk, bár egy nappal a tervezett eljövetelünk előtt.

Éjszaka érkeztünk, masszív 30 fok fogadott minket, fülledt levegővel ciripelő-csicsergő hangokkal. A jetlaget ugyan nem, de a szomjunkat kiválóan oltotta a helyi sör, a Tona, amit azután gurítottunk le, miután autót béreltünk egy olyan helyről, amit egy géppisztolyos, katonaszerű ember őrzött.

Kókuszdió és banán alatt roskadozó ötméteres pálmafák jelezték méltóságteljesen, hogy merre is járunk, és már a szálloda környéki növények is adtak némi fejvakarási feladatot, mivel minden második-harmadikat véltem csak felismerni.

A nicaraguai reggeli elképesztően izgalmas. Először a gyümölcsös pultnál találgatjuk, mi-micsoda, párat fel is ismerünk közülük. Konstatálhatjuk, mennyire más (intenzív) íze van egy itteni maracujának vagy guavának, mint amit megszoktál, de egy sima banán is arra késztet, hogy megutáld az otthonit.

Nézzük, miből áll egy igazi nica reggeli! Mindenekelőtt barnababos rizsből, plantánból (főzőbanán, ízre a krumplihoz hasonlít talán a legjobban, rengeteg változata van), banánchipsből, sült sajtból és pupuszából.

Utóbbi inkább salvadori étel, frissen süti előttünk egy néni, kukoricalisztből készült kenyérféle, benne sajt és csirkehús elegye. Fenséges darab, amit lecsószerű öntettel kell meglocsolni. A trópusi koktél sem az a „szállodai gépes lötty”, amit megszokhattunk otthon, hanem vedelnivaló mennyei nektár.

Az első két dolog, ami rögtön szembetűnik Managuában kifelé menet a városból, azok magas vas-fák (az útszéleken vannak elhelyezve ötven méterenként, funkciójuk ismeretlen), illetve minden körforgalomban látható egy-egy rettenetesen csicsás-színes-giccses szoborcsoport – afféle oltárok, hiszen mélyen vallásos, katolikus országról van szó.

Mai úticélunk San Juan del Sur üdülővárosa a Costa Rica-i határon, odáig pedig szintén bőven akad látnivaló.

Az első ilyen Katerina városa mellett található, a Masaya vulkán, benne egy krátertó, epikus panorámával: óriás pálmafával, amit mintha szándékosan odaragasztottak volna, függőagyban pihenő nicaraguaiakkal, és újabb helyi sörrel, a Victoriával.

Szerpentineken haladunk lefele a tóhoz, ahol azt látjuk, hogy fürdenek benne emberek, és cseppet sem zavarja őket az, hogy a vulkáni hamu feketére festi a vizet.

A második megállónk a közel százötvenezer lakosú Granada városa, ahol színes neokolonialista épületek váltják egymást, az ország utolsó (már nem működő) vasútállomása, gyönyörű katolikus templomok, és persze csokoládémúzeum, ahol először látunk kakaótermést a fán a kóstolás mellett.

Hát persze, hogy a sors ide is elvezet minket, ahol rengetegféle csokoládé kapható, de akadnak kuriózumok is, például rummal vegyített csokilikőr, csokitea, vagy akár csokoládéízesítésű óvszer. Rögtönzött idegenvezetésen találjuk magunkat, ahol tíz percben bemutatják a kakaó útját a csokoládéig.

(Ez főleg a turistáknak van kitalálva, de azért mi is élvezzük, pláne a piázós részt, amivel az ezt megelőző órás „cabriós-lovaskocsikázást” süvegeljük meg.) A hely egy hálózat, több városban van boltjuk, tulaja pedig az USA-ban él. Mészáros Gábor szerint ami előttünk áll, az ennél sokkal, de sokkal komolyabb oktatás lesz.

Elképesztő hely egyébként Granada: tele élettel, színnel, zsongással, és persze plantánnal. Friss mangót is veszünk, amibe teljesen érthetetlenül sót kevernek a helyiek (érdekes ízt ad neki), és nicaraguai baseballsapkát is, amivel meg a teljesen felesleges vásárlásaink sorát gyarapítjuk.

A sötétség nagyon hirtelen jön el errefelé, este hatkor pár perc alatt zuhan ránk, és ez teljesen szokatlan számunkra. A szép napot enyhén beárnyékolja az első tüntetés, amit látunk, ami egy templom előtti térről indul a városházáig, nyitott platós dzsippekkel, kék zászlókkal, éneklő emberekkel. (Ekkor még nem tudtuk, hogy mi lesz ezután).

Érkezésünk San Juan del Surba szintén epikusnak mondható: a város lényegében egy óriási turistaparadicsom, homokos strandokkal, részeg külföldiekkel, meg szörfösökkel. A rend felett egy hegytetőn található óriási Krisztus-szobor őrködik (valamelyest).

A szálloda gyönyörű: olyan, mintha egy gyarmatosítás-kori nagy spanyol haciendában járnánk, kemény hajópadlón, óriási belmagasságú szobákban, ventilátorokkal, türkizkék színben. Elképesztő élmény, jól érezzük itt magunkat.

Vacsorára csípős garnélát fogyasztunk Costa Brava-i módra, Tona sörrel leküldve, na meg persze megkóstolva egy nemes helyi rumot is, szórakoztatásunkról egy tűzdobáló gondoskodik a homokban.

A reggeli indulásnál úgy döntünk, hogy nem a szálloda előtti öbölben fürdünk egyet, hanem egy kicsit odébb található Hermosa playa nevű szörfparadicsomban. Mint kiderül, remek ötletnek bizonyul a választás, bár a hozzá vezető út egyáltalán nem is trópusi, hanem csak erdős, sőt, enyhén kopár-kiégett erdős.

Előttünk viszont csak és kizárólag a Csendes-óceán található, privilégium benne fürdeni, még ha néha akkora hullámokat is vet, hogy elsodor minket méterekre, mintha csak egy falevél lennénk.

A fehérhomokos tengerpart szinte töküres, az emberek beljebb hűsölnek a szalmatetős nyitott viskókban. Itt is garnélát eszünk, ezúttal grillezve, és ez is nagyon ízletesnek bizonyul.

Ez maga a paradicsom itt, tényleg nagyon nehéz innen elszakadni, ráadásul hazafelé a korábban már megjárt Katerina településnél egy hirtelen elkezdődő lövéssorozatba szaladunk majdnem bele, aminél fogva egy óriási kerülőt kell tennünk Managua, a főváros felé.

Este, már sötétedés után érünk haza, ahol már várnak minket a társaink és az idegenvezetőnk, a hondurasi Alex. Könnyű vacsora következik, és rákészülés a következő hétre, amikor is egyhetes kakaó-kurzuson veszünk majd részt.

Második etap: Managua – Ingemann farm – Matagalpa – La Dalia – EL Cua – Bocay

Ez az etap már az oktatás kakaóültetvényes körutunk része, Managuától nem messze, az Ingemann farmon indult és messze északra, egészen a hondurasi határig terjedt.

A dán vállalat 10 éve van jelen Nicaraguában, és alapvetően mézgyártással foglalkozik, de az idők során felvették a portfoliójukba a kakaóbab-termesztést/exportálást is.

Mi egy komoly oktatásukon vettünk mi részt, ahol egy hét alatt nagyon pontosan és precízen elmesélték a kakaótermesztés minden csínját-bínját. Oktatónk maga a tulajdonos fia, a majd kétméteres és rendkívül szimpatikus dán férfi volt: Lars Moller.

Először is megismerkedtünk a kakaófák eredetével, a farmok kialakításával, az ültetéssel, a szükséges klimatikus viszonyokkal, a föld ph értékével, a fa termésével, a jellegzetességeivel, a kis cserjék beoltásával, a kakaótermesztéssel, valamint egy egész farm gazdálkodásával.

Megtudtuk, hogy itt a területen már a feldolgozás folyik, a kakaóbabokat az ország területén megtalálható mintegy ezer farmertől gyűjtik be, akiket ők maguk tanítottak meg az ültetvények pontosabb és hatékonyabb kezelésére.

Emellett információval látják el őket, ahogyan fiatal kakaó-cserjékkel és időjárás előrejelzéssel is. Ugyanakkor „gazdálkodni és tervszerűen könyvelni” is megtanítják őket.

Lars korábban egy nagy dán cégnél dolgozott, és az ott alkalmazott multikulti tudását hasznosan át tudja menteni a helyi parasztok gondolkodásmódjába is.

Mert mi volt itt korábban? A paraszt megtermelt valamit/valahogyan, azt megette, és pont. Arra nem volt sose felkészítve, hogy a kertjét mérnöki pontossággal megtervezze, és úgy metssze meg a fáit, hogy a költségek leszorításával optimális hozamot érjen el, arra meg pláne nem, hogy egy eső-előrejelző berendezéssel jelentősen csökkentse egy esetleges vihar által okozott károkat.

Egy farmer nem közgazdász, pláne nem könyvelő, és Larsék sem várják el tőlük, hogy azok legyenek, de „mégis mindig arrafelé terelik a gondolataikat”. A kakaókultúrát ebben az írásban nyilván nem a „mikotoxinok és fungicidmaradékok” oldaláról fogom az olvasó elé tárni, de megpróbálom egyszerűbben összefoglalni a lényeget, hogy az mindenki számára fogyasztható legyen.

Nos Larsék farmján is vannak kakaófák, amelyek magasabb pálmafák között helyezkednek el, és ez azért fontos, hogy a nagyobb fák árnyékot vessenek föléjük. A kakaófa érzékeny lélek, nem igazán szereti csupán a trópusi hőséget.

Folyamatosan terem, az évben két-három jelentősebb betakarítási időszak van. A termés – mely érzékeny kakaóvirágból keletkezik a fák törzsén – kb. 10-20 cm hosszúságú, ovális formájú, nagyjából egy kis rögbilabdához hasonlítható, és a szivárvány színeiben pompázik.

Pár jól irányzott vágással középen kell kettécsapni egy nagy machetével két egyenlő részre, vagy csak a vödör oldalán szétverni, és belőle kézzel kikotorni a kakaóbabokat egy tárolóedénybe.

A babok körkörösen helyezkednek el egy váz, az ún. “placenta” körül, ami távolról egy fürt introvertált kecskecsöcsű szőlőre emlékeztett engem, a babok eltávolítása pedig nagyon érdekes élménynek bizonyult.

A magok egyébként érdekes-nedvedző közegben helyezkednek el, ízre pedig a nedv („pulp”) a citrusfélékre hasonlít a leginkább. És csak ez a ragacsos lé fogyasztható ebben a stádiumban, a kakaóbab nem, és ilyenkor gondolkodik el nem kicsit az ember, hogy hogyan is lesz egy citromos „fresh”-ből majd a végén valahogyan mégis csokoládé?!

(Mondjuk ezután azon már meg se lepődtem, hogy egy kávéültetvényen kóstolt nyers kávé íze egyáltalán nem kávéra hasonlít, hanem zöldborsóéra…)

Hát úgy, hogy mire a csokoládét a kezünkben tartjuk, addigra jelentősen átalakul, sok folyamaton esik át a bab: miután megvolt a kézi szüretelés, Lars emberei begyűjtik a babokat a farmerektől, azokat lemérik, majd faládákban szállítják a farmjukra.

A ládákon rések találhatóak, felül vászonnal vannak letakarva. A bab és a nedve ebben a fadobozban „rothad erjedve” – ez a fermentáció folyamata, 5-7 napig tart, közben forgatják is a masszát.

Ez a folyamat leginkább talán a mi cefrésítésünkhöz hasonlít a legjobban (a szagot illetően mindenképp), azzal a különbséggel, hogy az etanol (amiből alkohol keletkezhetne), az itt egyszerűen elillan, és a „pulp” csupán az ízjegyeit adja át a jövöbeli kakaóbaboknak.

Valahol azt hallottam, hogy a fermentálást a földbe vájt gödrökben végzik (bár ezt Mészáros Gábor határozottan elutasítja), meg banánlevelekkel letakarva, ám Lars szerint utóbbi csak marketingfogás, ők pedig a saját maguk által kifejlesztett faládákra, vászonzsákokra és keverésre esküsznek.

A fermentálás után jön a szárítás, ami abból áll, hogy egy óriási acéllemezen a babok ki vannak terítve a napon, és naponta párszor ezeket is át kell forgatni (főleg lábbal, gumicsizmában), és vigyázni arra, hogy ilyenkor már ne érje őket nedvesség.

Ezután jön a minőségellenőrzés, a rossz szemek kiválogatása és a csomagolás, majd maga az export: Amerikába, Európába, vagy bárhova a világban.

A legfinomabb nicaraguai kakaóbabfajták a Chuno, a Rugoso, a Nicaliso, a Barba, a Johe és a Medalla. Ezeket a négy fő kakaóbab-fajtából, a Criollóból, Forasteróból, Trinitarióból, valamint a az ecuadori Arribából keresztezik, tehát elmondhatjuk, hogy az oltványozásnak köszönhetően egyedülállóan új, és nemes kakaóbab-alfajok jönnek létre Nicaraguában.

Nos, itt ez a végtermék, ámde nekünk szerencsénk volt Larsékkal kóstolni már belőlük készült csokoládét, és ún. „likőröket” is, amelyek elképesztően izgalmasnak bizonyultak.

(Fontos megemlíteni, hogy itt ne az italra gondoljunk, hanem a kakaóbabok összeőrlését követő olyan masszára, ami még nem tartalmaz cukrot, így ennek az íze rendkívül kesernyés.)

Ezeket egészítettük ki a saját termékeink kóstolásával. Rengeteget tanulhattam a kakaótermesztésről, kóstolásról, és már ott helyben eldöntöttem, hogy bizony ezt a fajta szuperizgalmas találkozást folytatni kell.

Nyolc évvel ezelőtt láttam életemben először kakaótermést Trinidad és Tobagón, most ezzel keltünk-feküdtünk Nicaraguában, a következőkben pedig ha minden igaz, Malaysiában és Santa Lucián lesz lehetőség folytatni ezt az inspiratív barátkozást a kakaóval.

Összességében véve Nicaragua egy csúcsszuper ország, tele csupaszív emberekkel: mindenhol remek fogadtatásban részesültünk. Ezek közül kiemelkedik a Juan Flores plantáción eltöltött ismerkedési nap, ahol a kakaófarm bebarangolása mellett a magyarokéhoz hasonló pörköltet fogyaszthattunk, csak épp kukoricával.

Az ebédhez friss kakaót kaptunk, és ez volt az igazi bomba: a zúzott kakaóbabokhoz kevert kukoricaliszt és tehéntej keveréke örökre bennem maradt, és ugyanúgy arra sarkallt, hogy ide térjek vissza majd valamikor egy ugyanilyenre, otthon meg soha többé ne igyak boltit.

Egy másik farmon kakaószüreten vettünk részt, ahol a saját kezünkkel távolítottuk el a magokat a placentárol egy tárolóedénybe, és ezt állítólag oly jól csináltam, hogy közben megalkudtam egy új állásra is a farmon.

Mondták, hogy napi 3 dollárt fizetnek, szállást és élelmet is, nőt meg keressek magam, ha akarok. Finoman jeleztem, hogy már nős vagyok, amiből viszont a helyiek úgy érezték, hogy mégis csak megfutamodom a munkától… Vicces nap volt.

Ettünk emellett Nicaraguában iguánapörköltet is, és ki nem hagytuk volna semmi pénzért a bikatöke levest sem. És hogy teljes legyen a kép: örökre szóló barátságot kötöttünk a helyi kókuszvízzel is, amit az indiai típusú kókuszdióból nyernek a helyiek.

Egyszóval remek napokat éltünk át Nicaraguában, és őszintén remélem, hogy hamarosan ismét rendeződnek a dolgok errefelé, és béke köszönt ezekre a zseniális és szuper emberekre.

(A sors újabb rettenetes fintora, hogy a kirobbant zavargások miatt pont Costa Ricába, a világ „legboldogabb országába” kellett elmenekülnünk, és itt nyert értelmet számomra egy ismert közmondás, hogy ha „békét akarsz, akkor készülj a háborúra”…

Magyarul – ha nincs háború Nicaraguában, akkor talán soha az életben nem jutok el Costa Ricába… San Joséban pedig volt szerencsém megtekinteni a Starbucks egyetlen látogatható és teljesen egyedülálló kávéültetvényét a festői szépségű Alsace völgyben, de ez már egy másik történet, amit természetesen hamarosan szintén meg fogok osztani.

Salut.”

A legélhetetlenebb orosz városok

Share.

About Author

Leave A Reply