Melyik oldalra tartozol?

0

Ezt a kérdést teszi fel Marton Péter szokásos heti novelljának egyik szereplője a másiknak, és sajnos ezt a kérdést rengeteget halljuk, mintha a politikai hovatartozás mindennél fontosabb lenne… A történet valahol Lengyelországban játszódik két magyar között.

Marton Péter: Magyar-lengyel (novella)

Talán éppen az első hörpintésnyi kawa turecka segített, hogy végre beugorjon neki, hol látta ezt a fickót korábban – a lórúgásként ható koffeinlökettől felpattant a szeme;

ez a fickó volt az, ez nevetett olyan zavarba ejtően hangosan, már-már lónyerítésszerűen (és egyébként egyedül) a lengyel tutajos élcelődése hallatán, amikor amaz egy zúgónál a szennyest mosó asszonyokra mutatott, akik a közeli szlovák faluból jöttek ki a lengyel-szlovák országhatár minőségében hömpölygő Dunajec partjára, valószínűleg inkább mosógép híján, mint kedvtelésből – a tutajos ezt látva egy mosómedve módjára dörzsölte össze két kérges tenyerét (a kormányzórudat addig bevonta és a hóna alá kapta), és annyit szólt a látottakhoz, az utasokkal összekacsintani remélve, hogy „Słowacja” (magyarul: Szlovákia), mint ami egy országgal és népével kapcsolatban szerinte mindent összefoglalhat,

ennek az együgyű kis tréfának örült annyira a mi fickónk;

a „mienk”, merthogy honfitárs, és a „fickó” is megteszi, gondolta Gergő, mert illik rá a megjelenését és a fellépését (a „feljelenését”) tekintve, noha idős már, de hát van ugyebár öregember, meg vénember is van, emez meg itt harmadik kategória, egy öregfiú: tréfálkozva kötekedik, kötekedve tréfálkozik, lázad a korához az életet elszívó piócaként tapadó szerepelvárások ellen, s a fejét lojálisan díszítő hajzat, a hetyke bajusz, valamint a deres őszület asszisztál neki ehhez, ezek alól a jótékony kellékek alól mered elő huncut képpel, sima arcvonásaival – ábrázatát nem firkálták össze ráncok, bőrét nem lyuggatták ki és rondították össze egyéb kreatív módon az öregedés láthatatlan meteoritcsapásai;

„Naná, hogy első ránézésre még szimpatikus”, állapította meg magában Gergő, és annál bosszúsabban gondolt a kontrasztra, mely az előbb ecsetelt fizimiska és a szóbeli megnyilvánulás és kifejezésmód között („megfejezésmód”) vált nyilvánvalóvá az imént, amikor ez a mindenki kedvenc nagypapájának tetsző öregfiú hirtelen nekilátott kifejteni, mint magyar férfi a magyar férfinak, itt, dél-lengyelben, a csak félig idegenben, hogy a tutajos túra végállomásánál működő kávézóban dolgozó fiatal pincérnőket hogyan „fektetné” meg egytől egyig a magyar-lengyel barátság jegyében, és hogyan sikoltoznának ezek a talpukkal a mennyezet felé a magyar-lengyel egymásra borulás melegében;

Gergő csak ekkor szúrta ki a fickó asztalán sorakozó üres felespoharakat és az eleinte még csodált hetyke bajusz végén szárítkozó ételmaradványokat – bánta már, hogy a ránézésre szimpatikusság hatására (öreg hiba) olyan lelkesen előadta neki, hogy egy forgatókönyv alapjait megálmodni és forgatási helyszíneket szemlézni jár ezen a vidéken;

az első kérdés, amit ezek után kapott, végképp lerombolta benne a csalfán behízelgő megszólalás és az annak hatására formálódott benyomás („beszólalás és megnyomás”) kapcsán kialakult illúziót;

„Aztán ki tanított téged a főiskolán?”, így szólt az öregfiú kérdése, kamaszos szemtelenséggel, a beskatulyázás és a más ember szellemi termékévé kicsinyítés nyilvánvaló és előre megfontolt szándékával, ami Gergőt világ életében irritálta – amikor erre kitérő választ adott, megkapta még egy kicsit konkrétabb formában is: „Na ne dumáljunk mellé, fiacskám, te a bal- vagy a jobboldalra tartozol?”,

„A saját oldalamon állok”, vágta rá Gergő, egyrészt mert tényleg nem gondolt magára senki kölykeként-kutyájaként, másrészt mert ez jobban hangzott, mint beismerni, hogy csak egy butácska lengyel-magyar románchoz, olcsó vígjátékhoz csinálja itt a professzionális felhajtást;

„Hát”, felelte erre az öregfiúk gyöngye, „a lényeg, hogy ne azoknak a takony libsiknek vagy ezeknek az áljobboldaliaknak dolgozzál”, és a röhögésébe, majd a gurgulázásába torkollt mindez, sőt még böffentett is egyet a végén, miközben a bajuszát megpödörintette – ez tette ki a pontot a mondata végére;

Gergőben felrémlett a gondolat, hogy valaha, vendégdiák korában még maga is papagájként terjesztette szerte a széllel, hogy „lengyel és magyar két jó barát, együtt issza” stb., de most már úgy látta, sokféle magyar-lengyel párosítás létezhet, mi több, sokféle magyar-magyar is, s ezek csak a megfelelő kombinációban működhetnek valóban jól,

ő pedig szeretne, lehetőleg ebben a pillanatban, a lengyel-magyar örök szerelemnek, a közép-európai nem-szomszédok közötti csudálatos harmóniának naiv emlékművet állító komédiából egy akciófilmbe (át)csöppenni, ahol ő Jason Bourne, és hetvenhét drasztikus módját ismeri annak, hogyan törhet ki egy nem-kívánatos helyzetből, melyben akarata ellenére tartóztatják.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Egy olasz esküvő

Share.

About Author

Leave A Reply