Megyek haza, ha kellek otthon, ha nem

0

Be kell vallanom, az egész Határátkelőben az egyik legérdekesebb dolog, amikor rendszeresen felbukkannak (ki hosszabb, ki rövidebb időközönként) szerzők, akik elmesélik, éppen hol tart az életük. Ilyen Öreghaver is, aki nagyon régen, több mint öt éve jelentkezett először. Akkor arról írt (itt olvashatjátok el), hogy miért vállalkozott korábban, de már bőven 50 fölött a határátkelésre. Aztán írt tavaly is, amikor a hazaköltözést fontolgatta (ebből a posztból vett hosszabb részlettel kezdődik majd a mai írás), most pedig kiderül, hogy már megtette az első lépéseket.

„Magam körül, hazafele, meg vissza a parkolókban, soha nem látott számban hallok magyar hangot. Már gyerekektől is, akik nem magyar rendszámos autókban ülnek.

Lassan írom össze, mi az, amit majd el kell intézni. Lemondani internetet, ADAC-t, fölmondani a lakást, kijelentkezni, Finanzamtnál, Krankenkasse-nál lezárni, amit le kell.

Megküldte az itteni nyugdíjfolyósító „mennyi jár”. Hát, lesz majd meglepetés. Én is meglepődtem, de aki megéri ezt a kort, már nem csodálkozik semmin.

Amikor olvasom a hazatérés, vagy maradás kapcsán az indulatokat, elkeserít a dolog nagyon, mert vannak, akik elfelejtik, ahol most vannak elsősorban nem az ő érdemük (ahogy az enyém se) hanem a hatalmas munkaerőéhsége az itteni cégeknek.

Annyira, hogy miután elfogyott a „friss” keleti munkaerő, iszonyatos népvándorlást indítottak el, hogy így csillapítsák a (dolgozó) emberhiányt.

Azért ne felejtsük el, miért vagyunk itt! Nem hiszem, hogy amikor elkezdtük pakolni a hamuba sült pogácsát, meg faragtuk a vándorbotot, azt mondtuk, na akkor most megyek egy új hazát keresni. És azt se mondja senki, hogy olyan jó volt otthagyni, ami addig életünk része volt.” (Itt ér véget a rövid részlet az előző írásból.)

Nehéz annak is, aki menne, annak is, aki marad

És most lássuk, hol tart most Öreghaver!

„Bárhol voltam (majd 4 év Szélmalomország és 7 év Oktoberfestország), bármilyen jó sorom volt soha egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy ott maradjak. Bárhová mentem, mindig haza „kellett” mennem, pedig soha nem volt honvágyam.

Piszkosul mélyek a gyökerek és nem engednek. Egyszer-egyszer arra gondoltam, hogy azt a sok tapasztalatot, amit mindenfelé szereztem otthon hasznosítom, de aztán azt mondták, megvoltunk eddig is nélküled, ezután is megleszünk.

Na, most jön az, ami szinte hihetetlen. Egy szem harag nem volt, van bennem emiatt. Végül, mindig a javamra vált. Inkább azt sajnáltam, nem éltek a lehetőséggel.

Azt hiszem mindig (na, mondjuk úgy, már jó ideje) megtaláltam a magam helyét. Amikor úgy gondoltam (különböző okok miatt) mennem kell, mentem.

Amit legjobban fájlalok, hogy a sok (szakmai, emberi) tapasztalást nem adhattam tovább a „mieinknek”, és nem is merek belegondolni abba, hogy mi, akik kicsit hosszabb időt töltöttünk „idegenben” mennyi mindentől fosztottuk meg azokat, akinek szükségük lett volna tapasztalatainkra, segítségünkre, azaz ránk.

A napokban kaptam ezt az emailt új mukhahelyéről: „Lieber Pal, ich hoffe es geht dir gut. Ich möchte mich bei dir für alles bedanken, für deine Tips und Ratschläge.„ Röviden ennyi volt benne: köszi Pali!

Pedig csak azt mondtam neki, tanulj gyerek. Tanult, tíz hónap alatt letette a mestervizsgát, most azon gondolkodik főiskolát végezze el vagy a műszaki egyetemet.

Azt mondta egyszer, miért nem látta senki rajtad kívül, képes vagyok rá, képes vagyok többre, mint amit magamról hittem.

Hát, a lassan hatvanhat év alatt azért lát az ember olyasmit, amit más nem, és azt is „idegenek” javára teszi, nem a „sajátjainak”.

Pár napja döntöttem. Lemondtam az egyik leghosszabb lemondási határidős szolgáltatást. Lassan a többit is.

Megyek, ha kellek otthon, ha nem.”

Drága Szüleim: ne várjatok haza

Share.

About Author

Leave A Reply