Megpróbáltunk mindent otthon

0

Mai vendégszerzőnk, Zita (és párja, Ádám) sokat tépelődtek, mielőtt úgy döntöttek: kipróbálják, milyen is Angliában dolgozni. Két optimista ember története következik!

„A végső csepp a pohárban az volt, mikor a munkahelyemen még a 6.000 Ft-os étkezési utalványt is elvették tőlünk, ami az egyetlen béren kívüli juttatás volt. Egyébként egy önkormányzati bölcsődében dolgoztam gondozónőként, Ádám pedig éjjel dolgozott, újságokat szállított. Az ő anyukájánál éltünk albérletben, és nagyon szerettünk volna már babát.

Szóval le kellett ülnünk és átbeszélni, hogy mit és hogyan kellene csinálnunk ahhoz, hogy jól jöjjünk ki egy olyan helyzetből, amiből nem lehet. Igazából nem is az angliai életre szeretném helyezni a hangsúlyt, hanem az okokra, hogy miért hagyja ott valaki azt az országot, amelyben született…és amit a körülmények ellenére is mindennap visszasír.

Kilátástalanul

Tehát a kilátásaink nem voltak fényesek…Az én fizetésem semmi nem volt, és ha levontam belőle a buszbérlet árát (Budapest), akkor még a 60.000Ft-ot sem érte el, pedig szakképzett voltam. Igaz szívesen elmentem volna főiskolára, hogy tovább képezzem magam, de nem tudom hogy fizettem volna a tandíjat ebből a fizetésből…és a párom sem keresett százezreket, hogy fizesse helyettem. És ha például teherbe esek, akkor az a kis pénz, amit az állam ad kb. a pelenkára se lett volna elég havonta. Ádám pedig nem szeretett volna évekig éjszaka dolgozni…

Szóval az anyósnál laktunk, mert albérletre nem futotta, rájöttünk, hogy anyagilag nem tudunk bevállalni egy gyereket, vagy a továbbtanulást és így teljesen meg vagyunk lőve, hiába dolgozunk keményen és lelkiismeretesen. Arról persze nem is álmodtunk, hogy kölcsönt vegyünk fel és legyen valaha saját lakásunk, mivel a családjaink is csórók, és kb. semmi félretett pénzt nem tudtunk felmutatni (annak ellenére, hogy nemhogy designer ruháink nem voltak, de a turiban vásároltunk, nem volt plazma tv-nk, és bulizni se jártunk, csak havonta egyszer mentünk el maximum sörözni…).

Nem tudom, hogy mi csináltunk-e rosszul valamit, vagy csak egyszerűen ez jutott, de marhára nem éreztük jól magunkat ilyen körülmények között, és nem voltunk hajlandóak elfogadni a helyzetet!

Érettségi után vendéglátó

Persze ha nem hagytuk volna ott mindketten a fősulit (mondjuk a magyar oktatás is megérne egy misét…tanuljál sok szart nagyon sok pénzért és a gyakorlatban ne tudj semmit, csak a sok hülyeséget, hogy mit hogy kéne, de senki nem csinálja úgy, mert nincs rá pénz vagy csak nem érdekli), akkor lehet máshogy alakul a dolog, de ki gondolta volna 7 évvel ezelőtt, hogy ha tisztességesen dolgozol, akkor nem mész semmire?!

Mi így jártunk, belevetettük magunkat a vendéglátásba érettségi után, és sajnos élveztük…annak ellenére, hogy Magyarországon nem tűnik fel az ellenőrző szerveknek, ha például egy non-stop nyitva lévő étterembe csak 4(!) ember van 8 órában bejelentve, és nincs jelenléti ív vezetve, stb. A sokszori “szabadnapon be kell jönnöd dolgozni”, a “2 hete nincs egy szabadnapom” és a “6 kilót fogytam 2 hét alatt” (ami amúgy nem volt rossz, de azért mégse kéne) viszont betette a kiskaput.

Ezután jött nekem a bölcsis néniskedés, amit ugyancsak imádtam, Ádám pedig hidegburkoló lett, de ebben a szakmában sem volt senki az országban, aki rendesen bejelentette volna. Így éjszakai újságkihordásra adta a fejét.

Nem akarom nagyon fényezni magunkat, de mi megpróbáltunk mindent otthon (csak a pornózást nem 🙂 ), hogy jussunk valamire, de nem ment. És nem hiszem, hogy ha valaki nem akar öltönyös-irodás munkát, akkor el kell fogadnia, hogy csóró marad. Én nem akarom, hogy ez így legyen!

A kényelmesebb utat választottuk

Idén júniusban egy barátunk elindult ügynökségen keresztül Skóciába dolgozni…és mesélte folyamatosan hogy milyen jól keres, és vett egy új laptopot (mi a miénkre otthon több, mint fél évig gyűjtögettünk, és a szülinapunkra a szülőktől kapott pénz egészítette ki, hogy meg tudjuk venni) 2 hónap után, és hogy a munka is könnyű…stb. Na jó, mi is MEGYÜNK!

A nyár elment a szervezkedéssel és készülődéssel, és szeptember 22-én felszállt a repülőnk…

Igazából a kényelmesebb utat választottuk, ügynökségen keresztül jöttünk ki egy biztos állásra, ahol szállást és ételt is kapunk. Már egy hónapja kinn vagyunk, és nagyon nehéz volt otthagyni az országunkat, ezt komolyan mondom! Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni bennünket, de szenvedünk!

A munka tényleg könnyű, a szállás elfogadható (főleg, ha az ember lánya ezelőtt 2,5 évet lehúzott le az anyósa mellett…) és az étellel sincs gond, csak sokszor ismétlődik vacsira a tonhalkrém (most unom, otthon meg majd meghaltam érte, hogy ehessek, de nem volt rá pénz…) és reggelire csak müzli van, szóval kell venni egy kis kenyeret, virslit felvágottat.

Pénz, kalandvágy, kíváncsiság

Nem akarom azt éreztetni, hogy csak a pénz miatt jöttünk ki, mert kalandvágy is volt bennünk, meg kíváncsiság, de ha belegondolok, hogy otthon heti 40 óra munkáért (gyerekekre vigyázni felelősségteljes és stresszes meló!) havi nettó 68.000 Ft-tal tisztelt meg az állam, kinn pedig heti 30 óra munkával majdnem háromszor annyit keresek, azért az nem mindegy…

Ja, és szobákat takarítok egy szállodában, ami mégsem egyenértékű azzal, hogy rám van bízva minden nap 14 gyerek! A felelősség semmi ahhoz képest!

Szerintem sokan rosszul látják a külföldön dolgozást. Én itt nem érzem magam rabszolgának, mert kedvesek velem, megfizetik a munkámat és otthon is próbáltam már vendéglátást, csak lényegesen kevesebb pénzért. Nem meggazdagodni jöttünk ki, és itt sem tudom, hogy mikor fogunk tudni babát vállalni, de most (még?) úgy érzem, jól döntöttünk.

Reméljük, hogy apránként majd alakulnak a dolgok, úgy látom, hogy itt legalább van rá esély.”

(Ez egy archív poszt, melynek eredetijét itt olvashatod.)

Share.

About Author

Leave A Reply