A „megoldjuk okosba”-ország

0

Ha még soha nem hallottál Shymkentről, ne szégyelld, én is így voltam ezzel egészen addig, amíg TeePolgarnak hála meg nem ismerkedtem vele. Legalábbis a mai poszt erejéig. Ígéretemhez híven folytatódnak ugyanis szerzőnk kalandjai (az első részt itt olvashatod el), immáron ebben a kazah városban. Kiderül, hogy a legtöbb dolgot okosba’ kell megoldani, fény derül arra, hogy miért néznek nem túl kedvesen rá és párjára az utcán, valamint megtudjuk, hogy Kazahsztán a kazahoké. (A képeket ezúton is köszönöm a szerzőnek.)

„Vonattal utaztunk Almatyból Shymkentbe, hogy megtegyük a mintegy 700 km-es utat. Kényelmes, 4 ágyas fülkékbe vettünk jegyet. A 12 órás útért cserébe így is mindössze 25$-t fizettünk fejenként, ami nagyon olcsó kazah szinten mérve is.

A két másik utas tehetős volt, legalábbis úgy élték az életüket, hogy jólétet sugározzanak magukról. Itt a gazdagságot általában túlsúllyal mérik, mert megengedheti magának a hitvány minőségi, ám ízletes kajáldákat, s így az elhízáson keresztül a „világ” megtudhatja, hogy bizony van mit a levesbe aprítania.

Miért nem találtál kazah faszit?

Itt is, mint a legtöbb helyen, nem okozott problémát nekik sem előttem beszélgetni Lyazzathtal, hogy ki vagyok, mi vagyok. Mindegyiknek három probléma okoz fej- és szívtörést. „Miért nem találtál kazah faszit?”, és „Miért nem muszlimmal vagy házas?”, valamint „Miért nem vagy házas alapból… te szutyok?”.

Ezeket csak utána mondja el nekem, bár sokszor ezeket az axiómákat felfedezem, amikor oroszul ítéli el. Kicsit meghasonulás nekem, ha már annyira hisznek abban, hogy Kazahsztán a kazahoké.

Ezt tetőzte, amikor jött vissza a mosdóból, és mesélte, hogy a kalauz is feltette neki a kérdéseket. Lehet, hogy én vagyok túl liberális az utazás miatt, de nem értem miért okoz ez problémát a kalauznak.

Újabb harcok a bürokráciával

Megérkezve Shymkentbe végre ki tudtam pakolni a hátizsákomból „átmenetileg végérvényesen”. Ez nálam 3 hónap+ időtartamot jelent.

Újabb harcok következtek a bürokrácia fellegvárának helyi tartományosaival. Elmentünk az itteni Bevándorlási Hivatalba, hogy megpróbáljuk beregisztrálni magamat. 13.15-kor érkeztünk meg, s így zárva volt minden a hivatalban.

Szívesen kalandoznál külföldön, de kellene hozzá egy jó állás? Válogass itt!

Lyazzath mondta, miközben már gőzölögtem: ebédszünet van 13-15 között, nem dolgozik senki az állami hivatalokban az országban. Kiderült, hogy ezért nincsen életük az embereknek itt, mert 9-kor kezdenek dolgozni, és este 7-ig van a nyitvatartás a legtöbb helyen a kétórás ebédszünet miatt.

Gulyásnak van kiírva… hát nem az volt

Egy maratoni kávészünetet követően visszamentünk, majd megtudtuk, hogy nem regisztrálhatunk, mert turistavízummal nem kell regisztráció magyaroknak. Viszont letelepedésben nem tudnak segíteni, mert nincsen munkavállalói engedélyem.

Mondtam, hogy „igen, mert magamnak fogok/szeretnék dolgozni”. Ők ilyennel nem foglalkoznak, és nem is hallották, hogy lehet ilyet, mert egy cégnek alkalmaznia kell először, és csak úgy tudnak bármit is csinálni nekem. Javasolták, hogy a munkavállalóit könnyedén kiválthatom a helyi iparkamaránál.

Mikor átmentünk az iparkamarába, akkor ott mondták a már megszokott anekdotájukat: „Háááát, az nem fog menni… mert”.

Kiderült pár kör után, mikor folyamatosan küldtek az üzengetésekkel egyik helyről a másikra oda-vissza, hogy nem kaphatok munkavállalóit regisztrált lakcím nélkül, de hogy regisztrálni nem tudnak lakcímre munkavállalói nélkül. Gyakorlatilag el vannak lehetetlenítve azok, akik „kicsiben” akarnak gesztenyét kaparni maguknak.

A végére annyi információval lettem gazdagabb, hogy van ilyen 3-6 hónapos (nem tudni, mitől függ) látogatói vízum, amit úgy kaphatok meg, hogy itt nyitok egy bankszámlát, amire beteszek 10.000 $ összeget, majd az erről kapott bizonylatot SZEMÉLYESEN elviszem Magyarországon a Kazah Nagykövetségre.

Ott beadom a „megfelelő” dokumentumokkal együtt, s ők ezt a bizonylatáradatot küldik Astanába, s majd amíg várok Magyarországon, addig ők megszakértik, s amennyiben pozitívan elbírálják, akkor visszajöhetek Kazahsztánba.

Úgy döntöttem, illegalitásba vonulok

Hárman vagyunk angoltanárok, – a másik kettő minőségibb, mert anyanyelvűek – ők beházasodás miatt kezdtek el tanítani, nem azért, mert érdekelte őket. Engem is az utazás miatt szippantott be az oktatás világa.

Angliai Lee mesélte, hogy amikor ő próbálkozott ezzel, akkor annyi ideig ültek a papírjain, hogy a TBC negatív igazolása (része ugyanis a papíroknak, hogy igazold: nem terjesztesz semmi európai leprát) lejárt, mert azt csak 6 hónapra állítják ki. Nincsen 6 hónapom se erre, se másra, de ez már csak a természetemből fakadó hibám.

Lee bevallotta, miután egy teával elnyertem bizalmát, hogy munkavállalói vízuma van, de csak azért sikerült megkapnia, mert az egyik tanítványa a „Szervnek” dolgozik, és okosban megoldották.

Egy nem létező vállalatnak dolgozik. Amúgy ő is nyelviskolát alapított, csak ott a nemhivatalos Kazahsztán a kazahoké politika miatt minden a felesége nevén megy.

Így az egyhetes tortúra és folyamatos kosarak után úgy döntöttem, hogy illegalitásba vonulok, és a mutyi (ideje lenne levédetnünk ezt a szót, és mint közgazdasági fogalmat kellene használnunk) elveit követve fogok itt tartózkodni, és megélni, mielőtt továbbállnék/állnánk.

Piaci rés

Mivel egymilliós városról van szó, így hármunknak bőven van tennivalója az angoloktatás területén. a következő két példa jól mutatja az igényt és piaci rést az angol nyelvoktatás területén.

Az egyik órámra beült egy új diák. Azaz hogy én csak hittem, hogy diák. Rosszabbul beszélt, mint a már ismert diákjaim, és nem értettem, hogy mit keres a felső haladó csoportban.

Beszélgettem vele kicsit, mikor is rákérdeztem: „Amúgy te hogyhogy ebben a csoportban vagy?” Illedelmesen válaszolta, hogy ő csak azért van itt, hogy tanuljon tanulási módszertant, mert jövő héttől angoltanárként fog dolgozni.

A másik kedvenc élményem, amikor a könyvtárban odajött hozzám egy fiatal hölgy, hogy szeretne angol gyakorolni. Kicsit gondolkoznom kellett, mert láttam, hogy az emberi testrészeket tanulja.

Nem azért frusztrált, mert hatodéves medikus hallgató, és ahhoz viszonyítható anatómiát tanult, hanem mert ilyenekkel küzdött, hogy szem, fül, száj és stb. Kérdeztem, hogy mi a célja, és mondta, hogy KICSIT erősíteni az angolt, mert jövőre már tanárként fog dolgozni, mivel utolsó éves a tanári egyetemen.

A képen frissen vágott állatot cipelnek az építkezésen dolgozók a reggeli nap sugarában. Sűrűbb szőrű, mint egy kutya, de nem birka.

Mivel Kínában az angoloktatás túl van árazva, nagyon nehezemre esett lemenni az árral, és így is volt, aki még a magyar árat sem tudta kifizetni, pedig egyelőre ott is alul van árazva a nyelvoktatás.

Így viszont elmentem a belvárosi, hitványabbnál hitványabb nyelviskolákhoz és ott 1-1 órát elvállaltam. Egy hónap után a magánprojektjeim mellett van 4 nyelviskola, ahol hellyel-közzel adok órákat, heti 2-3 alkalommal.

Itt az emberek nem értik, amikor elmondom nekik, hogy azért nem vállalok több órát, mert napi 50 $-nál többet nem akarok keresni, mert különben nem csak a szabadidőmet vesztem el, hanem a pénz is túlságosan elkábít.

Kínában ez volt a problémám, és csak az élet minősége akadályozott meg abban, hogy ott maradjak. Itt sem lesz ezzel gond valószínűleg, mivel az ország legdélebbi pontján van Shymkent, így esőt csak TV-ben látnak az emberek, aminek következtében nagyon poros a város, s ezért itt nem fenntartható a futás hosszú távon.

Ennek is köszönhető, hogy tervezzük a Burma-Thaiföld-Maldív-Srí Lanka karika megtételét májusban. Nem a romantika a cél, hanem hogy közelebb kerüljek a már bemutatott álmomhoz: minimálban eljutni a világ összes országába 35 éves korom előtt.

A nyelviskolák

Az első nyelviskolát a buszról leszállva találtam meg véletlenül, s miután leültem beszélni a főnökkel, 15 percbe telt, hogy megállapodjunk. Innen 2 hét után jöttem el, mert aluláraztam magamat, mivel nem ismertem a piacot.

Amikor árat akartam emelni, akkor azt már ő nem vállalta, így már nem tudott megengedni magának, s ezért el kellett engednie. Az itteni főnököm amúgy koreai. Érdekes módon Kazahsztán felső rétegét többségében koreai kazahok képezik. A Koryo-Saram etnikum részben 19. századi bevándorlók, részben szovjet deportálásnak köszönhető ittlétük.

Szépen, lassan megtaláltam azt az intervallumot, amit a piac megenged magának, s amit én már elvállalok. Én csak az óraadók ribancának titulálom magamat, de ezt elmondtam a nyelviskolában is, hogy saját diákjaim az elsők, és ha kapok jobb ajánlatot, akkor megyek oda.

A kultúrworkshop nagy újdonság a városban és meglepően népszerű

Itt a mennyiség megy a minőség rovására. A nyelviskolák gondolkodás nélkül tesznek össze kezdőket haladókkal, remélve, hogy vagy nem alszik el óra közben a haladó, és nem vág eret a kezdő sem.

A terembérlést sikerült megoldani „okosba”, mert az American Corner nevű intézmény segítségével ingyen oktathatok onnan, és cserébe csak a filmet kell kiválasztanom arra a programra, amit heti egyszer rendezünk meg a tanulni akaróknak. Kedvenc filmjeim vetítése, és még oktatni is tudok ingyen….

Hirdetési nehézségek

Gyorsan kiderült, hogy a FB-reklámozásnak csak a felszínen volt nagy hangja, mert amilyen ígéretesnek tűnt az egész alkalom, annyira nem működött gyakorlatban. Itt a FB olyan, min Kínában, csak arra használják, hogy „menőzzenek vele”, ha jön valaki külföldi, hogy „keep-in-touch” van.

A valóságban az Instagram, ami működik. De az viszont tökéletesen. Mindenki azt babrálja. Ezt felfedezve, nekiálltam hadjáratot indítani, és mivel hárman vagyunk külföldiek, akik angolt tanítanak, és egyben akik komolyabb marketingtudással rendelkeznek, így az Instagramot kezdtem el használni az angol nyelvtanítás promóciós eszközeként.

Ez a része a Kazahsztánban való tartózkodásomnak szerencsére elég jól elindult, és vigyáznom kell, hogy a nagy pénzkeresés mellett ne felejtsem el az igazi álmok hajszolását, amit van, aki pejoratívan „sziszifuszi” napoknak él meg, de én még az ébresztőóránál is nagyobb hajtóerőként tekintek álmaimra.

Az álmaim hajszolásával ellentétben viszont a papírmunka és a letelepedésemmel kapcsolatos adminisztráció miatti rohangálás nem csak az én kortizolszintemet tartotta bitcoin részvényérték magasságában, hanem Lyazzathét is.

Alantas pillantások az utcán

Az utcán sétálva mint tyúk a takonyra, úgy néznek rá. Kérdeztem, hogy miért úgy ítélik meg, hogy az ő hibája, s nem „kettőnk hülyesége”?

Mondta, hogy velem nem tudnak mit kezdeni, mert én európai vagyok, aki egy patkány, akinek semmi sem szent, de ő egy igazi kazah lány, aki ráadásul Allah kegyeltje, s miért nem akar egy kazah férfival lenni.

Több megvető pillantást kap egy nap alatt, mikor sétálunk az utcán, mint az összes alantasságomat felvállalva összesen én érdemelnék. Mindezt úgy, hogy a nem helyiek is kezdenek már kézenfogva járni, bár gondolom ők igazi párkapcsolatban élnek, ami itt abból áll, hogy a nő 18 évesen, a srác 24 évesen megházasodik.

Egyedül a pénteki imát tartja meg a helyiek nagy többsége

Ha ez nem történik meg, akkor jön a családi nyomás és a pletykálkodás az emberek háta mögött. „Van valami baja, hogy 26 évesen még nem 6 gyerekes családanya?”

Érdekes ez a „Kazahsztán a kazahoké”, és „a lányunkkal senki idegen országbeli ne akarjon hülyéskedni” meglátás. Ez inkább nárcizmus, mintsem féltik a lányukat a tűztől.

Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor mondtam a páromnak, hogy kezdje el mondani, hogy házasok vagyunk. Ekkor nem hogy lenyugodtak volna, hanem még inkább panaszkodtak Lyazzathnak, hogy miért nem talál egy igazi faszit, kazahot magának, s hogy így bizony a pokolban fog elégni.

De ugyanez a helyzet, amikor kazah férfi vesz el orosz nőt. Akkor is megy a „rappelés”, hogy annyi gyönyörű lányunk-húgunk van, miért nem elég jók neki…”

A pokol, ami nem az

Share.

About Author

Leave A Reply