Meghódítjuk Új-Zélandot

0

Alighanem a legtöbb fiatal valami olyasmiről álmodozik, amit a mai történet szerzői megvalósítottak: három jóbarát összeáll és nekivág a nagyvilágnak (esetünkben ez Új-Zélandot jelenti), hogy megtapasztalják egy kicsit az életet, nyelvet tanuljanak és persze némi pénzt is keressenek. Közben persze történik minden, aminek egy ilyen úton, melynek most időben a felénél tartanak, történnie kell. Lássuk hát (a képekért pedig külön köszönet)!

„Egyetem elvégzése után költöztünk közös albérletbe Budapest VII. kerületében. Négy borsodi srác : Bence aki bartender, Gabi aki történész, Máté aki külpolitikai elemző és Peti aki geológus, és itt kezdtük meg „felnőtt” életünket.

Két év alatt volt jó pár munkahelyünk, voltak jobban, rosszabbul fizetett állásaink, de olyan állást egyikünk se talált, amit hosszú évekig is szívesen csinálnánk. Sokat utaztunk Európa szerte, de hosszabb távon egyikünk se élt még külföldön, így kerestük a lehetőséget hogyan és hová lenne érdemes elmenni egy rövidebb-hosszabb időre.

2013. április 22-én lehetett először magyaroknak egy éves working holiday vízumot igényelni Új-Zélandra. Már ekkor megnyitottuk a felületet és elgondolkodtunk, hogy milyen jó lenne, ki kéne próbálni…

Majd két nap alatt elfogyott a száz hely, így gyorsan le is tettünk a dologról. Éltük tovább a munkakereséssel, heti ötven-hatvan óra munkával, illetve az időnként 500-600 forintos órabérekkel tarkított életünket.

Tizenvalahány döntő perc

2014. április 21-én éjfél előtt már hárman (Bence, Máté, Peti) együtt ültünk a számítógép előtt, amit lakótársakként nem volt bonyolult kiviteleznünk, és 22-én 0 óra 00 perckor elkezdtük kitölteni a vízumigénylési felületet.

Tizenvalahány perc alatt végeztünk is, mivel a kérdések nagy részére olvasatlanul igent kattintottunk. Nem volt hiábavaló a sietség, mert akkor a száz vízum már huszonkét (!) perc alatt fogyott el.

Ezután hátra volt még a kötelező tüdőszűrés, az egy éves biztosítás elintézése, jogosítványok lefordíttatása szóval papírmunka. Még az indulás dátumát kellett kitűznünk, amit a vízum megkapása után a következő egy évbe kellett besűríteni, ha nem akarjuk elveszíteni az igencsak drága vízumunkat.

2015. február 5-én hajnalban a vállainkra vettük a hátizsákjainkat, elbúcsúztunk családjainktól, barátainktól és felszálltunk a Tajvanba tartó repülőre.

Tizenhat óra levegőben eltöltött idő után megérkeztünk Taipeibe, de ekkor még csak az utunk felénél jártunk Új-Zélandra. Hiába Magyarországról Új-Zéland a legmesszebbi hely ahová el tudunk utazni.

Eltöltöttünk négy felejthetetlen napot Taipeibe, ami alatt csak annyira ismertük meg ezt a távol-keleti országot, hogy elhatároztuk, hogy még egyszer mindenképpen vissza kell jönnünk ebbe a hihetetlenül izgalmas régióba.

Február 11-én, a déli félteki nyár csúcspontján megérkeztünk Aucklandbe, és elérkeztünk ahhoz a pillanathoz is, amíg előre terveztünk. A következő lépésünk az volt, hogy kiültünk a tengerpartra sörözni és nekiálltunk kitalálni, hogy mit is akarunk csinálni.

Mit akarunk itt?

Mit is akartunk csinálni, miért utaztunk ekkorát? Három célunk volt / van ezzel az utazással:

– megismerni a világ egy olyan szegletét, ami teljesen különbözik Magyarországtól

– mindhárman fejleszteni akarjuk az angolunkat, mert a magas szintű nyelvtudás mindig jó dolog

– jó sok pénzt is akarunk keresni, ami Új-Zélandon nem lehet túl nehéz, tekintve, hogy munkaerőhiány van és tizennégy dollár feletti a minimál órabér, ami csak növekedhet, ha sikerül a szakmánkban elhelyezkednünk.

Új-Zéland egy nagyon drága ország, itt az alapélelmiszerek is körülbelül kétszer annyiba kerülnek, mint otthon, így gyorsan találnunk kellett valamilyen munkát, mert az otthonról hozott forintunkat nem igazán akartuk elkölteni.

Aucklanben szembesültünk vele, hogy itt nagyon más angol akcentust beszélnek, mint amihez otthon, Európában hozzászoktunk, így valami kevés beszéddel járó munkát kellett találnunk.

Irány a mezőgazdaság!

A Déli-szigeten a nagyobb Új-Zélandon, körülbelül kétszer akkora, mint Magyarország, és csak kicsit többen, mint egy millióan laknak ott, és nemzeti parkokkal és mezőgazdasági területekkel van tele. Szóval ott igazán szükség van a dolgos kezekre.

Aucklandből egy éjszaka alatt lebuszoztunk a 700 km-re lévő Wellingtonba, majd onnét átkompoztunk a Déli-szigetre. Ekkor még szinte semmit nem láttunk az országból, de már megértettük sokan miért tartják ezt a helyet a Föld egyik legszebb helyének.

Annyi bibi csúszott a számításunkba, hogy a viharos tenger miatt a komp öt óra késéssel indult, és az út is tovább tartott, mint egyébként, így este tizenegy után érkeztünk meg Pictonba, a Déli-sziget kapujába.

Próbáltatok már szombat este tizenegy után szállást keresni egy kisvárosban? Tele volt az összes hostel, hotelek ekkor már nem fogadtak vendéget, így egy lakatlan ház udvarában aludtunk. Vagyis ott aludt Peti, akinek volt hálózsákja, Máté és Bence ott feküdtek hat réteg ruhában a friss tengeri szellőben, és félóránként felkeltek futottak pár kört, hogy ne fagyjanak meg februárban, ami a déli félteke legmelegebb hónapja.

Nyitásra már a Subwayben voltunk és csak a korlátlan kávé és forró csoki fogyasztás hozott vissza az életbe minket.

Átbuszoztunk a közeli Blenheimbe, hátha ott találunk szállást, és az állomáson leszállva meg is láttunk a Station Backpacker hostelt. Bementünk, volt üres ágyuk mindhármunknak, s a manager második kérdése az volt, hogy akarunk-e dolgozni? Naná. Van-e kocsink, mert ha igen akkor holnap kezdhetünk.

Kocsink nem volt, de ekkor még adószámunk se, bankkártyánk se szóval ezeket előtte el kellett intéznünk.

Egy hét múlva már volt kocsink, adószámunk, bankkártyáink hála a helyi bürokrácia hiányának, s el is kezdtünk dolgozni a helyi szőlészetekben. Helyi minimálbérért heti negyven-ötven órában, de a fizetésünk nekünk akkor soknak tűnt, s a munka egyáltalán nem volt fárasztó, csak a februári hőség viselt meg minket kicsit. El is határoztuk, hogy a következő pár hetünket itt töltjük.

A hostelben főleg nyugat-európai, dél-amerikai fiatalokkal éltünk együtt, s hihetetlenül jól éreztük magunkat. Azonban három hét után elfogyott a munka a szőlészetekben, így tovább kellett állnunk más vidékre.

Érdekes körülmények között

Pár nap csavargás után megérkeztünk Motuekába, az almatermesztés helyi fővárosába és egy óra alatt találtunk munkát is, ráadásul a főnöknek volt egy háza is az egyik almáskertben a város határában, ahol egész méltányos összegért lakhattunk a magyar hétvégi házakhoz hasonló színvonalon. Gondoltuk mi. A valóságban a ház melletti „pajtában” is voltak kialakítva szobák és azokat is kiadták egy minimális összegért.

A színvonalról annyit, hogy műanyag dobozokban kellett tartanunk a kajáinkat, ha nem akartuk, hogy a patkányok megegyék azt. Egy éjszakát aludtunk itt, aztán a hétvégére elmentünk túrázni a közeli nemzeti parkba és sokkal komfortosabb helyen aludtunk, a sátrunkban.

Négynapos hétvégi túra után vasárnap este átköltöztünk egy komfortosabb hostelbe, majd hétfőn kezdődött az almaszedés. Első körben úgy voltunk vele, hogy hat-nyolc hétig ott leszünk, s jól megszedjük magunkat.

Mint kiderült ez egy igen megterhelő fizikai munka, és mivel teljesítménybérért dolgoztunk, igen-igen össze kellett kapni magunkat ahhoz, hogy akár a minimálbért is elérjük. A jó dolog, amit el tudunk mondani az almaszedésről, hogy nagyon szép környezetben volt az almaföld, hétvégénként dupla órabér járt, és képes vagy heti ötven órát rohamtempóban dolgozni akkor jó pénzt lehet csinálni.

Országjárás

Három hét után ott is hagytuk és elhatároztuk, hogy többet nem dolgozunk a mezőgazdaságban. Kitaláltuk, hogy a következő két hétben körbeutazzuk az országot, megnézzük a világhírű nemzeti parkokat, majd egy olyan 1500 km-es út után megérkezünk Queenstownba, az extrém sportok és a túrizmus új-zélandi paradicsomába és ott elhelyezkedünk a vendéglátásban a síszezonban.

Úgy is indult minden, ahogy elterveztük: hegység, menedékház, hegycsúcsok, folyók…

Majd egyik parkolásunk kicsit szerencsétlenebbül sikerült, mint az előzőek.

Ezután módosítottuk a terveinket és miután eladtuk az egykori autónkat, úgy döntöttünk, hogy elbuszozunk a kb. 800 km-re lévő Queenstownba.

Természetesen megvettük a jegyeket, majd miután rájöttünk, hogy a mi buszunk nem a buszpályaudvarról indul, jól le is késtük azt. Nem baj stoppolunk, és majd utolérjük a buszt és a következő településen felszállunk rá. Döntöttük el nagy hírtelen. Hihetetlen, de sikerült. Az első autó megállt felvett hármunkat a nagy táskáinkkal és utolértük a buszt. Elhatároztuk, hogy többet fogunk stoppolni.

Hó sehol

Megérkeztünk Queenstownba, de hó sehol, a síszezon csak egy hónap múlva kezdődik, és új álláslehetőségek csak akkortól lesznek. Nem baj a város, és a környék gyönyörű, keressünk egy hónapig valami mást a környéken, aztán majd kitalálunk valamit.

Wwofoltunk (ellátásért és szállásért dolgoztunk napi négy-öt órát) hat hetet a környéken egy helyi kivi és egy az egykori Dél-Rhodéziából származó családnál. Nagyon élveztük a dolgot, mert egy 1800-as években épült hotelben laktunk pár német, angol, amerikai fiatallal együtt az egyik helyen.

A másik helyen pedig egy gyönyörű kilátású völgyben éltünk egy egykori séf háziasszonyunk kosztján.

Majd mivel vendéglátós munkát továbbra sem találtunk és mivel wwofolni jó dolog, de azért lassan de biztosan fogytak a dollárjaink, visszatértünk Blenheimbe szőlőt metszeni, és jó pár hétre elvesztünk a végtelen szőlősörök között.

Innét ment el Bence Aucklandbe egy koktél versenyre, majd ott talált végre a bartender végzettségének megfelelő munkát egy elegáns bárban. Blenheim előtt, még Queenstownban tudtuk meg, hogy Gabinak, negyedik otthon maradt cimboránknak is sikerült megszerezni a vízumot, és pár héten belül ő is megérkezik Új-Zélandra.

Itt tartunk most nagyjából az egy éves vízumunk felénél. Akit bővebben is érdekelnek a történeteink a Mindjárt jövünk blogon elolvashatja azokat részletesebben, több képpel fűszerezve.”

Share.

About Author

Leave A Reply