Másfél év rabszolgaságot bírtam

3

Egy bébiszitter történet következik Svájcból. Mindenekelőtt azért különleges, mert ugyan a történet évekkel ezelőtti, de amiről Túlélő írása szól, alighanem örök érvénnyel aktuális: hogyan bánnak az emberrel, ha kisegítőként érkezik egy családba, és miként lehet életet teremteni onnan indulva.

„Alig 19 voltam, amikor elhagytam Magyarországot, pár évvel a rendszerváltás után. Újsághirdetésre jelentkeztem: félig magyar, félig svájci család keresett bébiszittert magukhoz, bentlakással.

Az előzetes megbeszélés után lázban égtem egészen az indulásom napjáig, alig tudtam kivárni, hogy végre elszakadjak onnan, ahol nem szerettem lenni – a családomtól. És alig tudtam kivárni, hogy megmutathassam a világnak, hogyan vagyok képes dolgozni, boldogulni egyedül.

Betöltöttem egy anya szerepét

A megérkezésemet követő pár nap az ismerkedéssel telt, egy kislányra és a bátyjára kellett vigyáznom. Elvileg. Pár hét alatt azonban, ahogyan azt sejtheti a fifikás olvasó, átlényegültem bébiszitterből főállású anyává. Reggel 7 körül keltem, reggeliztettem a gyerekeket, a nagyot elvittem oviba, majd a kislánnyal a nyakamban hozzákezdtem a napi teendőimhez.

Főztem, mostam, takarítottam, gyerekkel játszottam, rendet raktam századjára is, estére újból főztem, majd miután a gyerekeket ágyba dugtam, este 10 körül kerültem ágyba. Szabadnapom nem volt, gyakorlatilag 0-24-ben töltöttem be egy anya szerepét, a hét minden áldott napján, hétfőtől vasárnapig.

A lakásból közvetlenül nyíló padláson “laktam”, természetesen fűtés nélkül, télen a padlásról lezúduló hideg, nyáron a lezúduló meleg miatt kellett a padlásajtót felcsuknom. Egyszer voltam beteg, remekül időzítettem: télen. Felvittem egy pohár vizet az ágyam mellé a padlásra, hogy ne kelljen lejönnöm lázasan éjszaka, amikor a gyógyszert be kell vennem. Nos, mire éjjel bevettem volna a gyógyszert, a víz a pohárban befagyott. Csak hogy érezzem a törődést. 🙂

Fordítva jobb lett volna

Időközben megismertem egy fiatal svájci srácot, akinek a húga Magyarországon volt bébiszitter (igen, ilyen is van! 🙂 ), és aki megtanult magyarul is, nem is akármilyen szinten. Ezzel a lánnyal beszélgetve derült ki, hogy jobban jártam volna, ha Svájcból megyek Magyarországra bébiszitternek, nem pedig fordítva. De az élet már csak ilyen faramuci. 🙂

Nem titok, kevesebbet kerestem Svájcban, mint a svájci lány Magyarországon. Számszerűsítve: 400 Frankot kaptam havonta. Ez még a 90-es évek közepe táján is nagyon kevés volt.

Másfél év rabszolgaságot bírtam. Ellenőrizték, alaposan töröltem-e le a port, könyörögnöm kellett egy-egy alkalomért, hogy elmehessek este 10-től, miután a gyerekeket lefektettem, reggelig.

Hétvégenként rendszeresen magukkal cipeltek a kirándulásokra – na nem azért, hogy lássak is valamit az országból, hanem hogy legyen kinek ugrálni a két égetnivaló gyerek után.

A kisfiú volt a rosszabbik eset, nevezzük Bélának. Kirekesztve érezte magát a családból (nem is csodálom…), emiatt rajtam állt bosszút. Ott tört borsot az orrom alá, ahol csak tudott, a gipszben lévő kezével ütötte (volna) a fejemet, mocskos szájjal kiabált és gyűlölt mindenkit. Joggal, őt sem szerette senki a családban.

Sajnáltam szegényt, a végletekig hiányzott neki az anyja és az apja, de igazából egyik sem volt neki. Megszámlálhatatlanul sokszor hallottam, hogy “Béla, a k.rva anyádat!” – és már csattant is anyuka keze a gyerek seggén.

Összeszorított foggal tettem a dolgom

Lázasan kerestem a megoldást, hogyan találhatnék másik munkát. A fentebb említett svájci srác vitt el a fővárosban lévő, akkor még működő “magyar üzletbe”.

Általa ismertem meg a már Svájcban született magyar tulajdonosnőt, valamint a férjét, akik végül segítettek rajtam. Befogadtak, lakást kaptam, állták az étkezésem, dolgoztam is egy kis aprópénzért. Maga volt a megváltás, de ne szaladjunk ennyire előre az időben. Előbb még hadd részletezzem azt a kedves vendégszeretetet, amit bébiszitterként élvezhettem. 🙂

Amikor biztossá vált, hogy találtam másik munkát, közöltem az anyukával, hogy otthagyom őket. De mivel nem szeretnék kitolni senkivel, megvárom, míg találnak helyettem mást, viszont előre kérem egy havi fizetésemet, a biztonság kedvéért. Na meg az addig járó fizetésemhez is szerettem volna hozzájutni, már amennyi maradt.

Ott álltam a hidegben egyedül

Az anyuka azonban bedühödött vadállatként hajigálta le a kevés cuccomat a padlásról, és gyakorlatilag az utcára dobott abban a pillanatban, ahogy felfogta, nincs alkupozícióban. A pénzemet természetesen nem kaptam meg, ott álltam november végén a hidegben, éjjel 11 órakor egy kis köpetnyi falu utcáján egyedül, 20 évesen.

A hátizsákomból félig kilógtak a sebtében begyűrt ruhák, a maradék holmim a kezemben, valamint szatyorban. A vonatra, amely a fővárosba vitt, egy órát kellett várnom. Megérkezve már vártak rám; jól kibőgtem magamból a stresszt és megint rendben volt a világ.

Az új helyemet imádtam

Szinte családtagként kezeltek, egyedül laktam egy 2 szobás lakásban, végre normálisan kerestem, nappal dolgoztam, esténként pedig éltem a fiatal lányok normális életét. Bár ugyan kétlem, hogy az érintettek közül bárki is olvasná az írásomat, de ezúton is szeretnék köszönetet mondani a bő egy évért, amit ennek az új családnak a pártfogoltjaként tölthettem el. Csodás egy év volt, a mai napig jó érzés tölt el a gondolatra, amikor csak eszembe jut!

Összegezve ezeket az éveket azonban rendkívül hálás vagyok mindenért, ami velem történt. Röpke 3 év alatt felnőttem, sokat tapasztaltam, sokat tanultam és nem utolsó sorban sok értékes embert ismerhettem meg.

Magyarnak tartom magam

Mindez sok-sok éve volt már. Azóta saját családom van, 4 gyönyörű gyermekem, továbbra is Svájcban élek, dolgozok, boldogulok. Azóta persze már papírokkal, hivatalosan, de a magyarságtudatomat nem veszítve. 20 éve nem élek Magyarországon, de a mai napig ízig-vérig magyarnak tartom magam, a gyerekeink magyarul beszélnek, magyarul gondolkodnak, magyarul énekelünk (már aki tud énekelni :-))) ) és Magyarországra vágyunk vissza. Eljön majd az az idő, amikor lehetőségünk lesz visszaköltözni, de ez még nem mostanság lesz. Addig pedig dolgozunk, élünk és boldogulunk – nem is rosszul.

És az azóta eltelt 17 év…? Megtanultam a helyi nyelvjárást, nagyon jól beszélem. Megtanultam németül is, azt is nagyon jól beszélem. Az angolom kopott elég sokat, jobbára az első pár évben használtam csak, azóta nem.

A helyiek befogadtak, teljes értékű ember, munkatárs, barát, ismerős vagyok/voltam. Jó pár éve már a saját vállalkozásunkat építgetjük, több-kevesebb sikerrel. Soha egy percig nem éreztem magam másodosztályúnak, ebben nyilván a beilleszkedni akarásom is nagy szerepet játszott. Szeretem a svájciakat annak ellenére, hogy a magyar vérem és az ő svájci vérük adott esetben iszonyú kontrasztot képes mutatni.

És végül, de nem utolsó sorban megemlíteném azt a helyet, ahol segítségre, információra lelhet, aki érdeklődik ez iránt az ország iránt. Maroknyi segítőkész ember, forduljatok hozzájuk bizalommal! Nem reklámozni szeretnék, csak néha jól tud jönni, ha az ember nagyon elveszettnek érzi magát Svájcban.”

(A történet először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

3 hozzászólás

Leave A Reply