Magyarországon maradt szülők: „van, aki nem épül fel soha”

9

Nagyon nem könnyű dolog szülőként megélni azt, hogy a gyerek külföldre költözik. Pláne, ha egészen Új-Zélandig mennek, mint az történt Mari fiával és családjával.

Az édesanyának körülbelül egy évig tartott, mire újraépítette önmagát. Nem csoda, már az indulás is búcsú-szertartáshoz hasonlított. Mindenkit elhívott magához, és a közel 80 rokon, barát csak azért jött el, hogy Mari bemutathassa útnak induló fiát.

„Tessék, itt van, mindenki nézze meg most utoljára, mert ezután csak Skype-on lehet már látni. Azzal is számolni kellett, hogy a 10 évvel ezelőtti öregek közül többen már nem ölelhetik magukhoz a fiamat” – mondta az asszony a HRPortálnak. A helyzetet nehezítette, hogy egy év után megszületett az első unoka is a távolban, amire minden seb felszakadt.

Azóta tíz év telt el, az idő pedig begyógyítja a sebeket, Mari is úgy látja, a gyerekének az, ahol most él, egyrészt saját választása volt, másrészt jó helyen van, szeret ott lenni.

A távolság nem csak lelkileg, anyagilag is megterhelő. A ma már nyugdíjas Mari a férjével 2-3 munkahelyen dolgozik, és amit keresnek, azt új-zélandi utakra költik.

De még így is az a gondolat, hogy bármi baj lehet velük a Föld másik oldalán, és mire kiérnének, esetleg egy hét is eltelik, nagyon torokszorító érzés.

„Az lett volna jó, ha az élet fel tud arra készíteni, hogy ezen a módon egyszer elveszítem a gyerekemet. Most már túléltem az igazi veszteséget, de nagyon megkeményedtem. Ez bizonyos szempontból jó, de törékenységet is jelent” – mondta az édesanya.

Sokan vannak hasonló helyzetben, akik – árva szülőként – itt maradtak, és szinte csak két dimenzióban látják a gyerekeiket. Mari a gyász időszakából emlékszik egy fontos hiányra.

„Jó lett volna hasonló élethelyzetben lévőkkel beszélgetni, sokat segített volna akkor nekem. Most is tudom, hogy többen nem is tudják ezt a helyzetet feldolgozni, és rámennek erre a mély fájdalomra” – említi.

„Az is egy nagyon komoly szembenézés a múlttal, hogy fel kellett ismernem, én neveltem a fiamat olyanná, akinek a társadalmi megbecsültség, a tanulás, a jó élet, a boldogulás fontos. Adott esetben ez lényegesebb, mint az, hogy figyeljen az anyukája vérző szíveiére” – mondta Mari.

Share.

About Author

9 hozzászólás

  1. sznearanka on

    Nem értem, miért gyászként kell megélni azt, ami a gyerekünknek sikerélmény. Az én fiam Norvégiába utazott el, egészen az Északi sarkkörön túlra, épp tegnap volt egy éve. Teljesen egyedül, még csak magyarul beszélő ember sem volt a közelében, kizárólag magára számíthatott hónapokig. Aztán lettek barátai, jó sok sikerélménye tulajdonképpen egészen az első napoktól kezdve. Én akkor vagyok boldog, ha ő boldog. Nem kell azt látnom, hogy őrlődik napról-napra, mert Magyarországon nincs jövőkép.

  2. Ibolya Anikó on

    Még ő
    finanszírozza az utazásait?:( a fiúnak nincs rávalója? Szív/ész hol van?

    • Judith Kopacsi on

      New Zealand, bár egy nagyon jó ország, de egyuttal nagyon drága is. Az odaköltözött gyereknek nagyon jó fizetésének kell lennie ahhoz, hogy magán, családján kivűl, esetleg a szülei odautazási költségeit is magára vállalja. Onnan tudom, hogy a mi fiunk és két kisunokánk is ott él, ime már több.mint három éve., és bizony, ha látni akarjuk öket, akkor nekünk kell fizetnünk az odautazási költséget.

  3. Akinek az egy szem gyereke költözött külföldre, annak csak a nyugdíjasotthon marad, mert nem lesz, aki ápolja. Csakhogy nyugdíjasotthonra nem lesz pénze, mert nem tud félretenni, minden elmegy a látogatások útiköltségére.

  4. Szerintem érthető… Én a gyerekeként nem tudom elhagyni a megözvegyült anyámat, és nem tudom elvinni innen az egyetlen unokáját…gyerek is második anyjaként tekint rá. (Persze nekem sem volna egyszerű kisgyerekkel egyedül lelépni, de a gyerek nő, hamarosan el tudnék menni vele. Mondjuk elegendő lesz a jövője megalapozása szempontjából, ha 18 évesen elmegy/ünk és ő már valami jobb helyen jár felsőoktatási intézménybe – erre is készülve már kicsi korában tanítom angolul…meg nem állami koncentrációs izébe fog járni általánosba sem.) Mindössze nekem kell itthon eltengődnöm valahogy addig, úgy, hogy nem hülyülök meg teljesen…nekem ez a nehéz itt… Azt nem tudom elképzelni, hogy a fiam majd elmegy a világ másik felére, és engem mondjuk nem szeretne magával vinni… (Nem púpnak, hanem külön, de mégis a közelében. Pl. bébiszitternek a gyerekeihez. 🙂 ) Amennyiben tévedek, akkor majd gyorsan feldobom a bakancsom, ő örököl, azt eladja, “oszt jóvan”. Nem is… Esetleg eladom mindenem aztán elhúzok mondjuk Spanyolországba/Dél-Amerikába/Karibra/Kubába öreg hippinek. 😀

Leave A Reply