Magyarország olyan, mint egy sikítás

1

Évi festőművész, de egy ideig tibeti fordítónak készült, végül Balin kötött ki, ahol férjhez ment. Egy ideje már Berlinben él – nem hétköznapi történetét a Mindenkilaci írta meg.

Immár 12 éve történt, hogy miután többször megpályázott egy indonéz ösztöndíjat („A terv annyi volt, hogy innen el.”), 2006 júniusában érkezett a telefonhívás: övé az ösztöndíj, ha van pénze a repülőjegyre, és a kinti életre, akkor szeptemberben indulhat.

„Akkor már egy fillére sem volt. A barátaival csináltak egy lakástárlatot, ahol kedvezményesen lehetett megvenni a képeit, elhívtak mindenkit, aki valaha vásárolt tőle. Nagyon bejött. Egy hét alatt összeszedte a szükséges összeget.

„Épp aznap indult a gépem, amikor a balhé volt Budapesten. Nagyon bennem maradt az a kép, hogy ülök a barátnőmmel az albérletben, ott vannak a bőröndjeim becsomagolva, a repjegy a kezemben, és nézem a tévében a tévészékház ostromát. Akkor azt éreztem, hogy valami nagyon megváltozott, hogy ez már nem az az ország, ahol én élni akarok.”

Balin egy egészen más világ fogadta. „Egy álomvilág az egész, sokáig fel sem fogod, amit látsz. Fél év, mire rájössz, hogy más formája van még a horizontnak is. Nem tudsz azon a frekvencián pörögni, mint otthon. Iszonyat meleg van, mindenki lassan mozog, elkezdesz te is lassan mozogni. Telnek a hónapok és belekerülsz egy ilyen bamba állapotba, és nem érted az egészet, hogy hiszen te azért jöttél ide, hogy csinálj valamit, ehelyett itt ülsz, bambulsz vagy fürdesz a tengerben. Persze tök jó, de célját vesztetté kezd válni az egész.”

Szerinte Bali egyébként sem az a hely, ahol a nyugati mentalitással, karrieristaként üti az ember a vasat, vagy ahol könyökléssel bármit el lehet érni. Bali hindu sziget, és ez hatással van az emberek mindennapjaira is.

Szívesen kalandoznál külföldön, de kellene hozzá egy jó állás? Válogass itt!

„Vagy felajánlásokat, ajándékokat (amelyek az istenekkel való kapcsolattartási rituálékra, vallásgyakorlatokra kellenek) gyártanak, vagy ünnepelnek valamit, vagy templomot avatnak. Van ezer isten, minden istennek van valamilyen ünnepe, minden rokonodnak van saját rituáléja. Igazából nem is tudom, mikor dolgoznak.” (…)

Évi összejött az egyik egyetemista társával, egy indonéz fiúval, összeházasodtak, a nyári szünetben megszületett a kisfia, ezzel pedig a balinéz élet egy egészen más perspektívája nyílt meg előtte.

„Balin a nők tényleg alacsonyabb rendűnek számítanak, de azért a háttérből elég jól tudják mozgatni a szálakat. A gyerek náluk nem az anyához tartozik, hanem a férj családjához, és ők már az elejétől kezdve próbálták úgy alakítani a dolgokat, hogy hozzájuk kötődjön jobban a gyerekem, én kevésbé legyek meghatározó. Például a kórházban nem akarták odaadni, hogy szoptassam. Olyan durva dolgokba ütköztem, amiket kívülállóként nem láthattam. Odamész, jaj de mosolygós emberek, mennyire szívből élnek, mennyire imádjuk ezt a Balit. De én már nem tudtam ugyanúgy nézni arra a társadalomra.”

Hogy távolabb kerüljön a férje családjától, következő tanévben átkérte magát egy másik városba, Denpasarba, ahol batikolást tanult. Közvetlenül az egyetem kerítése mögött lakott. (…)

Később Bali képzőművészeti fellegvárába, Ubud városába került. Egy keresztény alapítvány tehetséggondozó iskolájában kapott állást, ahová Pápuáról és Borneóról érkező fiatalokkal foglalkozott, rajzot és angolt tanított.

„Balin olyan alacsony színvonalú az oktatás, hogy még az én angolom is elég volt nekik. Viszont ezek a fiatalok baromi tehetségesek, baromi jó dolgokat csinálnak a világpiacra. Igazából ez az, ami megmenti őket. Egy Rembrandt vagy egy Leonardo ilyennek születik, mint ezek a gyerekek. Úgy rittyentettek le egy rajzot, mint a legnagyobb művészek. Csak aztán kikerülnek az iskolából, visszamennek a szülőfalujukba, és taxisofőrök lesznek” – éppen ebből a szélmalomharcból lett elege az iskola vezetőjének is.

Innen átkerült egy nemzetközi művészeti iskolába. Amikor megtudták, hogy ő valaha jazz-balettozott, hivatalosan is állást kapott tánctanárként. Youtube-ról lesett le tánclépéseket, Michael Jackson Thrillerét, szambát, vagy ami éppen eszébe jutott, mellette pedig képzőművészetet tanított.

Mindezt álomfizetésért (hat éve 800-1200 dollár között volt a fizetése, az egy egyszerű iskolai tanár fizetésének durván a nyolcszorosa), luxuskörülmények között. A kertben úszómedence, a nap mindig sütött, ha valamire szüksége volt a tanításhoz, csak kérnie kellett. (…)

Ennek az álomvilágnak egy csapásra vége lett, amikor megromlott a férjével a viszonya. Balin lehetséges a többnejűség, ezért a helyiek ritkán válnak. Megesik, hogy egy férfi új asszonyt vesz maga mellé, a korábbi felesége pedig hazaköltözik a családjához, ahol viszont ferde szemmel néznek rá, amiért nem a férje mellett van.

Évi esetében más volt a helyzet, külföldiként sokkal nagyobb mozgástere volt. Ezzel a férje egyébként sem tudott mit kezdeni. Jött a gyerek körüli huzavona, végül Évinek szó szerint meg kellett szöktetnie a fiát a férje családjától, hogy aztán úgy ahogy volt, egy szál ruhában repülőre szálljon és Jakartába, Indonézia fővárosába menjen.

Egy hónapig az ügyvédje irodájában laktak, amíg a papírügyeket intézték, a cuccait a barátai küldték utána vagy adták el. Nem volt hová mennie, visszatért Budapestre, de nem maradt sokáig.

„Magyarországon landolni olyan volt, mint egy sikítás. Bali energetikailag mindig zsizseg és lélegzik, ehhez képest Magyarország le volt csapolva.” (…)

Berlinben élő barátait meglátogatva azonnal tudta, hogy neki is ott a helye. Munkát kapott a magyarok által létrehozott és üzemeltetett Badehaus nevű szórakozóhelyen.

Ő készítette a falfestményeket, és azóta is ott dolgozik, standol, intézi a beszerzéseket. Jelenleg részmunkaidőben, heti három napot dolgozik, a családi támogatásokkal együtt – ha nem is nagy lábon, de kényelmesen – megél. „Nem szakadok meg, munka mellett tudok festeni, és elég időt tölteni a fiammal.”

Ma Neuköllnben él, aminek az egyik részét a magyar kormány no-go zónának nyilvánította. „Amikor ideköltöztem, tényleg elég lepukkant volt ez a környék. Az arab hagyományt és az iszlámot megszoktam Indonéziában, bár hogy őszinte legyek, én nyomasztónak tartom ezt a kultúrát. Viszont megtanultam, hogyha túllépsz az előítéleteiden és a szépre vadászol, akkor bárhol történhetnek veled jó dolgok. A fiamat is simán kiengedem egyedül az utcára. Én a nyolckerben jobban félnék, mint Neuköllnben.”

Magyarországra már csak turistaként tér haza, vissza nem költözne. Amikor hazalátogat, teleszívja magát „a táj és az emberek szépségével, gyermekkora foszlányaival”. Alapjában véve inkább utazni szeret, a külföldi élet pedig, akkor is, ha egy helyben van, felér egy utazással.

„Egyébként is, ami otthon van, az innen nézve olyan, mint a Szomszédok teleregény. Böhm bácsi meg a Julcsi folyton panaszkodik, miközben éppen a saját panaszkodásuk miatt élnek olyan életet, ami miatt panaszkodni kell. Miért akarnék én egy ilyen megcsömörlött világban élni?”

A teljes posztot itt találjátok, feltétlenül érdemes elolvasni!

Aki szenvedett Magyarországon, az külföldön is szenvedni fog

Share.

About Author

1 hozzászólás

Leave A Reply