Magyarország kezd kivetni magából

0

Hány év kell ahhoz, hogy az ember fragyarul kezdjen beszélni, hogy a töltöttkáposzta helyett a sajt mellett tegye le a voksot (a szeletelt gyulai kolbász azért jöhet), és hogy egy éjjel arra riadjon fel, hogy csőtörés van a már rég eladott magyarországi házában, és fogalma sincs kit kell hívni? Erről és még sok minden másról is szól Attila posztja, amit arról írt, hogy mikor kezdte otthon érezni magát Svájcban.

„Mikor érezted magad otthon külföldön, volt-e egy vagy több ilyen megragadható pillanat, vagy inkább egy észrevétlen folyamat volt?

Ez egy érdekes kérdés, azt hiszem, vannak egyszerű összetevők és bonyolultabb árnyalatok is az összhatási kavalkádban. Az egyik első dolog, amit észrevettem, hogy valószínűleg létezik a lélekvándorlás, én lakhattam már valamilyen minőségben Tücsökfölde tájain, lehet csak gyík voltam, de inkább Milka tehénre asszociálok. Tehát igazán totál idegennek egy pillanatra se éreztem magam.

Ebben persze tagadhatatlanul nagy szerepe van, hogy nálunk kimaradt az igazán ütős külföldre költözést indukáló indok, már Egerben is jól éltünk és csak a kaland-, karriervágy hajtott és Magyarország is egy aránylag normális helynek tűnt 2000-ben.

A cégem pedig olyan profi módon lezsírozott mindent, hogy kábé egy évig tartott, míg igazándinól arra kényszerültünk, hogy a helyi adminisztrációs, egyéb dolgokkal kapcsolatba kerüljünk.

Mondhatjuk, hogy ezáltal volt elég időnk speciális turistának érezni magunkat, kicsit felfedezni a környezetet és rácsodálkozni az új dolgokra, megtanulni, hogy működik az élet.

Több ország egy országban

Most, hogy már ezer éve itt élünk, azt is nagyon fontosnak érzem, hogy nem a derékszögű schwitzertücsök kultúrába kellett beilleszkednünk, hanem a svájci értelemben sokkal lazább franciás életbe.

Ez a kulturális különállás az országon belül amúgy megérne egy misét, hogy miért nem írok posztokat róla annak oka csak annyi, hogy ahtundcvancigéknál nem laktunk egy percet se, hacsak nem hotelekben, szal így csak a felszínt tudnám kapirgálni.

Hogy megmondjam a zőszintét Maunika, ezért is olvasom néha őszinte értetlenséggel mások svejci posztjait, mert nem találom magam és a tapasztalataimat azokban az írásokban.

Nekem ez télleg a „több ország egy országban”-szindrómának tűnik, pár kilométeren belül nagyon különböző hozzáállással találkozhat az ember attól függően melyik oldalán van a nyelvhatárnak, amitől mi nem túl messze lakunk.

Ebbe a folyóba egyszer már beleléptem

Aki ismer, az tudja – ezt már írtam máskor -, hogy engem a világból ki lehet üldözni az igénytelenséggel, sokat vitatkoztam már otthon is emberekkel az „Eger a lexebb város” kategóriában arról, hogy vazze, ez a város rohad, esik szét és senki észre se veszi. „Hámémondod?”

Nos, ilyen például errefelé nincs, szóval valahogy az ilyen kis jelentéktelen marhaságok miatt is úgy éreztem egyből, hogy én már ebbe a folyóba egyszer beleléptem, itt van az én helyem, Sajtföldén.

Aztán persze van, amikor úgy érzed az újdonság varázsa kezd elveszni, észreveszed a kisebb repedéseket is itt-ott, esetleg egy elhagyott PET palackot, ilyesmi.

Szeretem a hazámat, de már nem érzem magam otthon benne

Nos ekkor sokat „segít” a kultúrsokk, mikor hazaméssz Pumalandre és még annál is roggyantabbnak, szétpergőbbnek látod a hazádat, mint amilyennek előtte tartottad.

Akkor hirtelen rád jön az a mehetnék, ami rajtam bizonyítottan három nap magyarországi tartózkodás után szokott erőt venni, mennék haza otthonról. Általában ennél a részrél szoktam megkapni, hogy „megnőtt az a nagy liberálbolsevik sorosbérenc arcom, csak lapáttal lehet már pofánvágni”, pedig szó nincs erről.

Szeretem a hazámat, de már nem érzem magam otthon benne, nem ott van a csigaházam, melóm, hobbim, kilátásom, nyugalmam, pénzem, nyugdíjam, barátaim, iskolám, esetleg a nyaralásom még igen, bár az is rövidül, ahogy az emlékek is távolodnak.

Mikor otthon vagyunk és minden kóser, akkor is hiányzik a sajtföldei házam, a terem (nem 60 m2-en lakunk), kertem, virágom, boltom, tévém, stadionom, hegyem, focicsatornám, falum, városom és a többi.

Mellette pedig mikor otthon vagyunk mindig elhatalmasodik rajtam a tehetetlenség érzése, hogy mi mindent ki lehetne hozni abból a gyönyörű országból, mi meg max. a parasztvakításig jutunk el.

Mi egyébként nagyon szorgalmasak vagyunk, majdnem minden évben nyomunk egy kis vakációt Magyarországon, ami miatt páran idiótának tartanak minket; sajnos sokszor utólag én is úgy érzem, hogy inkább valahol a messzi távolban tengerpartoztam volna, mint hogy testközelből érezzem például a fantasztikus balatoni életet, vagy budapesti káoszt.

És akkor jöttek a gyerekek

Nekem kábé 1 évembe telt, hogy ne turistának érezzem magam Neuchatelben és erre marhára rágyúrt az első, második, szóval néhány hazaút. Beléptem, beléptünk abba az állapotba, amire előre figyelmeztettek minket, csak nem nagyon tudtunk mit kezdeni az infóval; otthon nem vagyunk otthon, itthon nem vagyunk itthon… De akkor hol a bánatban voltunk?

Később pedig nem nagyon értem rá ilyen emelkedett módon filozófálgatni, mert nekiálltunk gyerekeket gyártani, jól sikerült darab mind a kettő, az anyjuk érdeme az érdemi specifikáció részletes kidolgozása.

Én oroszlánrészt vállaltam a projektben, ordítottam. Inkább érdekelt ezután, hogy a gyerek be ne verje a fejét, mint hogy ki vagyok és mi vagyok én, mert tapasztalataim szerint a beton itt is kemény.

Aztán mondanom se kell, hogy az élet folyamatosan tett róla, hogy egyre inkább otthon érezzük magunkat, házat vettünk, nem ámérikai stílusút, szóval nem tudjuk kerekeken arrébb tolni a kócerájt, kvázi próbatücskökké avanzsáltunk.

Fát ültettem, kelő nappal én is keltem és végre kiélhetem a kertészkedéssel kapcsolatos perverz hajlamaimat; mintegy helyi amatőr Micsurin, megpróbálkozok az egzotikus növények hegyi termesztésével, kár, hogy nem bírják a méteres havat.

Svájciul gondolkodni

Mindeközben meg szedtük felfelé a helyi tudást és egy kétségbeejtő pillanatban arra ébredtem, hogy rémálmomban Magyarországon csőtörésünk lett és fogalmam se volt, kit kell hívni. Persze hamar rájöttem, hogy télleg fogalmam sem lenne.

Azon barátaim a tanúim, akiket akkor hívogattam céltalanul, meg fércbukolgattam, mikor egyszer Pesten nem indult a gép és fogalmam se volt, mit tegyek. Mondták sárgaangyal én meg bizonygattam, hogy pap se kell, mert még életben vagyok, nem hogy angyal.

Kicsit olyanok vagyunk asszonytárssal, mint a gyerekek, csak később kezdődött a helyi szocializációnk. Míg ők eleve az itteni viszonyokba, nyelvbe, szlengbe, törvényekbe, iskolába nőnek bele, addig mi azokban a dolgokban csak tücsökül tudunk gondolkodni, amikhez otthon nem volt szerencsénk soha.

Én csak siccerlandiul tudok autóval, házzal, egészségüggyel, defekttel, jelzáloggal, bankkal kapcsolatos dolgokat intézni, mert anno otthon se házam, se autóm, se semmim se volt, többek között gerincsérvem se.

Hasonlóképpen döbbentem rá, hogy otthon asse tudnám, kit kell megvesztegetni, mert ehhez se volt szerencsére szerencsém. Gondolom, kapnék is műtétbeutalót 2078. január 32-re, ha szükségem lenne rá.

Szavazás itt és ott

Amúgy egy kicsit az őshaza is kezd minket kivetni magából. A szavazásokban részt venni nem tudunk, mert értelmes országoktól eltérően minket múltkor is kizártak az aktuálisból.

A nagykövetségen akartunk szavazni, de egy héttel az esemény előtt kaptam egy levelet, hogy mivel van pumalendi lakcímem, nem szavazhatok külföldön. Ebből csak a semmi igaz, mert papírom van arról, hogy Magyarországról 17 évvel ezelőtt kicsekkoltam. No cím, no semmi.

De nagy szeretettel vártak minket a lakhelyünk szerint illetékes jegyzőnél, ha reklamálni szeretnénk, amit egyébként csak személyesen tehetünk meg, ésatöbbi…. Nem tudom, mondjam, vagy elképzelitek, amit éppen mutatok?

Itt Zergebasztapusztán egy ideje van szavazati jogunk a helyi érdekű szavazásokat illetően, nem hogy ki nem rekesztenek, hanem simán szavazhatjuk le, vagy föl a tősgyökeres tücskök indítványait, mert itt élünk tehát by default hozzászólhatunk érdemben, hogy milyen szabályok legyenek ránk érvényesek, vagy éppen mit, vagy mit ne építsenek az adónkból.

Ez jó, ez bevon, ez olyan mintha már igazi tücskök lennénk, tehát egyértelműen az idetartozási érzést erősíti. Lehet mérgelődni is, hogy Marinénnye már megint mire szavazott, szal totál otthon érzi tőle magát az ember.

Töltöttkáposzta helyett sajt, de gyulai kolbász jöhet (szeletelve!)

Mondtam már mindenféle korábbi posztjaimban azt is, hogy nem vagyok / vagyunk nagy tőtöttkáposztás fajmagyarok, kaja szempontjából is nagyon bejön a francia konyha; könnyű sajtorgiákat rendezni például.

A gyerekeknél figyeltem meg az evolúciót, azaz a genetikai programozottságot, mert mindkettő szeret például szalonnát sütni, amitől a helyiek enyhén elborzadnak, ha látják.

A szeletelt – szigorúan – gyulai kolbász az egyetlen, amit kedves hazalátogató barátainktól kérni szoktunk, mert az a fiam fő eledele, amíg van. Egyebekben leszoktunk a két hús között egy harmadik hús jellegű magyarosch kajákról.

Fragyarul beszélve

Ma már egyre többször veszem észre magamon, hogy valamiféle hivatalos ügyek intézése előtt reflexből franciául rakom összefelé magamban, amit nem szeretnék elfelejteni, vagy amit feltétlenül el kell intéznem.

Pár évig ez nyűg volt, azért csináltam, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni, most meg alapból így jönnek a fejembe a gondolatok (mint a mellékelt ábra mutatja, írni kicsit helyes magyar, meg elfelejt).

Otthon meg bármilyen röhejesen hangzik ilyen fragyar nyelven beszélünk, van egy halom dolog, amit asse tudjuk, hogy mondják magyarul, így alapból tolódunk el a gyerekeink által beszélt keveréknyelv felé mi is.

Asszimilálódtunk-e totál a sajtföldei konfederáció álompolgárai közé? Nem.

Otthon érezzük-e magunkat itthon? Igen.”

Ha tetszett a poszt, akkor olvass többet is Attilától a Kolbászkerítésország blogon!

(Fotó: njc.ch)

Share.

About Author

Leave A Reply