Magyarország és én – a nagy döntés

0

Véget ért hát a Magyarország és én pályázat, ma győzteseket is hirdetünk, emellett arra gondoltam, pár gondolatban összefoglalnám azt is, számomra mi volt a legnagyobb tanulsága az elmúlt hónapoknak.

A pályázatra érkezett írások közül több mint 50 jelent meg (azért fogalmazok így, mert akadtak a határidőről lecsúszók, természetesen ezek is megjelennek majd, de értelemszerűen már a pályázat keretein kívül), és ez a szám őszintén szólva engem is meglepett, eszembe sem jutott volna, hogy ilyen sokan akarják majd leírni érzéseiket, véleményüket a témában.

Abból a szempontból persze érthető a beérkezett írások magas száma, hogy ez egy erősen érzelmi alapú kérdés, pláne a külföldön élők körében, akik közül jól láthatóan nem kevesen vannak azok, akik úgy érzik, az ország (is) hibás azért, hogy kénytelenek voltak határátkelővé válni.

A dühtől az elfogadásig

A legnagyobb tanulság azonban számomra mégsem ez, hanem az a jól megfigyelhető, és nagyon érdekes folyamat, ahogyan a kezdeti elkeseredettséget és dühöt felváltja valamilyen békés elfogadás vagy belenyugvás. A legjobban talán Rózamami írásából világlik ez ki, ezért hadd idézzek belőle.

„Mára megkötöttem a békémet.

Akkor elegem volt mindenből. Az országból, a körülöttem lévő emberekből. (…)

Amikor eljöttünk dühös voltam, csalódott, dacos, de ezzel együtt reményteljes, bizakodó végül is életünk derekán egy nagy kalandba vágtunk bele családostul. A férjem hat hónap alatt próbálta megalapozni a boldogulásunkat, s amíg én a gyerekekkel otthon voltam, a türelmetlenséggel vegyes elégedetlenségem csak nőtt.

Egyre nehezebben ment megtalálni a jót a napokban, hetekben, az idő egyre lassabban telt, a szájíz egyre kesernyésebb lett, az ország még utálatosabb, ahogy mint egy lassú méreg hatott napról napra a kétségbeesés, úgy kezdett elfogyni az örömre való képesség is.

A bőröm alatt hordozott harag kitartott egy jó ideig. Azért nem foglalkoztam igazán a honvágy kérdésével, mert nem volt. A rét zöldebb volt, a nap fényesebben sütött. Az élet egyre könnyebb, a szabadidő egyre több lett. (…)

Aztán ahogy könnyebb lett a tarisznya, nyugodtabb az élet kicsit kezdtek átértékelődni a dolgok. Nem fordult át az ellenkezőjébe, csak már nem haragudtam annyira.

Ha nem történt volna mindaz, ami és ahogy történt, akkor ma nem lennénk itt – mondogattam magamnak… Az effajta ambivalens hála érzésével is nehéz volt mit kezdeni. A mérleg serpenyőjébe a jó dolgokat is belepakolni nem volt sima ügy.”

Nagyon pontos és nagyon szép sorok, és igazak is. Nem lehet hosszú-hosszú évekig haragudni, egy idő után az ember elfogadja a történteket, a távolság és az idő is enyhít a sebeken.

Mindezt csak azért írom, mert egy ideje már figyelem ezt a jelenséget, és nagyon jól követhető a beérkezett írások és sokszor a kommentek között is, mennyire másként látják a világot és sokszor Magyarországot is azok, akik már évek óta külföldön élnek, mint azok, akik nemrégiben döntöttek a határátkelés mellett.

Vissza már nem mehetek

De hogy hozzak egy másik példát, Judit posztja megírásakor két hónapja élt Londonban, érződött is, hogy még munkál benne a harag és a fájdalom, amiért 53 évesen el kellett jönnie Magyarországról.

„A lelkem? Az köszöni, rosszul van. Még mindig nagyon fáj. Nem, nem Magyarország hiányzik, hanem csak annak egy része: a gyerekeim, az állataim, az otthonom. Ha mindezek itt lennének… Mivel még tanulnak, nem lehet tudni, kit, hova vet az élet. Rengeteg a bizonytalanság körülöttem és bennem.

Ez lesz az életem a továbbiakban? Egy megosztott szoba? Skype-kapcsolat? Esetleg kétszer egy évben személyes találkozás? Vissza már nem mehetek. Magyarországon a korombeli embereket leírták a munkaerőpiacon. Pláne vidéken. Új munka találására minimális az esély. Szóval itt vagyok két világ között. Lógok a levegőben.

Időnként dühös vagyok Magyarországra, miért olyan, amilyen. Világéletemben lázadó típus voltam, most is az vagyok. Itt, Londonban is látom a kisebb-nagyobb hibákat különböző területeken. Az az elvem, hogy jobbá soha sem a beletörődő, mindent elfogadó emberek tették a világot, hanem a magamfajták.

Magyarország a patópálok országa. Épp néhány napja említettem valakinek egy probléma kapcsán, amit én megoldanék, ő meg megadóan elfogad, hogy tiszta szerencséje az emberiségnek, hogy már elérte ezt a fejlettségi szintet, mert ha őrajtuk múlna, még mindig halásznánk és vadásznánk. Dühös vagyok, hogy ilyen türelmes, beletörődő és elnéző a magyar nép.”

Magyar és / vagy európai?

Hasonló gondolatokat feszegetett Rumitom írása is, aki az európaiságot emelte ki. Lehetne persze azon vitatkozni (pláne ezekben a napokban-hetekben), hogy létezik-e még ilyesmi egyáltalán (én hiszek benne, hogy igen, miként azt is szeretném hinni, hogy ezekből a sorozatos válságokból Európa erősebben jön majd ki, mint ahogyan belecsúszott – mert különben komoly baj lesz, de ez más téma), hadd idézzek ebből is pár érdekes gondolatot:

„Magyarnak lenni speciális, vagy épp semmilyen, mikor hogy. Európainak lenni ettől picit több. Levakarhatatlan.

Európában lenni annyi, mint otthon lenni. Magyarországon lenni annyi, mint családot látogatni. (…)

Leginkább otthon Európában érzem magam. Van, akinek a különbségek szembeötlőek, és – minél messzebbről szemlélve persze – van, akinek a hasonlóság a hangsúlyos. Ezt leírni nem lehet csak átélni. Mindenkinek más persze. Ez a szép az érzésekben.

Ázsiából bármelyik európai reptéren landolva (na jó, Isztambul kivételével) az otthon érzése tölt el. Mert Európában lenni jó. Jó Svédországtól Horvátországig, Bulgáriától Írországig. (…) Ha valaha bevezetnék az európai útlevelet, az elsők között jelentkeznék. Még a magyarról is lemondanék érte.

Volt, hogy a fájdalomtól elszakadva, a szakítás útján a közömbösségbe fulladt a viszonyunk. De mára helyreállt a kapcsolat. Mint régi barátok üdvözöljük egymást, akik elfogadják az eltérő mentalitást, és a tényt, hogy valószínűleg sosem válunk már azzá, amik egyszer, egy pesti kamaszkorban voltunk.”

Nagyon érdekesek voltak azok az írások, amelyek egy teljesen más nézőpontból fogták meg a Magyarországhoz fűződő viszont. Ilyen volt például Gyöngyi vagy Andi posztja, utóbbinak már a címe is beszédes volt: Külhoniként a hazámban.

„A haza kérdése számomra mindig is egy fontos és központban lévő téma marad. És hogy nekem melyik ország a hazám? Nos, ez a kérdés mindig nyitott marad a számomra. Hiszen nincs rá egyértelmű válasz. Két ország közt ingázom, mintha két szék közt hintáznék, és arra várnék, hogy ez a hinta egyszer csak az egyik pontnál megálljon.

Talán az én történetem annyiban más, hogy felvidéki magyarként máshogy viszonyulok az anyaországomhoz, mint a „hazaiak”. Szlovákiában születtem, pontosabban akkor még Csehszlovákiában, magyarként.

Nekem az otthonom tehát Felvidék, az a kis szelet, ahol még élnek magyar ajkú emberek, és akik büszkék arra, hogy magyarok. Mert ilyen is van. És én is büszke vagyok arra, hogy magyar szív dobban a mellkasomban. Sose fogok másként érezni, bármi történjék is. Talán, aki hasonló cipőben jár, az tudja, és legfőképp érzi, miről írok.”

Hazamenni Magyarországra

És persze vannak, akik hosszabb-rövidebb külföldi élet után úgy döntöttek, visszaköltöznek Magyarországra, megpróbálják újra. Ha már itt tartunk, a magam részéről mélyen egyet tudok érteni azzal a gondolattal, hogy nem kell semmit véglegesnek tekinteni: Európában éppen az a szép, hogy minden lehetőséged meg van arra, hogy ne kelljen végleges döntéseket hoznod, elindulhatsz, élhetsz egy kicsit az egyik országban, aztán ha úgy alakul, továbbmehetsz, vagy éppen visszaköltözhetsz Magyarországra – miként ezt fontolgatja Miklós és családja is.

„Nyolc év után, pár hónappal ezelőtt tűntek el a házunkból az utolsó, még otthonról hozott kartondobozok. Feleségem megunta, hogy még mindig a sarokban tornyosulnak. Rendeltünk egy ikeás szekrényt, és bepakoltuk. Lassan ideje az új kalandnak.

Haza akarunk menni.

Jól érzem magam Magyarországon. Eltűnik valami feszültség, ami itt mindig velem van. Talán hogy szólnak hozzám, néha nem értem, és ez az én hibám. Otthon minden földhözragadt, piszkos, de érthető és ismerős.

Mosolygok az engem megalázni próbáló, fontoskodó ügyintézőre: igen, ismerlek. Magamban nevetve próbálom kitalálni, hogy változik majd át szívességgé a fizetett munkája, de sokkal találékonyabbak, mint én. A ritka látogatások miatt a változások sokkal szembetűnőbbek. Mintha gyorsított filmen pörögne minden. De ennek ellenére nem vált idegenné.”

Vagy ott van Attila, akinek persze kicsit más a helyzete, hiszen Szaúd-Arábiában teljesen más kulturális és társadalmi közegben kellett helyt állnia, ám most mégis úgy döntött, ad még egy esélyt Magyarországnak

„Egyedül nem jó. Szép dolog a komoly expat teljesítmény, büszke is vagyok arra, amit ebben az idegen országban sikerült létrehozni a munkámmal, befektetett energiámmal.

A feladat az volt, hogy indítsunk el egy iskolát, egy szakképző intézményt a szaúdi állam kérésére, nyugati oktatási modell és gyakorlat szerint. Ezt sikeresen elértük, működik, és sokkal jobb állapotban hagyjuk itt az oktatást, mint ahogyan a kezünkbe adták egy éve.

Hiányzik, hogy valami hasonlót csináljak otthon, létre tudjak hozni valamit, miközben újra együtt lehetek a szeretteimmel, a családommal. Adjunk egymásnak egy új esélyt, Magyarország, hazaköltözöm.”

Hosszan tudnék még idézni, mert a magam részéről minden írásban találtam értékes gondolatot, megfontolandó nézőpontot, véleményt, még azokban is, amelyek nem feltétlenül pont arról szóltak, ami a pályázati kiírás volt.

Jöjjenek tehát a győztesek!

A közönségszavazást Erzsébet írása nyerte (Így lettem határátkelő 31 év tanítás után), szívből jövő gratuláció neki (a nyereményről itt olvashattok).

Íme, egy rövid részlet a győztes posztból!

“Mi hiányzik a hazámból? Jószerével semmi, vagy éppenséggel minden. Persze hiányoznak emberek, barátok, megszokott helyek, esetleg ízek. És persze olyan dolgok, amikhez emlékek kötnek.

Nem mondom, hogy nincs honvágyam, mert ez így nem igaz. Néha az embert egészen váratlan pillanatokban lepi meg a honvágy, az elvesztett dolgok iránti nosztalgia.  A korom miatt amúgy is hajlamosabb vagyok a nosztalgiázásra, mint mondjuk a huszonévesek. (…)

Némiképp dacból jöttem el otthonról, és új életet kezdtem idegenben. És persze, sok minden hiányzik, néha kicsit elveszettnek érzem magam, hiszen még a nyelvet is most tanulom.

Igen, néha fáj, hogy mindent hátra hagytam, és itt nem a Túró Rudira, meg a jó magyar füstölt kolbászra és nem is a disznótorosra gondolok. Viszont arra is rá kellett jönnöm, hogy tökéletesen nélkülözhető vagyok. (…)

Tudjátok, az a legszomorúbb ebben, hogy amikor elmondtam, hogy Angliába költözöm, a legtöbb ismerősöm azt mondta: Igazad van, én is mennék, ha mernék/tehetném, de te milyen bátor vagy, hogy ennyi idősen így neki indulsz. Vagy azt, hogy hamarosan mi is megyünk külföldre.

Úgyhogy szerintem nem mi hagytuk cserben a hazánkat, hanem az hagyott cserben minket.”

Ígértem, lesz egy különdíj is, amit a nekem legjobban tetsző írás kap. Amikor ezt eldöntöttem, még nem tudtam, milyen rémes helyzetbe hozom ezzel magam, mert kapásból fel tudnék sorolni legalább 8-10 írást, amelyiknek szívem szerint különdíjat adnék, de ha már belengettem, muszáj dönteni.

Szóval sokat töprengtem rajta, végül Rózamami posztja mellett tettem le a voksot, azért is, mert szerintem nagyon szépen fogalmazta meg a Magyarországhoz fűződő viszonyát és azt, ahogyan az az évek során változott. Ráadásul nagyon igaznak és fontosnak tartom a címben is kiemelt gondolatot: A nagy szívben több ország is elfér.

Gratulálok neki is és köszönöm!

Végül az egyik kedvenc idézetemmel zárnám a mai posztot és egyben a pályázatot is, mégpedig Roberta írásából, aki szerintem nagyon szépen fogalmazta meg a határátkelő-létet.

„Világéletemben gyűlöltem a változást, gyűlöltem kilépni a komfort-zónámból. A külföldre költözés olyan próbák elé állított, amik talán közhelyesek leírva, és talán csak az értheti, aki szintén végigcsinálta mindezt.

Sokat tanultam, legfőképp magamról. Olyan ez, mint egy önismereti utazás. Otthon magabiztos voltam mindig és határozott, itt meg kell küzdenem mindennap azért, hogy az legyek.

Érdekes dolog, hogy gondolsz magadról valamit, van egy én-képed, de amint kilépsz a komfortzónádból teljesen felborul minden, minden amit addig igaznak hittél magadról, vagy bármi tulajdonság amit birtokolni véltél.

Egész életünkben definiálni akarjuk magunkat, okos vagyok, magabiztos vagyok, sikeres vagyok (vagy a foglalkozásunkkal, például tanár vagyok) stb. Aztán megváltoznak a körülmények, és hopp már egyik sem vagy (legalábbis nem abban a formában, vagy nem érzed magad annak).

Megkérdőjeleződik tehát minden, és eljutsz oda, hogy „ki is vagyok valójában?” Legalábbis én mindezt így éltem meg. Szerintem mindenkinek ki kéne próbálnia ezt, külföldre költözni, kimenni, ha nem is örökre, csak pár évre, más emberként fog visszajönni.”

Véget ért tehát a Magyarország és én pályázat, rengeteg érdekes és jó írással, sok tapasztalattal, és már tervben van egy következő kiírás, persze más témában – de erről majd máskor, most inkább még egyszer gratulálok a győzteseknek, akik (hogy klasszikust idézzek :)) nyereményüket postai úton kapják majd meg.

Share.

About Author

hataratkelo adatlap-képe

Leave A Reply