Magyar piktor Párizsban

0

Párizs, Eiffel-torony… egy magyar festő, és egy egészen érdekes találkozás – mert magyarok mindenhol vannak, mint tudjuk. Marton Péter írása.

Marton Péter: Lö piktor (novella)

„Nézem a kis srácot, ahogy a korcsolyapálya korlátja mellett felhalmozott, a hidegben jégheggyé dermedt hóhányás oldalába alagutat ás, elszántan kapar, dolgozik, mint a lavina alatt még ki nem hűlt testet sejtő bernáthegyi kutya – a háttérben az Eiffel-torony, őt ez hagyja hidegen, nem a zimankó, az, hogy felállítottak egy egész, kacskaringós folyosórendszerből álló jégpályát a Bir-Hakeim hídon, ahol Marlon Brando nyomult annak idején Maria Schneider után, az Un dernier tango à Paris-ban, érdekelné egyébként, bár nem a film miatt,

tíz perccel ez előtt még a pályán volt ő is, hogy gyenge tudással, ám töretlen lelkesedéssel (és végtagokkal) pattogjon palánktól palánkig, de nem úgy most, most csak az alagútra összpontosít, arra fókuszál egész lényével,

próbálom kitalálni, mire gondolhat közben, talán elásott kincseket remél megtalálni a hó alatt, hogy meggazdagodhasson, és forró csokit robbanócukros tejszínhab-sapkával a szülei helyett eztán maga vegyen, vagy csontok, egyedülálló régészeti lelet után kutat, melynek híre mehet, hogy aztán csodájára járjon ország-világ,

vagy háborús filmben látott nemrég katonákat, akik a pusztulást hozó össztűz elől igyekeztek a föld színe alá bújni fedezéket keresve, és annak a filmnek a jeleneteit éli újra, a menedékéből egyetlen puskalövéssel lőne ki repülőket az égből és borítana lángba lánctalpakon a biztos vacka felé közeledő harckocsikat,

vagy talán igazi csodaalagút lesz ez, mindenféle mesék birodalmába vezet, jöhet ezerféle kaland, tűnődöm a lehetőségeken, aztán rájövök, hogy eszmefuttatásom emelkedett talán, ahogy a mínusz két fok ellen küzdök, és a fagy hatására elgémberedett tagokkal, bambán meredek valamire, amihez semmi közöm, mégis feleslegesen képzelődöm, hiszen amikor gyerek voltam, ha székekből kunyhót építettem magamnak, csak a kunyhó volt előttem, ha alagutat ástam, csak az alagút számított, így kanyarintottam ki magamnak különbejáratú kvártélyomat a fura jelenségekkel teli, nehezen érthető és végtelennek tetsző világból, melyet javarészt a képzeletem töltött meg akkoriban, maga is végtelen,

hová lett ez mostanra, töröm a fejem, itt vagyok Párizsban, eljöttem otthonról, hogy utcai rajzoló legyek, míg ezt is meg nem unom, vagy nem leszek fiatalon reumás (ha még sokáig marad ez a hideg), és nem érzem, hogy igazán eljöttem volna otthonról, a miliőből, ahol létezem, most is csak ugyanazokat a rutinokat élem át, csak egy másik helyen –

hová lett a mozdulat öröme, az újszerűség kimeríthetetlensége, azzal, hogy Párizsba jöttem, miért nem jutottam egyről a kettőre, miért jött velem az egyedüllét, miért kérdezek ennyit, miért nem élem át igazán az érdekes és váratlan dolgokat, miért nem ráznak fel a különleges pillanatok, például a hídon a korcsolyás dzsemborival párhuzamosan is előforduló lánykérések (legutóbb egy indiai pár esett át ezen, figyeltem) vagy a lány felbukkanása, aki már három napja minden egyes nap lerajzoltatja magát velem, én meg harmadszorra sem fogadok el tőle pénzt ezért, de a nagylelkűségemből egy mosolyra, vagy hogy megszólítsam, nem futja, miért nem tudom viszonozni a mosolyát,

miért ástam be magam ebbe az alagútba, miért felejtettem el, hol van a bejárata és a kijárata, így vesződöm, amikor magyarok szólítanak meg, meglepetésemre magyarul, nem mintha felismerték volna bennem a honfitársukat, csak mert remélik, hogy a kellően hangos, jól artikulált, idegen eredetű szavakat sem nélkülöző kérdés érthető lesz számomra, ha még a tetejébe mutogatnak is hozzá,

„Figyelj! ööö… piktor… piktőr… piktőrbolt, piktőr shop? Van, itt, valahol?”, kérdezi egyikük, két ujja közé fogva a rajzolótáblám peremét, hogy így aztán egészen világos legyen, mit akar, és, bár máskor bosszankodnék ezen, most minden további nélkül válaszolok neki: „Ha követik ezt az utat, a Boulevard de Grenelle-t, a jobb oldalon öt perc sétára van innen egy művészellátó”,

erre ők elnémulnak, szó nélkül elindulnak, időbe telhet, míg feldolgozzák, hogy magyar nyelven kaptak választ, „Tu souris!”, hallom közben a rajzolótáblám másik oldaláról az én visszatérő modellemtől, és csakugyan, mosolygok, bizonyos dolgok nem változnak, bárhová megy is az ember, ez éppenséggel komikus is lehet, és ezen most jót derülök, végre.”

Ha tetszett az írás, akkor egy egész könyvet tölthetsz le Marton Péter novelláiból ingyen ITT, vagy kövesd a Facebook-oldalát friss egypercesekért.

Világlátás pipa

Share.

About Author

Leave A Reply