Magyar család az indiánok földjén

0

Hogy hogyan kerül egy magyar család egy Miccosukee nevű indián faluba? Nos, nem utolsósorban a neve miatt, meg persze szerettek volna a floridai Evergladesben csatangolni egy kicsit. A részletekről blogjukon, az Élet a határon túl című oldalon számoltak be.

„A Miccosukeeban többféle programot kínálnak az érdeklődőknek, például van egy múzeum, ahol megnézhetjük, hogy hogyan éltek, milyen körülmények között laktak az itt élő indiánok.

Jelen esetben a szeminol indiánokról beszélünk, legalábbis a miccosukeek a szeminol indiánok közül kivált törzs, a két törzs korábban együtt élt. A szeminol indiánok az 1700-as évek második felében jelentek meg Floridában, az Everglades mocsaraiban éltek, cölöpre épült házaikban, egészen addig, míg a fehér ember el nem kezdett a mocsaras területek iránt is érdeklődni.

Több háborút is vívtak, a szeminolok és a miccosukeek bennszülöttek voltak, de nem Florida eredeti őslakosai, nem ezért, de 1832-ben kitelepítették őket, azonban mintegy 500 indián a maradás mellett döntött.

1934-ben ismerték el a szeminol nemzet szuverenitását. Az itt élő indiánok ennek az 500 indiánnak a leszármazottai. A miccosukeek, mintegy 332 km2-en élnek, de ez nem összefüggő terület. Ide szándékoztunk mi ellátogatni.

Az út korántsem volt olyan látványos, mint mondjuk Key Westre, de azért unalmasnak sem mondanám. Sem tengert, sem óceánt nem láttunk már, helyette viszont láthattunk hatalmas kertészeteket, ahol nem fenyőket nevelgetnek, mint nálunk, hanem pálmákat.

Fura volt látni a szállításra váró pálmacsemetéket földlabdában, de valószínűleg a floridaiaknak meg az itteni kertészet lenne furcsa. Szintén hatalmas üvegházakat láttunk, melyben a feliratok szerint orchideákat nevelnek. Ha legközelebb arra járunk, megnézzük.

Az utunk útépítéseken vezetett keresztül, de csak egy helyen kellett állni hosszabb ideig, mert váltva engedték a forgalmat, viszont itt tudtunk nézelődni, na nem az építkezés volt érdekes, hanem, hogy a csatornában ami mellett álltunk fel-felbukkant időnként egy-egy aligátor fej a víz felszínén.

KÜLFÖLDI MUNKÁK A HATÁRÁTKELŐN

A csatornában elég sok aligátor élhet, a csatorna szélén is építőmunkások dolgoztak, de az ő biztonságukra egy háló vigyázott. Először néztük is, hogy minek az a háló, de azután gyorsan rájöttünk.

Odaértünk az indián faluhoz, ahol a parkolóban szinte senki nem állt. A falu bejárata előtt egy tábla áll, miszerint a területen aligátorok meg kígyók élnek, ne etessük és piszkáljuk őket.

Véleményem szerint kellene kirakni néhány táblát az aligátoroknak és a kígyóknak is, hogy ne piszkáljanak minket, és ha lehet ne is egyenek meg. Eszem ágában nem lenne piszkálni az állatokat.

A lányok itt azért kicsit megijedtek, hogy akkor most itt tényleg találkozhatnak-e szabadon aligátorral meg kígyóval, kisebbiknek már az iguana is sok volt, hát még valami aligátor. Mondtuk, hogy nem, csak viccből van kint a tábla, de ha meglátják a poént, akkor ne piszkálják és vagy etessék azt. (…)

Beléptünk a faluba. Nos az egész falu pont úgy néz ki, mint amit a látogatók kedvéért építettek fel, és gondolom ezzel nem is tévedek nagyot. Ne számítson senki indián sátrakra, mert az nem volt, volt helyette fapadló, arra épített tető, fa oszlopokon, falak nélkül.

A tető nem cserepekkel, hanem növénnyel fedett, nádfedeles faház, fal nélkül, a növény nem biztos, hogy nád, de ezt ne kérdezze tőlem senki, fogalmam sincs, akár még pálmalevél is lehetett.

Befelé menet az egyik ilyen tető alatt egy indián üldögélt, a tűz mellett. Tűz, volt vagy 40 C°, lehet fázik, gondoltam én, de nem, ő az idegenvezető volt, ettől még fázhatott, de nem.

Megszólított bennünket, hogy szeretnénk-e, hogy meséljen nekünk az indiánokról, meg a faluról. Hát, hogy a manóba ne, ezért vagyunk itt. Leültünk köré, és létszámtól függetlenül mesélni kezdett. Megkértük, hogy időnként tartson szünetet, hogy tudjunk fordítani a lányoknak, mondta, hogy ez csak természetes.

Mint kiderült, a konyhában ültünk le, ezért a tűz. Elmondta, hogy hogyan főztek ott az asszonyok, és főznek a mai napig, megmutatta, hogyan növelik, vagy épp fogják vissza a tűz erejét. Ekkor érkezett még egy család, talán Belgiumból, és ők is odatelepedtek a tűz köré, csatlakoztak a vezetéshez. (…)

Haladtunk szépen tovább, és egy-egy tető alatt üldögélt egy-egy indián nő, az egyik gyöngyöt fűzött, a másik varrt. A gyöngyből készült alkotásokat meg is lehetett vásárolni, én szemeztem is egy Hello Kittyvel, de nem tűnt valami hagyományosnak, mármint Hello Kittynek hagyományos volt, csak nem tudom mennyire illeszkedik be Kitty az indián kultúrába.

A varrodában elmesélte nekünk, hogy az ő népe milyen sokat köszönhet Singernek, aki egy csomó varrógépet adományozott nekik, és a mai napig csak azzal varrnak, mármint nem ugyanazokkal a régi varrógépekkel, hanem csakis Singer varrógéppel.

Neki egyszer egy látogató azt mondta, hogy Singer német volt, és kérte erősítsük meg ebben, megtettük, annak ellenére, hogy Singer amerikai volt. A belgák is bőszen bólogattak, hogy német volt, pedig nem. De fogok én vitatkozni?

Karl May, na ő német volt, indiános alapismereteimet neki köszönhetem, ahogy gondolom az én korosztályomból még sokan mások is, meghatározó élmény volt számomra a Winnetou, és szerintem én voltam a legboldogabb gyerek a világon, amikor a könyvet megkaptam karácsonyra. Azért Karl May könyveire ne alapozzunk indiános alapismereteket, inkább járjunk utána.”

A teljes posztot itt találjátok jó sok képpel, érdemes kattintani.

Keresztül Amerikán: John Wayne nyomában

Share.

About Author

Leave A Reply