Magányosan külföldön

0

Van, aki bevallja, van, aki nem, de mindenki volt már magányos. Pláne előfordul ez akkor, amikor az ember egyedül kénytelen belevágni a határátkelésbe, vagy éppen otthon, Magyarországon várja a külföldön dolgozó másik felét. Szóval van az úgy, hogy az ember egyedül van, ugyanakkor nagyon fontos szerintem, amit Nóra mai posztjában ír, hogy az egyedüllét nem kudarc. Az lenne a kérésem, hogy aki nem érzi magáénak a témát, az is gondoljon arra, hogy másnak esetleg segíthetnek az itt leírtak.

„Mit is szoktak ilyenkor tanácsolni? Hogy örülj neki, mert kihasználhatod az időt alkotásra és önismeret-fejlesztésre? Hát jelentem, ez nem segít, ha éppen benne vagyunk a magány és a szomorúság sűrűjében. És az sem, ha állandóan az e-mail- vagy Facebook-fiókunkat nézegetjük, hátha írt valaki. Úgyhogy jobb, ha más megoldás után nézünk.

Először is, ismerjük el, hogy az unatkozás – magány – szomorúság – kilátástalanság – tehetetlenség kombó rossz élmény, nagyon rossz élmény. Kár tagadni, ez egyszerűen így van. Ráadásul fárasztó és stresszes is. Ugyanúgy el lehet fáradni benne, mint 8 óra munkában.

Miért? Mert az agyunk folyamatosan jár, dolgozik, csakúgy zakatolnak a gondolatok: Mit tudok tenni, hogy jobb legyen? Kit hívjak fel? Mit csinálok rosszul? De jó lenne hallani a saját hangomat!… És a többi.

Másodszor pedig, nézzük meg, mit is jelent tulajdonképpen a magány. Magányt többféle szituációban át lehet élni: előbukkanhat olyankor, amikor egyedül töltünk el egy hétvégét, egy napot, egy pár órát. Azért érezzük magányosnak magunkat, mert hiányzik egy társ vagy egy barát, akivel megoszthatnánk a gondolatainkat.

De olyankor is megjelenhet, amikor tulajdonképpen társaságban vagyunk, például más expatok (külföldiek) vagy a kollégáink körében, esetleg körülöttünk van ugyan a házastársunk és a gyerekeink, mégis hiányoljuk a bensőséges kötődést, valakit, akinek őszintén feltárhatjuk az érzéseinket és a gondolatainkat, és akinél bizton tudjuk, hogy azok fogadtatásra találnak.

Néha pedig azért érezzük magunkat magányosnak, mert hiányzik valaki, akivel az anyanyelvünkön beszélhetnénk, könnyedén és zökkenőmentesen, a körülöttünk lévőket másnak látjuk, akik nem értik, nem érthetik meg, ami bennünk zajlik. Ez pedig a társas magány érzete, amit különösen könnyű megtapasztalni egy külföldi kultúrában.

Mi is a magány?

Egy kielégítetlen igény, egy hiányérzet („szeretnék valakivel igazán beszélgetni, együttnevetni. valamilyen programot csinálni, de nem lehet”). Nem több, és nem kevesebb.

Megjelenhet bármikor, bárkinél, függetlenül attól, hogy hol, kivel él, hány barátja van és mennyire leli örömét a munkájában. Minden rendben van hát veled, ugyanúgy, mint a többiekkel. Nem rosszabb vagy sikertelenebb ember senki attól, hogy egyedül van. Az egyedüllét nem kudarc, főleg nem a külföldön élőknél. Ez „csak” egy hiányérzet.

Ezzel nem lekicsinyleni szerettem volna a magány kellemetlenségét, tudom, ez egy nagyon rossz érzés akármelyik formájával találkozik is az ember. Sokkal inkább arra szerettem volna felhívni a figyelmüket, hogy a magányt egy hiányérzetként szemléljétek önmagatok ostorozása helyett.

A magányból kiindulva ugyanis nagyon könnyű egy szomorú és hamis történetet kialakítani magunkról és a körülöttünk lévő világról. Néhány ember ilyenkor átvált:

– az elégedetlenség érzésébe (hát miért nem lehet valakivel normálisan, a felszínestől mélyebb párbeszédet folytatni?!),

– vagy mély szomorúságba és önsajnálatba (vesztes vagyok, senki nem akar velem lenni, mindenkinek van valami programja / barátja / barátnője, csak nekem nincs; ennyi idősen képtelenség barátokat találni; a jövő vasárnap, a legközelebbi expat-találkozón, stb. is ugyanaz lesz; mit csinálok rosszul? mert valamit biztos rosszul csinálok; ez pont olyan, mint amikor gyerekkoromban anno…),

– esetleg átadja magát a rémületnek vagy a kétségbeesett megoldáskeresésnek (talán elmehetnék ide, de…; talán megnézhetném ezt a kiállítást, de…; mennyibe kerül egy vonatjegy Z városba?).

Egész jól rá lehet kattanni a témára, és egy sötét gondolatlufit fonni egy „pillanatnyi” kielégítetlen igény köré, igaz?

Bármi megtörténhet

De ha valaki igazán „profi”, az akár más idődimenzióba is kivetítheti a magány érzetét. Például a múltba, amikor a mostanihoz hasonló negatív érzéseket élt át, vagy a jövőbe, amikor azt gondolja, hogy azért mert most, ebben a pillanatban nem teljesült az a vágya, hogy valakihez mélyebben tudjon kötődni, a jövő héten, a jövő hónapban és a jövő évben sem fog.

Ugyan! Hát mennyire valószínű, hogy minden ugyanúgy marad, mint most és ugyanúgy fognak a napok csordogálni 10 év múlva is, mint ma? Talán a jelenlegi, szomorú állapotban most hihetetlennek hangzik, de ugyanannyi esély van arra, hogy 10 perc múlva csörög a telefonod és valamelyik ismerősöd elhív egy kávéra, mint arra, hogy 10 perc múlva is egyedül leszel. Ja, és az is lehet, hogy 10 perc múlva még mindig egyedül leszel és örülsz ennek. Bármi megtörténhet.

Nem győztelek meg teljesen, igaz? Hát igen, könnyű belefeledkezni a magunkról szőtt szomorú művészfilmbe. Ezért mondtam azt, hogy ne engedjétek meg, hogy a magány áttelepüljön a gondolataitokra, a saját magatokról alkotott képetekre, az életetekre.

Kezeljük a magányt annak, ami: egy hiányérzetnek, amelyet ráadásul a külföldön élés egy szakaszában mindenki óhatatlanul megtapasztal, hiszen kiléptünk egy biztos kapcsolati hálóból valamint az ismerős közegből, és időbe telik, amíg kiépítünk egy újat, amíg kialakul bennünk az „odatartozás” érzése.

Mit tehetünk hát, amikor magányosak vagyunk?

Csak engedjük, hadd legyen ott velünk ez a kellemetlen érzés. El fog múlni, nincsen semmi baj, ugyanolyan szépek, okosak és ügyesek vagyunk, mint egy nappal korábban, amikor a barátainkkal töltöttük az estét, vagy mint amikor legutóbb Magyarországon jártunk.

Attól még, hogy megváltozott a körülöttünk lévő emberek száma és a közeg, mi magunk ugyanazok maradtunk, akik korábban voltunk.

Az egyedüllét nem kudarc, főleg nem a külföldön élőknél. Ez „csak” egy hiányérzet. A kérdés az, hogyan reagálunk erre a hiányérzetre: rémülten, vádaskodva, számonkérően, önsajnálatba menekülve vagy inkább elfogadóan, a pillanatnyi helyzetet tudomásul véve, és onnan továbblépve. Kívánom, hogy sikerüljön ez utóbbi szemszögből a magány helyzetét szemlélni.”

(Fotó flickr.com/Antoine K)

Share.

About Author

Leave A Reply