Londonban landoltunk

4

A mai történet szerzője az a puhacica, akinek össznépileg szurkoltunk és szurkolunk a blogon a határátkeléséhez. Most megírta és képekkel is illusztrálta az elindulást és a megérkezést, Bonapartéstól, Londonostól. Én nagy élvezettel olvastam, remélem, ti is így tesztek majd!

„Írtam már korábban arról, milyen jó is Magyarországon élni. Álommunka álommunkahelyen, jó fizetés, boldog élet, örömbódottá’, mi kell még. Semmi több, csak hogy ez így is maradjon. De nem maradt.

Egyre több stressz, bizonytalanság és kifizetetlen számla gyűlt fel, munkából hazafelé mindennapos volt az őrjöngés. Szentendre határáig általában kidühöngtük magunkat a kocsiban, így mire hazaértünk, nem volt gondunk másra, mint a vacsoránkra, többre nem is maradt energiánk, néha arra se.

Aztán egy nap nem volt dühöngés, csak egy kijelentés az uram részéről: menjünk. Nem is értettem, mit akar, régebben volt olyan, hogy munka után kocsikáztunk, amerre vitt az út, arra mentünk. Kérdeztem is, hova akar menni. Hát Angliába. Ahamm.

Megbeszéltük, hogy a tavaszi évadot még végigcsináljuk, gyűjtjük a pénzt, nyáron felkészülünk a nagy utazásra és szeptemberben költözünk. Aztán a munkahelyünkön annyi minden megváltozott, hogy nem láttuk értelmét maradni.

Ezekről nem beszélhetek, titoktartási nyilatkozatot írtam alá, lényeg a lényeg, jelenleg is több mint egymillió forint tartozása van felénk a volt munkáltatónknak. December 16-án jeleztük a vezetés felé, hogy január 5-én írásban is felmondunk.

Nem mi voltunk az elsők, lényegében addigra mindenki felmondott néhány kivétellel. Mikor február 4-én aláírtuk a papírokat, semmi szomorúság nem volt bennünk. Nem volt ki/mi miatt szomorúnak lennünk.

Tettünk-vettünk

Meghirdettük a Passatot, az első jelentkező el is vitte, egy fiatal rendőré lett, ilyen kocsi volt az álma. Hát… a miénk is. Megsirattam. A főbérlőnknek jeleztük, hogy saaaaaajnos kirúgtak minket, ezért nagyon örülnénk, ha eltekintene a szerződésben foglaltaktól és visszaadná a kauciónkat. A felét megkaptuk, rendes volt az öreg.

A bútoraink egy részét hazavittük az Alföldre, másik részét az uramékhoz a Dunakanyarba, a kacatjaim jó részét pedig elajándékoztam. Mit mondjak, Murphy is megérkezett a pakoláshoz, beszart a kisteher, amivel költöztünk volna, így két személyautóval és egy utánfutóval pakoltunk, este kilencig. Akkor átadtuk a kulcsokat, kocsiba ültünk és irány Pest, egy volt kollégánk legénylakása. Vasárnap este érkeztünk, csütörtök reggel nyolckor indultunk tovább, Londonba.

Lakást kerestünk, utaztunk

December közepétől folyamatosan lógtam a neten, kismillió telefonszámot felhívtam, kerestem a szobát, ahol elkezdhetjük az új életünket. Eszembe se jutott lakásban gondolkodni, referencia és angliai előélet nélkül, macskával totál esélytelennek tűnt a dolog.

Közel két hónap alatt kb. fél Magyarországot kiköltöztethettem volna Londonba, annyi kiadó szoba van, de macskával költözni, na, azt ne akarj! Egy-két pozitív választ kaptam: van engedély kisállatra, de épp nincs üres szoba, telefonáljak indulás előtt egy héttel.

No, itt bele is keveredtem a szervezésbe, mint majom a hózentrógerbe, mert ha nincs lakás, nem tudok fuvart szervezni, viszont amíg nincs fuvar, nem tudom, mikor van az utazás előtti hét.

Már ott tartottunk, hogy nincs mese, az uram előrejön, keres valami szobát, aztán én és a kis puhacica jövünk utána, amikor is kaptam egy üzenetet egy segítőkész Határátkelőtől, miszerint úgy néz ki, van egy lakás, ami ha nekünk is jó, az ügynöknek meg mi vagyunk jók, akkor mindenkinek jó. Jó lett. (Azért a popedlimet a földhöz vertem párszor örömömben, hogy micsoda mocskos mázlisták vagyunk!)

Rögvest lefoglaltam a fuvart is. A szállítóhoz szintén ajánlás útján jutottam el, egy hölgy adta meg az elérhetőségét, aki korábban hat (!) macskával költözött Londonba. Ha olvassa, ezer hála neki is!

Költözni próbáltunk macskával

Lakás

Mikor már lepattantam négyszázhetvenkilencezerötszázhuszonkettő helyről, megkérdeztem, hogy árulják már el, ha aláírom a szerződést, hogy ugyanolyan állapotban adom vissza a szobát, mint ahogy átvettem, miért nem költözhetünk macskával, akkor jött a logikus válasz. Sokan allergiásak a macskaszőrre, ha kiköltözünk, speciális takarítókat kell hívni utánunk, ez a szolgáltatás pedig nagyon drága, így inkább szóba se állnak a macskás népekkel.  OK, megértettem. Keresünk tovább. Végül minket talált meg a lehetőség, mint ahogy azt fentebb írtam.

Utazás

Négy olyan fuvarozót találtam, akik úgy hirdetik magukat a neten, gazdit kisállatostól, csomagostól, egy autóban költöztetnek. A négyből egyről kiderült, hogy csaló, egy megírta, hogy csak a raktérben utazhat a macska, mert figyelj!, szállni fog a szőr a kocsiban, egy válaszolt, hogy elviszik a macskát és a motyót, mi meg menjünk, ahogy akarunk, miközben kiemelten hirdette az oldalán, hogy állatot csak és kizárólag gazdival együtt visznek, a negyedikre meg már nem emlékszem, de ott is volt valami bibi.

Ezért aztán végső elkeseredésemben utánanéztem a repülős szállításnak. Nos, a Lufthansa utaztat egyedül a fedélzeten kisállatokat az EU-n belül, velük óccsóé’ elrepül kiscica-kiskutya bárhova, kivéve Nagy-Britannia.

Ide csak speciális teherszállítmányként hozható be állat légi úton, minket a repülőtéren egy cicareptetéssel foglalkozó szállítmányozó céghez irányítottak. Öt kg-os macskára biztosítással, szállító boxszal, kísérettel, britiservéjzzel a költség négyszázhúszezer jó magyar forint. Maradtunk a szárazföldön.

Dokumentumok

Kisállatútlevél – a fénykép opcionális. 🙂 Ebbe felvezeti a doki az állat, a gazdi és a saját adatait. Chip kötelező. Veszettség elleni oltás kötelező, az utazás napján legalább huszonegy naposnak kell lennie. Féreghajtás szintén kötelező, a vámellenőrzésnél legalább huszonnégy órásnak kell lennie a kezelésnek, de nem lehet több hetvenkét órásnál, azt hiszem.

Nyugtatót puhacica nem kapott, a doki azt mondta, stresszhelyzetben eleve kiszámíthatatlan a hatás, és ha épp a kompon üti ki, amikor egyedül kell hagyni, meg is fulladhat egy rossz mozdulat miatt. Az útlevél kilencezerbe került, a chip ötbe, az oltás, féreghajtás ára az állat méretétől függ. A vámnál tizennyolc eurót kellett fizetnünk, hogy a macskasegget áthozhassuk. Persze macskástól.

Elindultunk

19-én reggel nyolckor indultunk a Keletitől, a fuvarozók pontosak voltak, kedvesek, rugalmasak, rekordidő alatt, pénteken hajnalban ötkor már párnára hajtottuk a fejünket. Összesen háromszázötven fontot fizettünk, ebben benne volt a mi kettőnk fuvardíja, a macskáé és százharminc kg hamubasült pogácsáé.

Bonaparte gyűlöl utazni, általában végignyekergi az utat, de most nagyon ügyes volt. Elmeséltük neki az utazás elején, hogy mi vár rá, és hogy most nem szabad nyekeregni. (Persze mi se tudtuk, mi vár rá, azt se, hogy ránk mi vár, de valamit mondani kellett neki.) Hang nélkül utazta végig a távot, de azért látszott rajta, hogy ki van akadva.

A végén, mikor vissza kellett rakni a dobozába, nekem kellett belehajtogatni, nem is volt észnél. De mi se. Mikor dél körül felébredtünk, mondtam is az uramnak, hogy ki kellene menni, megnézni a házat, mert nem emlékszem rá, hogy is néz ki.

Megérkeztünk

A lakás, ahol most vagyunk, átmeneti. Picike, tetőtéri szoba konyhasarokkal, közös fürdőszobával. Hármunk részére tökéletesen elég. Dobozokból, zsákokból élünk, míg át nem költözünk az épp felújítás alatt lévő másikba. Ez még egy-két hét.

A városrész, ahol lakunk, elképesztő. Pörgő, nyüzsgő, mégis otthonos, olyan, mint egy élettel teli kisváros. Első nap „a segítőnk” családja eljött velünk, körbeidegenvezettek minket a környéken, megmutatták, mit, hol érdemes venni, csinálni, megkötni, lemondani…

Sikerült még aznap telefonkártyát beszerezni, az O2-nél vettünk feltöltőkártyát. Először a Threehez mentünk, de ott már nem adtak feltöltős SIM-et, mindenképp szerződni kellett volna, bankszámla nélkül viszont ez halott ügy.

A hétvégén aztán volt még vásárlás, szájtátás, segítség innen is, onnan is, arcokat kötöttünk nickekhez, utaztunk emeletes busszal, ettünk paradicsomos húsgombócot, hétfőn pedig irány a bank és a számlanyitás.

Ez olyan jól ment, hogy pár óra alatt végeztünk is, mindenhonnan rendkívül bűbájosan hajtottak el bennünket melegebb éghajlatra. Nyolc-tíz bankban jártunk, mindenütt kellett volna legalább egy hivatalos levél, közüzemi számla, ami a nevünkön és a címünkön van.

Hiába vittük a bérleti szerződést, nem fogadták el, mert nem ügynökségen keresztül béreltünk. Volt, ahol azt kifogásolták, hogy nem fejléces a papír. Végül a HSBC-ben kitalálták, hogy ha a council tax billt bevisszük a landlord által írt kísérőlevéllel, akkor megnyitják a számlát.

Örültünk, mint majom a farkának, időpontot is kaptunk másnapra, meg is jelentünk, Valencia rettenet kedvesen felvette az adatainkat, majd megkérdezte, hogy akkor mennyi is a rendszeres jövedelmünk.

Hát bazz, ott lefagytam egy pillanatra, mivel addigra kb. háromszor mondtuk el, hogy épp munkát keresünk, de van nálunk kp, azt beraknánk, hogy ne a fiókban őrizgessük az összes vagyonunkat.

Na, akkor gyorsan összeült egy kupaktanács, megtárgyalták, hogy ha x összeg a bérleti díjunk és van nálunk x*4 pénz, akkor az bizony kevés lesz, sorry, jöjjünk vissza, ha találtunk munkát.

Itt én elengedtem a bankszámlanyitást, majd lesz számlánk, ha lesz munkánk, vagy ha megkapjuk az NI számról a levelet. Ez négy-hat hét múlva várható, ma voltunk interjún, pikk-pakk túl voltunk rajta, csak az útlevelünkre volt szükség. (Múlt héten kértünk időpontot, akkor megmondták, hova és mikorra menjünk. Levél nem jött, pedig állítólag kiküldték, mint kiderült, rossz címre.)

Megkérdezték, honnan jöttünk, házasok vagyunk-e, mióta vagyunk itt, hogyan találtuk az albérletet, mit szeretnénk itt csinálni, aztán csók. Míg várakoztam, hallgattam a többieket. Nagyon segítőkész volt az összes ügyintéző, volt egy srác, egy kukkot nem beszélt angolul, odahívtak egy csajt, aki már túl volt az interjún, hogy tolmácsoljon neki. Egy másik hapsi valahogy így beszélt az interjúalanyhoz, hogy az értse is: ven    did    jú    örrájv? 😀

Hát itt tartunk most. Megy a munkakeresés is ezerrel, nem válogatunk, az a cél, hogy minél hamarabb dolgozhassunk. Ezzel kapcsolatban is megkeresett egy HÁ kommentelő, sőt egy másiktól is kaptam tippeket, meg most, hogy belegondolok, egy harmadiktól is, szóval meg se tudom számolni, ki mindenki bábáskodott az itteni „újjászületésünknél”.

Nem lehetek eléggé hálás ezeknek az embereknek, akik így vagy úgy a segítségünkre voltak a kezdeteknél. Neveket nem sorolok, nehogy valakit kifelejtsek, de innen is csókoltatom mindannyiukat.

Kellemesen csalódtunk

Sztereotípiák. Egyetlen egy jött be, London tényleg nagyon koszos. Szívfájdító látni a sok eldobált hulladékot, gondozatlan előkerteket. De ez legyen a legnagyobb baj. Nézzük akkor!

Itt mindenki mosolyog. Igen. Az, akinek dolga mosolyogni. Itt se mászkálnak az emberek szélesvásznú, hatvannégyfogas vigyorral az arcukon. De a pénztáros, az ügyintéző, a biztonsági őr, a pincér igenis mosolyog. Hogy azért, mert ez a munkaköri kötelessége, vagy azért, mert ilyen az alaptermészete, engem nem érdekel. Viszont sokkal jobban tetszik, mint azt hallgatni otthon, hogy a fejem felett arról beszélget a két pénztáros a CBA-ban, hogy mikor voltak utoljára pössenteni.

Itt mindig esik az eső. Igen. Meg a jég is. Úgy öt percig. Aztán meg kisüt a nap. Szerintem ez az ötperces évszakok országa.

Itt minden kaja rossz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az esetek többségében nem kell megsóznom az ételt. De ennyi, amitől borzasztó az itteni menü. Változatos, különleges, minden van és még annál is több. Igen, TúróRudi is. Bár engem jobban foglalkoztat a lédús, puha, édes mangó.

Itt minden lakás hideg és penészes. Igen. Kivéve, amelyik nem. Amiben lakunk, nem az. Amelyikbe átköltözünk majd, az sem az. Biztos nem ez a két száraz lakás van csak az országban.

Itt sok a fekete meg az indiai. Igen. Meg az albán, a török, a román, a lengyel. Ja, és a magyar. Csak két példa a multikulti jegyében: első este megállt mellettünk egy Mercedes (nem Zoole volt az, nyugi!), kérdezi egy indiai(nak kinéző) figura, hogy merre van az állomás. Magyaráz neki az uram, én közbekotyogtam magyarul, mire a hapsi: Are you Hungarians?! KÖSZÖNÖÖÖÖM!!! És elhajtott. Másnap a boltban egy tagbaszakadt fekete fazon telefonált, magyarul.

Folytathatnám napestig. Ez az ország más. Könnyebb itt élni, az biztos. De azért a költözés előtti héten majdnem minden nap sírva fakadtam. Mióta eldöntöttük, hogy eljövünk, búcsúzkodtam. Nem a hétköznapoktól, hanem a rakparttól, az Alföldtől, a macskaköves utcáktól, a Pilistől, mindentől, ami addig szerves része volt az életemnek, amit szeretek. Az emlékeimtől.

Viszont az is igaz, hogy mióta itt vagyunk, annyit röhögünk, hogy néha fáj a hasunk és folynak a könnyeink. A kedvenceim az emeletes buszok és a mókusok. Viccesek és kész. Meg a számomra felismerhetetlen nyelven beszélő férfi, aki a majd’ órás utazást végigdumálja mellettünk levegővétel nélkül.

És gyönyörű csoki gyerekeket látok, meg cuki zsidó kisfiúkat színes kipákkal a fejükön. Színházi sminkben közlekedő nőt, lehetetlen frizurákat, jelmezszerű ruhákat, ezerféle embert. Minden sarkon vár egy új meglepetés, egy kapu, egy homlokzat, egy kert… idővel itt is lesznek emlékeim.

Ja, és a kutyák tényleg nem ugatnak.

(Ha valaki kéri, minden rendelkezésemre álló információt megadok a fuvarozó cégekről, légi szállításról, pár kisállatos házhoz is van kontaktom. Sok segítséget kaptam, hátha én is tudok adni valamit másoknak.

A bejegyzésnek lesz folytatása is, majd amikor már kicsit letisztultak a dolgok, lesz munkánk és nem a nászutas időszakot éljük, kíváncsian várom én is, mit írok majd akkor.)”

Share.

About Author

4 hozzászólás

  1. Kedves puhacica! 🙂

    Nagyon érdekes, tanulságos írás:) Ha még mindig áll az ajánlat az információk megosztásáról fuvarozó, esetleg cicás lakás ügyében, irtó hálás lennék a segítségért, ugyanis hamarosan (májusban) mi is belevágunk a nagy költözésbe és természetesen bajuszkirály semmiképp nem maradhat ki a dologból, nehezítve a helyzetünket. 🙂
    Válaszodat nagyon várva, előre is köszönve:
    Julcsi

  2. Gyapjasné Ilona on

    Kedves Puhacica! 🙂
    Végig olvastam ezt a szép kis tanulságos írást. Én is nem sokára kifogok költözni Londonba, és van egy sziámi kandúr cicám. Jó mi már éltünk Svédországba, ahová vittük magunkkal a cicát, így útlevele, chipje van. Maximum egy ismételt védőoltást kell majd megejtenünk. De engem is érdekelne, a cicás lakás ügye. Mivel mi sem szeretnénk itthon hagyni őt 🙂 Már hozzánk nőtt,mivel 5 éves. Megköszönnöm a segítségedet és a tanácsodat.
    Várom válaszodat, melyet előre is köszönök!
    Gyapjasné Ica

    • Kiss Gréta on

      Kedves Puhacica! 🙂

      Érdeklődéssel olvastam írásodat, nehézségekkel teli indulásotokat, élményeidet, benyomásaidat Londonról. Magam is hasonló cipőben járok, de én egyedül vágok neki az útnak, idősödő kandúr cicámmal remélhetőleg a közeljövőben. Rendkívül nagy segítség volna számomra, ha megosztanád velem tapasztalataidat mind a szállítócégről, mind a cicákat befogadó lakásokról, s egyéb hasznos tudnivalókról. Kérlek, amennyiben tudsz időt szakítani, válaszolj megkeresésemre, melyet nagyon várok!
      Köszönettel: Gréti

  3. Cicáslámy on

    Kedves Puhacica!
    Nagyon érdekes volt olvasni a leírtakat, őszinte, lényegretörő.. Nagyon tetszett :). Mi is hamarosan útnak indulunk, és a kis Dundink, ki lány létére elevenebb mint 10 fiúcica, mindenképpen velünk jön. Viszont ha van módod, és így 2,5 év után is aktuális lehet pár szállás infó, költöztetők..stb,nagyon hálás lennék ha megosztanád velem is :’) Esetleg erre az e-mailre ha el küldenéd : kuramasan@citromail.hu

    Üdvözlettel : Egy cicás lány 🙂

Leave A Reply