London hét év után

0

Azt mondják, hétévente változik az ember, a hetes számban egyébként is van valami mágikus. Szóval valahol adja magát, hogy egy régi szerző, Magda (aki korábban is írt posztot) kicsit visszatekintett a brit fővárosban töltött első hét évére.

„Mi változott a hét év alatt?

A hét fontos szám. Hétévente cserélődnek le a sejtjeink, a hét év kritikus egy kapcsolatban, hét napból áll a hét, Hófehérke és a hét törpe, a hétfejű sárkány, és természetesen a 007-es James Bond.

Végigkísért a hetes szám egész életemben. Minden lakcímemben benne van: 17, 27, 47. A hetes csoportba jártam a főiskolán, az első emelet 7-ben laktam. Jó, be is fejeztem a számokat, kezd unalmas lenni a bevezető.

Látom, ahogy az olvasó a sarokba hajítja a telefonját, hogy na már megint mit posztolt ez a szerencsétlen határátkelő? Nézzük inkább, hogy mi változott velem Londonban az elmúlt időszakban.

A lakóhelyem nem nagyon

Csak visszatértem oda, ahol a londonimagyar karrierem kezdődött. Kiköltözéskor három hónapig laktam a tottenhami gettóban. Utána London teljesen másik végébe költöztem hat évre.

Égre-földre esküdöztem a barátnőmmel kézenfogva, hogy mi aztán most már sehova nem mozdulunk innen, dél-nyugat londoniak lettünk örökre. Olyan vehemensen védtük a Temze másik partján lévő városrészt, mintha csak egy Pest-Buda háborúba csöppentünk volna. (Még mielőtt: szigorú értelemben vett pesti vagyok, sőt, nagykörúti.)

Itt még a levegő is más, északon az emberek bunkók, és különben is tele van magyarral, ki a fene akarna ott lakni? Végül is én.

A párkapcsolat közbeszólt, a fiúm csak és kizárólag a zsidó negyedben hajlandó élni, ha véletlenül nincs a közelünkben öt különböző zsinagóga, ami közül választhatunk, és nem tudja maga mellett a teljes családot, az összes általános iskolai osztálytársat, a kollégáit, és a legjobb barátait tízpercnyi távolságon belül, akkor teljesen elveszett képpel tévelyeg a városban.

Amikor LEjött látogatóba a régi házunkba Wandsworth csóró végére, hozott magával útlevelet, nagyon feldúltan érkezett meg, de csak miután háromszor eltévedt természetesen.

Viszont szerencsére még mindig nem laktam tízszemélyes magyar házban, csak egy, maximum két másik emberrel. A legjobb időszak az volt, mikor egy évig két barátnőmmel béreltünk egy kertes házat, ahol összebarátkoztunk a szomszéd fiatal román családdal.

A végén már a fél kerítést is kiszedtük, fárasztó volt állandóan körbemenni. Olyan világraszóló partikat rendeztünk, hogy minden alkalommal azt hittük, ránk hívják a rendőröket, de mindig jobb dolguk akadt. Például lekapcsolni a szemben lakó portugál dealereket.

Egyébként meg Wandsworth csóró végén minden második házban végig bulizták a környékbeliek a nyarat a kertjükben. Természetesen mi magyarok tartottunk ki a legtovább, még a halloweeni bulin is a teraszon ugráltunk pálinkától fűtve a bubamarára teljes hangerőn éjfélkor.

„Nem csak magyar barátaim lesznek”

A fiúm angol, az egyik legjobb barátnőm dél-afrikai, van még két lengyel lány, ezen kívül csak magyarok a barátaim, de úgy, hogy többségét még Pestről ismerem. Viszont őket nem adnám semmi pénzért.

Kiemelném a tiszteletbeli tesómat, Rékát, akivel a főiskolai gólyatábor óta elválaszthatatlanok vagyunk, és ha ő nem lenne itt, már én sem laknék régóta Londonban. Velük még a család hiánya is kicsit elviselhetőbb.

„Sokat járok színházba”

Kiköltözéskor megfogadtam, hogy most aztán minden fellelhető darabot és musicalt megnézek. El is kezdtem első évben, a barátnőmmel megtekintettük a Wickedet, és egy szót nem értettem belőle friss londoniként. A beszélt angolt már csak-csak, az énekeltet még nem.

Végül is a hét év alatt ez a fogadalmam egyáltalán nem jött be. A West Enden még láttam három musicalt, színházban Jude Law-t, és ennyi.

A kulturális programok nálunk kimerülnek a koncertek vagy sing a long látogatásokban, vagyis amíg a filmvásznon pereg a film, addig a nézőtéren mi is énekelünk, táncolunk, eszünk-iszunk.

A mozi sem egy hagyományos mozi, ez inkább koncert- és bulihelyszín, két emelettel es páholyokkal, ahol a vetítéskor felkerül a hatalmas filmvászon, a vetítés előtt vagy a szünetben jelmezverseny és fotózás.

Így néztük már a Dirty Dancinget, Mamma Miát, Grease-t, Rocky Horror Picture Show-t, Bridget Jonest, Bajos Csajokat és a Cluelesst (drink along), valamint az Igazából szerelmet minden karácsonykor.

London tele van múzeumokkal, és kiállításokkal, én szégyenszemre eddig ebből kb. ötöt láttam, de idén behozom a lemaradást.

„Végigbulizom a fővárost”

Lehet, hogy a korral jár (valószínű) de azzal is, hogy olyan sokáig laktam south -westen, ahonnan semmi kedve az embernek bebumlizni a belvárosba, majd csilliárdnyi összegért hazaüberezni.

Első évben még újonnan érkezőként természetesen minden hétvégén valahol máshol pörögtünk az arcunkon, néhány bulit még ma is emlegetünk, de a második évtől szégyenszemre be kell vallanom, hogy már a környékbeli házibulikról is 11-kor hazamegyek aludni.

London nekem tökéletes, 11-kor zárnak a pubok, a belvároson kívül ezután már a fű se nő sehol. Így teljesen jó kifogás fél 12-re már ágyban lenni. Ennyi év után nem tudom, hogyan tartanék lépést a pesti barátaimmal.

Minden alkalommal, amikor hazamegyek, alig bírom rávenni magam, hogy az éjfélkor kezdődő bulinak legalább az elejére menjek el. Míg a saját kertes házunkban laktunk két barátnőmmel, az volt a legkényelmesebb.

Valami csoda folytán az ismerőseink mind fél órán belül laktak, mint írtam, a szomszéd román családdal is összehaverkodtunk, így szinte az egész nyarat a kertünkben grilleztünk végig. Soha egyszer sem jutott az eszünkbe, hogy ki kéne mozdulni.

Sajnos egy év után lejárt a szerződésünk, igy mindenki a saját útjára ment, de azt az egy évet a Wandsworth csóró végén mindig emlegetjük. Az ilyen idősödő party girlöknek ez a ház tökéletes volt. (Petra, remélem, hamar beköltöztök a kertes házba, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.)

„Megtanulok főzni”

Főztem persze otthon is, tíz évig éltem egyedül, gondolom néha ráfanyalodtam. De nem igazán emlékszem, sosem voltam egy főzővirtuóz. Azt gondoltam, Londonban majd milyen jó lesz, akkora a választék, hogy a világ bármely ételét el tudom készíteni.

Egyik nap indiai, másnap kínai, majd karibi, afrikai, arab ételeket készítek. Hát persze. Az első hónapban próbálkoztam is, de utána maradtam a biztos, ami biztos paprikás krumplinál és rakott krumplinál.

A fiúmmal három hónappal a megérkezésem után jöttem össze, és nagy megkönnyebbülésemre szakácsként is dolgozott pár évig. Úgyhogy innentől kezdve évente egyszer kellett csak bemennem a konyhába. A karácsonyi halászlékor.

A legújabb fiúmmal jöttek az új barátai és az új család, újabb kihívás, hogyan süssünk és főzzünk kóser ételeket. Nyilván semmi fogalmam sem volt róla, általában szalonnát eszem egy kis szalámival, a lecsó a kedvenc ételem (szigorúan kolbásszal és nem virslivel, tojás és rizs nélkül, még mielőtt), és a húgom rendszeresen küld (jut eszembe Szilvi: tavaly nem láttam semmit belőle!) a disznótorosból.

Így érthető, hogy az első pár próbálkozásom nem volt tökéletes. Az első sábáti vacsorára a tortát ugyan tejmentesen sütöttem, hogy a húsos ételek után tudjuk enni, de a tepsit reflexből az évtizedek óta ismert mozdulattal vajaztam ki és szórtam meg liszttel, hogy ne ragadjon le.

Amire persze nem is figyeltem oda, és már csak a vacsora végén kaptam a fejemhez, hogy most mind a pokol tüzén égünk el, mert ez minden volt, csak nem kóser. (De hál istennek nem, mert a zsidóknál nincs pokol.)

„Ultradivatos leszek a világ egyik divatfővárosában”

Mármint ezt határoztam el megérkezésemkor. Pesten elvégeztem a divattervező szakot, de közbeszólt az élet és a lustaságom. Először bringás lettem, majd kutyás, és egy kutyás-bringás Pesten hogyan öltözködik? Praktikusan.

Leggings, réteges ruhadarabok, futár táska – amibe belefér a tacskó – és semmi drága vagy divatos cucc, mert úgyis elesek, sáros lesz az úton, ráugrik a kutya, koszos lesz a bringázáskor és különben is egy harcművészeti központban dolgoztam hat évig, ahol teljesen mindegy volt, mit veszek fel, hiszen mindenki melegítőben grasszált, így én is. De majd Londonba érve minden újra más lesz!

Nem lett. Kutyás-bringás vagyok azóta is, annyiban változott a helyzet, hogy az országúti biciklit lecseréltem vintage-re, a kutya már az első kosárban utazik és nem a futártáskában, de még mindig a praktikum játssza a főszerepet.

Nem sikerült stílusos lennem, nem sikerült lépést tartani a divattal, ami szomorú, lévén, hogy a divatban dolgozom. Szuper jól végzem a munkám, de ha rólam van szó, még mindig leggins és réteges-praktikus öltözködés, nem én vagyok az, akiről az jut eszébe az embereknek, hogy hú, milyen menő londoni csaj! Inkább a hú, milyen menő kutyasétáltató gumicsizmája van, ennek aztán nem art a sár meg az eső!

Ami a legnagyobbat változott

De elsősorban a világnézetem változott a legnagyobbat. Együtt élni ennyi nemzetiséggel felér egy világkörüli úttal. Megszámolni sem tudom, hány országbeli ismerősömmel, kollégámmal, szomszédommal, kutyasétáltatóval beszélgettem arról, ki honnan jött, milyen ott az élet.

Megismertem rengeteg kultúrát, jártam a kínai újév ünnepségen, a mexikói halottak napja felvonuláson, indiai újévi partin, zsidó névadó ünnepségen, balkan koncerten, lengyel karácsonyon, megszámlálhatatlanul sok nemzetiségi étteremben, és még folytathatnám. Londonban mindig történik valami, sosem lehet unatkozni.

Hálás vagyok a városnak, hogy felnyitotta a szemem, és sok mindent másképp látok. Ha egyszer mégis elhagyom a várost, ahol élek, mindig szeretettel fogok visszaemlékezni arra a helyre, ahol felnőttem, ahol megtaláltam a legfontosabb barátaim, és találkoztam a világ legmenőbb férfijével, de úgy, hogy mindjárt itt az esküvőnk.”

Élet a londoni buborékban

Share.

About Author

Leave A Reply