Linkelős máltai úti képregény

0

Máltán is bőven akadnak magyarok (mondjuk hol nem), nem csoda, hogy aki csak odautazik is jó eséllyel találkozik majd velük. Miként történt az Marton Péter szokásos heti novellájának főhősével.

Marton Péter: Linkelős máltai úti képregény (novella blogbejegyzésként tálalva)

  1. október 27., bejegyezte: Voyager

Alig érzékelhető, amikor a busz átlépi Valletta határát, így megy ez Máltán, egyszer csak mégis valahogy fővárosiasabb, ami körülvesz, aztán pálmafák laza sora mellett döcögve megállunk, mindenki felpattan a székéből – gyanús: talán itt kellene leszállnunk;

„Gyanús, talán itt kellene leszállnunk”, mondom, és kászálódom is, meg nem is;

„Igen, itt kell”, szólal meg a mellettünk elhaladó hölgy magyarul, és kedvesen ránk mosolyog;

elmosolyodom, és eszembe jut, amit a Határátkelőn olvastunk bizonyos Flórától, amikor utazás előtt, a felkészülés részeként a máltai címkés bejegyzéseket elolvastuk:

„sok magyar van itt – azt tapasztalom, hogy sokkal jobban összetartunk, mint otthon, lehet, hogy a távolság az oka, vagy hogy tudjuk, hogy másképp nem menne, vagy szimplán csak levetkőztük azt a tipikus magyar mentalitást, és segítjük egymást”, írta Flóra,

és ha így van, ahogy ő írta, legközelebb talán megszólíthatnánk azt az anyukát is, akit reggelente látunk Marsaskalában (település a sziget keleti oldalán, lásd a képen alább) – a buszon hallottuk, ahogy a kisfiához szól, és valahogy olyan természetesnek éreztük volna, ha megtesszük; talán természetes is lett volna, minden félnek egyszerre;

a felpezsdítő, futó találkozás lendületével váltunk buszt, és bár először járunk Vallettában, egyelőre nem a várost néznénk, csak egy képregényüzletet keresünk fel,

odaérve felteszem a kérdést, mely néhány napja, mióta felötlött bennem, nem hagy nyugodni (egyéni hülyeségem): lehet-e Máltán talán, netalántán helyi képregényeket találni, de méghozzá angol nyelven;

„Máltai képregényt angolul? Ezek csak máltaiul csinálnak képregényeket, arra kapják a támogatást, a pénzeket, persze jól megszívják, így mégis hányan olvassák el őket?”, kérdez vissza a bolt tulajdonosa, és nem ironizál, dühösen gesztikulál, indulattal mondja ezt,

válaszul a máltai művészek iránti megértésemet jelzem, és kifejtem, én csak arra számítottam, esetleg mégis akad egy-két kivétel, elvégre volt egyszer egy Corto Maltese sorozat is, igaz, az nem máltai, de máltai kapitányról szólt legalább – mutatom is a Wikipediáról a telefonomon, de válasznak csak egykedvű bólogatást kapok;

egyébként a helyiek többsége nyugodtnak tűnik és segítőkésznek mutatkozik – színpszichológiai megfigyelésként feljegyzem, hogy a máltai szürkés sárga (lásd még: sárgásszürke, fakó okker, napszítta drapp, sivatagi khaki, vályog De Luxe és híg sárszín) árnyalatok alighanem elősegítik a felebaráti türelem érvényesülését is azzal, ahogy egyenlőségjelet tesznek minden és mindenki közé,

amire egyébként számítottam is, miután a Határátkelőn olvastam erről: „az egyetlen elérhető építőanyag a piszkos sárga mészkő, és ez nagyban meghatározza a sziget arculatát, soha nem tudod, hogy a ház, amely mellett elsétálsz, ötszáz vagy tíz éve épült-e – annyira büszkék erre a látványvilágra és építészetre, hogy gyakran még a modern betonházakat is úgy festik le kívülről, mintha mészkőből épültek volna”, írta bizonyos Zsolt;

közben lépten-nyomon magyarokkal találkozunk továbbra is – van olyan, akiről egyből tudjuk, hogy turiszt, de újabb határátkelőknek is a nyomára akadunk, és eszembe jutnak bizonyos Tucano szavai:

„a gozói gyerekek felnőnek és elköltöznek, kevés nekik a sziget, talán teljesen ki is ürült volna, ha mi, magyarok nem foglaljuk el, mert Málta félig-meddig, Gozo pedig szinte már teljesen magyar gyepű”,

írta Tucano, és ezt a szót használta, hogy „gyepű”, ami pedig ősmagyar dolog, úgyhogy nem kis kijelentés ez – márpedig a néhány óra leforgása alatt valószerűtlenül sok magyar-magyar találkozás megerősíteni látszik ezt,

persze nem mindenkinek jön be egészen az élet itt sem, össze lehet futni zaklatottabb arcokkal is a máltai végeken, például Szilivel, a pincér sráccal, aki először az asztalra kitett dohányommal szemez, aztán komoly önfeláldozás jeleit tanúsítva odajön, hogy tarháljon egy kicsit

(cserébe felveszi a rendelésünket),

mesél öt perc alatt többkötetes regényfolyamra elegendő sztorit: Londonban összeakadt a csövesek királyával, akárki is az, összespanoltak, az pedig megmutatta neki „a szakma minden fortélyát”, úgy húzott le több hónapot odakinn, ami király volt, ám aztán (a történet itt zavarosabbá válik) „terrorizmus vagy valami olyasmi” gyanújával – elmondása szerint – bevitték néhány napra ők/azok/valakik, de persze alaptalanul, és szerencsére végül egyenesbe jött minden megint,

rájött, hogy Gibraltáron át tök jó biznisz használt autókat vinni Marokkóba, eladni,

most mégis itt van, és nem ott, ami önmagában nyilván nem egy rettenetes fordulat, de tudom is én miért, talán abból, ahogyan az arcizma rándul néha idegesen és akaratlan, arra következtetek, hogy legközelebb Ecuadorban látjuk majd viszont, vagy Szenegálban, vagy Új-Zélandon,

ő egy határátszelő: miközben hetedhét határt átszel, a tapasztalatából egyelőre hiányzik a nagy döntés a külföldön létről, a hazulról elmenésről, az egyről a kettőre jutásról – ő egyszerűen csak külföldön van;

a kávészünet után újra úton vagyunk, dél felé megyünk, Żurrieqbe, magas szirteken fújó szeleket, tágas panorámákat élvezni,

ott aztán egy tengerbe omló vádi felett, az utat kísérő kőkerítés tetején lenyűgöző leletre, legújabb kori magyar történeti emlékre bukkanunk – minden valószínűség szerint turiszt, nem pedig határátkelő, és nem is magunkfajta utazó hagyhatta itt;

ennek láttán már határozottan azt érezzük, hogy Közép-Kelet-Európa a Földközi-tengerig terjed – aki nem hiszi, járjon utána, vagy inkább tekintse meg a képet alább, hogy végképp integráljuk ezzel a szövegiséget és a vizualitást:

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

Share.

About Author

Leave A Reply