Lényegében Amerika

0

A hét elején volt az egyik legnagyobb amerikai ünnep, július 4., amit a mai poszt szerzője, Bumber a helyszínen élt végig. Erről is szól beszámolója, emellett pedig (ha már az Egyesült Államok) ír egy kicsit a baseball-őrületről is, nem kevés fotóval és videóval megspékelve. Korábbi, Minneapolisról szóló írását itt olvashatjátok el.

„Első írásomban Minneapolis városa volt a téma (megint hangsúlyoznám, csak látogatóban vagyok itt, szóval amolyan igazi határátkelős posztot nem tudok írni, ezek inkább csak első benyomások egy hatalmas ország kis részéről), és noha voltak még érdekességek annak megjelenése óta (ha gondoljátok, szívesen beszámolok majd azokról is), most arra gondoltam, hátha érdekes lehet, hogyan zajlott július 4.-e ebben a középnyugati városban, és ha már eljutottam egy baseball-meccsre, akkor arról is beszámolok.

Kevés amerikaibb ünnepet tudok elképzelni július 4-nél (nem véletlenül, nyilván – talán még a Hálaadás az), így nagyon kíváncsi voltam, milyen is ez közelről nézve. Hát érdekes, na.

Az előkészületek

Kezdjük azzal, hogy a patrotizmus erősen jelen van az amerikai hétköznapokban (itt, a Közép-nyugaton mindenképpen): rengeteg ház előtt állandóan ott lobog az amerikai zászló.

Aztán magára valamit is adó bevásárlóközpont, esetleg kereskedő telephelye is nehezen elképzelhető a nemzeti színek nélkül, de láttam olyat is, amelyik négy-öt zászlót is lengetett, gondolom, a biztonság kedvéért.

Ha már az előkészületek: mivel július negyedikét sok amerikai a családdal, barátokkal tölti, ezért a grillezés elengedhetetlen része a napnak. (Egyébként is elengedhetetlen része az amerikai életnek, parkokban, tóparton is nagyban zajlik a sütögetés, legalábbis Minneapolisban és környékén, ahol a környezet ráadásul ezt lehetővé is teszi.)

Tehát az ember megveszi a húsokat, steaket, halat, s mi jó falat, folyik az elmaradhatatlan sör, és megy a beszélgetés. Mit mondjak, meglehetősen kellemes tevékenység…

Minneapolisban az idei július 4. (meg gondolom a többi is, de azokról nem tudok nyilatkozni) a nagy dzsemborik napja is volt, a Mississippi partján rengetegen voltak, ment az evészet, ivászat, és a koncertek sem maradhattak el. Voltak egész színvonalasak is, például ez a James Brown-dal egész jól hangzott (nem is beszélve a táncra perdülő emberekről).

A belvárosban tehát hatalmas volt a tömeg, kicsit olyan volt az ember érzése, mint egy budapesti augusztus 20-án, hiszen a hidakon is rengetegen voltak, csomóan jól láthatóan órákkal korábban kitelepedtek, plédekkel, kisszékekkel, étellel-itallal, könyvekkel, kifestőkkel, kártyával, gitárral… és persze az elmaradhatatlan amerikai zászlóval.

No meg a környező összes létező szabad területen is ott ültek az emberek.

Nem is lenne Amerika, ha nem járkáltak volna mindenhol árusok, akik néha egészen ízléstelen dolgokat is árultak. (Nagy divat a giccses, villódzó nyaklánc is.)

A tűzijáték

Egyrészt tűzijátékból rengeteg van, kicsit úgy kell elképzelni, mint Magyarországon szilveszterkor, tehát magánházaknál a kertben, az utcán is megy a robbantgatás, és szervezett keretek között is sok van. Minneapolis több város szorosabb-lazább láncolata (így jön ki a 3 millió lakos), és minden település rendez egy vagy több tűzijátékot. Csak a belvárosból lehetett látni hármat-négyet.

Ami a központi tűzijátékot illeti, az idén 15 perc volt, és nem volt rossz, de olyan hatalmas durranás sem. A vége kétségtelenül lenyűgözőre sikerült, ezt a részt gondoltam, videón is megosztom veletek (felvettem az egészet, ha hatalmas érdeklődés támadna, el tudom küldeni azt is, de talán elég ez a szűk másfél perc is).

Azért csináltam pár fotót is, sajnos nem a legjobb minőségűek, de akinek nincs módja videót nézni valami miatt, végig kattintgathatja ezeket is.

Még közvetlenül a tűzijáték előtt megjelent egy csapat bringás (férfiak, nők vegyesen) félmeztelenül és / vagy fehérneműben, aminek az értelmét nem nagyon sikerült megfejteni, hacsak nem a szabadság hangsúlyozása volt a cél.

A tűzijáték után gyorsan kiürült a környék, a lezárt hidak megnyitására sajnos elég sokat kellett várni, és aztán jött a szokásos „jussunk ki a parkolóházból” című műsor, ami egy vicces 40 perces program volt, hiszen a legtöbben autóval érkeztek.

Összefoglalva elég érdekes élmény volt, nekem főleg a megelőző dzsembori-jelleg jött be, maga a tűzijáték annyira nem volt érdekes, de ez persze csak az én személyes nyavalyám, mert egyébként sem vagyok oda értük. Az egésznek a szabad, laza hangulata viszont nagyon tetszett.

Share.

About Author

Leave A Reply