A legélhetetlenebb orosz városok

0

Amikor egy posztban azt olvassa az ember, hogy a hely, ahol a szerző jár egy nukleáris apokalipszisba oltott Walking Dead helyszín, meg Mordor egyszerre, akkor abból rossz már nem sülhet ki. Nem is sült, ráadásul Gábor nem csak egy, hanem rögtön két ilyesmi helyszínen is járt Oroszországban és szerencsére nem csak megírta, de jó sok fotót is küldött. Öveket becsatolni, indulunk, lesz meglepetés is!

„Volt szerencsém nemrég chocoMe-s partnerlátogatásból kifolyólag eljutni az Urál hegység egy újabb városába, Cseljabinszkba, amitől kaland szempontból ugyanekkor nem vártam túl sokat. (Félelmem nagyrészt be is igazolódott később).

Arra gondoltam, hogy visszafelé viszont nem egyenesen Moszkvába megyek, hanem teszek egy karikát Magnyitogorszkba, ami Oroszország toronymagasan legszennyezettebb/legélhetetlenebb városa, de világviszonylatban is benne van az előkelő első tízben.

Repülőjárat nincs a két város közt, ezért vonatozni kényszerültem, s ha már a legbrutálabb helyre megyek, úgy határoztam, hogy a „házhozszállítás” is legyen méltó hozzá. Ehhez pedig fapadosvonatozni kell.

Egy olyan nagy kabinba vettem a legolcsóbb helyjegyet, amiben utazott vagy ötven ember, ráadásul elég közel egymáshoz, kikandikáló lábakkal és teljes élettér-megmutatással. Ez a kaland már méltóbb volt egy Pajéhali! kalandhoz.

Amikor nagyobb a baj, mint Csernobilban

Cseljabinszk tőszomszédságában volt megtalálható a nukleáris fűtőanyag termelését és újrafeldolgozását végző Mayak-gyár, ahol sajnos több baleset is történt, a legnagyobb ezek közül 1957-ben.

Ennek következményeképpen nagy mennyiségű radioaktív anyag szabadult fel, és sokáig azért nem tudtunk erről a történetről, mert egyszerűen el volt titkolva. A hely nevét sokáig más kódszóval helyettesítették, később pedig meg is változtatták, Ozerszkra, és úgy tettek, mintha nem is történt volna semmi.

A lakosokat azonban nagyon nem zavarhatta a csernobilinál is nagyobb katasztrófa, mert jelentős kitelepítések nem történtek, sőt, Ozerszk ma is éli átlagos életét. Azt azért hozzá kell tenni, hogy zárt város, ahová én például nem tudnám betenni a lábam. (Csernobilba bejutottam, azonban ide most nem is igazán vágytam).

Nos milyen város is a mai Cseljabinszk? Hát egyrészről „nagy” (1,5 millió lakosával Oroszország 8. legnagyobb városa), másrészt ha nagyon minősítenem kellene, akkor erősen kellene keresnem a további jelzőket rá.

Olyan „semmi extra” – mondanám. Óriási utak, nagy emeletes házak, ellenben ezekből szerintem kettő egyformát nem látni, a százéves fabódé keveredik a befejezetlen irodaházzal, a szockópanel a hruscsovkákkal.

Nincs egységes kép, nemhogy városkép, de utcakép sem. Szerintem városközpont sincs, nem igazán találtam ilyet, csak egy Lenin-szobrot. (Bár az mondjuk meg mindenhol van oroszban).

Az egész úgy alakult ki, hogy volt itt három gyár, azokat lerakták, köréjük meg szép lassan kiépült a lakó-ingatlan övezet, a kettő összhangjára meg nem fektettek semmilyen hangsúlyt.

A legnagyobb gyár, ami talán beugrik a földi halandónak, egy traktorgyár, ahol a traktorok mellett tankokat és egyéb harcászati eszközöket gyártottak a II. világháborúban, a másik kettő fémfeldolgozással foglalkozik.

A traktor a város szimbóluma, a helyi hokicsapatot is így hívják, a hokiban meg elég jók az oroszok. Ottjártamkor ráadásul pont junior hokivébét szerveztek.

Az építészet és városkép egyáltalán nem dobott fel Cseljabinszkban, azonban a helyi gasztronómia nagyon is. Kiteljesíthettem a pelmenyi-tudásom, mivel kétszer is volt szerencsém megkóstolni az oroszok nemzeti ételét.

Ez nem más, mint tésztába csomagolt hús, olyan, mint a kínai húsos táska vagy az olasz ravioli, de egy csomó más helyen is megtalálható a világban. Az orosz (egész pontosan uráli) pelmenyi marha-sertés-birkahús keverékéből áll és tejfölt adnak hozzá vagy forró vajat.

Ilyet a Pelmennaja 3 nevű helyen ettem, finom is volt, ráadásul kipróbálhattam ugyanezt rozslisztből készült tésztával is, ami barnára színezte az egyébként megszokott fehér tésztaszínt.

Ennél még izgalmasabb falatokat kínál az Uralszkije pelmenyi nevű pelmenyire szakosodott étterem, ahol volt szerencsém megkóstolni medvehúsos, vaddisznós és őzhúsos változatokat is.

Ezekhez ráadásul hideg húslevesbe kevert ecetet és chilit adtak (eszembe nem jutna ez a kombináció magamtól) és tormás kvászt ajánlanak hozzá (ami szintén egy agymenés, de működik. A kvász az egyébként erjesztett feketekenyér-ital).

A húsok itt eléggé „megterhelőek”, ezért nem kell belőlük sokat fogyasztani, ráadásul mindhárom hasonló ízű. Az étlapon megtalálható még rengeteg más pelmenyi is, csakhogy néhány érdekeset említsek: csukás, káposztás, nyúlhúsos… Ja, és még egy jó dolog: minden rettenetesen olcsó Cseljabinszkban.

Irány a Mágnesváros!

Magynitogorszkról többször is hallottam már, és sajnos mindig rossz kontextusban. Ne szépítsük: ez Oroszország legélhetetlenebb helye, rettenetesen szennyezett levegővel, pöfögő gyárakkal, de a világ első tízében is simán megállja a helyét a téren.

A legnagyobb gyármonstrum a MKM (kb. Magnyigorszki Vegyes Kombinát), ahol vasércet alakítanak át, ólmot öntenek, de a fémfeldolgozás rengeteg más műfaját is végzik egyszerre.

Nyilvánvalóan az első dolog az volt, hogy megkérdeztem, hogy beengednek-e egy tárlavezetésre, de persze leszereltek, mondván, hogy „egy nap kevés egy ilyenre”.

Aztán azt is hozzátették, hogy egy jövőbeli időpontban nem zárkóznak el a körbevezetéstől, csak hosszú az engedélyeztetési procedúra, meg addig kitalálják, mit lehet és mit nem lehet megmutatni egy külföldi bloggernak.

A remény hal meg utoljára, az 1000 fokon történő ólomöntéshez képest egy lávafolyam az mezei nudli, ezért úgy határoztam, hogy később egy profi fotóssal visszatérünk, amennyiben engedik majd.

És akkor a városról. A nyolcórás éjjeli vonatozás borzasztó volt: az, hogy ötvenen néznek, még nem is akkora baj, azonban az, hogy a lehajtható asztalból alakított ágyszerűség az pont tíz centiméterrel rövidebb és szélesebb, mint te magad vagy, na az jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy reggelre úgy érezd magad, mint egy pofozózsák.

Minden porcikád fáj, fáradt vagy, a vonat össze-vissza ráz, hánynod kell, a szomszédok meg röhögcsélnek a bénázásaidon. Ráadásul itt WC-re sem akkor mész, amikor akarsz.

Reggelre meg olyan „csípőskóbász-szag” lesz a vagonban, hogy menten le akarsz ugrani a vonatról. A komfortérzet javulását a táj látványától várná az ember, azonban ez itt nem segít, sőt, inkább rátesz még öt lapáttal.

Nem elviccelni akarom, de amit az ember az ember az ablakból lát, attól azonnal megölné magát, mivel így képzelhető el szerintem a világvége, egy nukleáris apokalipszisba oltott Walking Dead helyszín, meg Mordor egyszerre.

Ipari létesítmények csimborasszója, pöfögő gyárak, mocsár, ótvaros színű táj, szürke lepusztultság és pusztaság fogad, és ezt egy órán át nézed. Hogy mi lesz Magnyitogorszkban magában, abba már bele se gondolsz ezután.

Azonban meglepetésképp az történik, hogy az előző hányingerkeltő táj egy viszonylag normális városba fut bele, aminek ráadásul rózsaszín a vonatpályaudvara, és emberek állnak a peronon, akik ráadásul boldognak tűnnek. Semmivel nem másabb, mint Kőbánya-felső, sőt.

A vasútállomás előtt egy nagydarab öntőfigura áll, jelezvén, hogy a kohászok városában járunk, és ez sem másabb, mint otthon egy ugyanilyen a jászberényi Aprítógépgyár előtt.

Halvány fogalmam nincs, merre induljak, ráadásul bőrönddel a kezemben, ezért hívok egy taxit, és az a szuper, hogy működik itt is a Yandex-taxi. (Oroszországban minden Yandex, mondhatnám, hogy ez a Google helyi megfelelője).

Mondom az embernek, hogy „vigyen körbe”, majd tegyen le a Győzelem Parkjában, mert ez volt az egyetlen, általam beazonosított epikus hely a városban. A várost kb. félmillióan lakják, és az a vicces, hogy „városszerűbb”, mint Cseljabinszk.

Ezt nem úgy kell érteni, hogy szebb, hanem úgy, hogy egységesebb, hülye szófordulattal élve „egységesebben ronda”. Itt is szürkeség van, a nap nem mer sütni, az eget meg fura szürke fátyol lengi körül.

Ugyan nem vagyok levegőtisztaság-szakértő, de úgy ítélem meg, hogy Moszkvában sem lehet ennél sokkal tisztább, ahol ugyanúgy megvannak a gyárak, csak 15 millió ember is él…

„Ha nem lennének a gyárak, akkor nem lenne az embereknek munkájuk” – mondja a taxisofőr, és ezzel le is zárjuk az élhetetlenséggel kapcsolatos beszélgetésünket. A Győzelem Parkja egy óriási park egy óriási emlékművel, ami két kardos embert ábrázol. Eléggé patriotikus és maszkulin egyszerre: a levegő mocskát itt elnyomja a bődületes tesztoszteron szag.

Ikonikus háttérképként bebiggyesztették ide a KMK állandóan füstölgő gyárkéményeit, a rettenetesen hosszú gyár már annyira bestiális, hogy szinte odakívánkozol: számtalanszor hangsúlyozom, hogy engem nem a turizmus vonz, mint olyan, hanem az, hogy mások számára nem látogatott, nem ismert helyeket bemutassak.

Attól, hogy ezek borzasztóak még léteznek, ráadásul nem tagadom, hogy nekem eléggé be is jönnek. Nem messze innen van elhagyott bevásárlóközpont, egy szocialista főtér rengeteg szoci-cirádával, sztártrekkes városháza, és még sok hasonló báj.

Úgy érezheted magad, mint 1976-ban Ózdon, amibe néhol azért beficcen egy-egy meki, Tarantino pub, vagy bármilyen más egyéb kapitalista hívság. A bevásárlóközpont nagyobb és szebb, mint a Duna Plaza, ráadásul üzletekben és brandekben is simán megveri azt.

Hazafelé már repülővel mentem Moszkvába, és az a vicces, hogy a reptéren meg jobban éreztem magam, mint Ferihegyen. Itt tágasság, bőrkanapék, otthon nincs elég pad, és egymáson fekszenek egymás hegyén hátán a lepukkadt csövesek.

Összességében végül nem maradtam elégedetlen: kaland volt ez a javából, még ha csak három napot is sikerült eltöltenem a kohászok városaiban. Meglehetősen sűrű a naptárom, azonban ha összejön az ólomöntés, azt természetesen még meg kell néznem.”

Magyar cégvezetőként Moszkvában

Share.

About Author

Leave A Reply