Kormánypropaganda reménytelen testközelből

0

Egy dolog általánosságban látni, miként nyomta az állam az elmúlt években a menekültekkel, Sorossal, civil szervezetekkel (és még sorolhatnánk) kapcsolatos propagandát, egy másik pedig az, amikor az ember egészen személyes és közeli tapasztalatot szerez ennek következményeiről. Így történt ez a Végtelen… talán blog szerzőjével.

„– De te ugye nem fogadsz el pénzt attól az embertől? – kérdezte a 92 éves nagymamám, aki alig lát, alig hall, alig tud menni, de eljutott hozzá a kormánypropaganda.

– Kiről beszélsz, mama? – kérdem, mert közben nem hiszem el, hogy jól hallottam.

– Hát arról a Sorosról…- és nem is mer rám nézni, látom, hogy zavarban van, a kedvenc unokájáról azt mondják a rádióban, hogy a nép ellensége. Mégis, mit kell megélnie ennyi idősen?

– Nem, mama és ráadásul még sosem találkoztam vele. De tudod ugye, hogy az nem igaz, amit a rádióban hallasz? Emlékszel ugye, hogy mivel foglalkozom?

És elmondom neki megint, hogy mik a civil szervezetek, hogy egy jópár ilyen segít a diabéteszes dédunokájának, hogy egy ilyen művészeti iskolájába jártam annak idején, hogy egy ilyen civil szervezetet alapítottam 22 évesen, ahol a fiatalok találkozhattak egymással, utazhattak és tanulhattak olyanok is, akiknek erre egyedül nem volt esélyük.

Hogy azóta dolgoztam olyanoknak, akik demokráciát építenek és emberi jogokat védenek, amit egyszerűen régebben, mikor Levi még csak 2 éves volt, úgy magyaráztam neki „mi segítünk azoknak az embereknek, akikkel igazságtalanul bánnak és akiket bántanak”.

És igen, ezekben a tevékenységekben segítünk a szegény embereknek, a kiszolgáltatottaknak, a betegeknek, a fogyatékkal élőknek, az ártatlanul megvádoltaknak, a megerőszakolt nőknek, a bántalmazott anyáknak és gyerekeknek.

Sokszor azzal a bizonyos üldözött-mágikus-homályos szóval élve, hogy „jogvédelem”, ami azt jelenti, hogy pereskedünk értük, hogy kiállunk értük akár a mindenkori állammal szemben is.

Ennyi. Nem annyira bonyolult. Emellett foglalkoztam környezetvédelemmel és fiatalok segítésével. Ez talán csak nem olyan rossz dolog?!

Mama bólogat, kicsit megkönnyebbültnek látszik, de valójában nagyon feszült. Tudja, hogy a kedves unokája van a politikai célkeresztben.

Úgy érzed, eleged van és külföldre mennél dolgozni? Válogass közel 1000 munkalehetőség között itt!

Én azért jobban tudom, mint ő, hogy miért is… hiszen minden diktatúrában a civilek az ellenségek, rég tudjuk ezt. Hiszen ők a demokráciát képviselik, ők a csalót kiáltják, mikor a választásokon valaki csal, ők a tolvajt kiáltják, mikor valaki a közvagyont lopja, ők a bírót is átvilágítják, ha diszkriminál és nem követi a törvényt és a rendőrt is feljelentik, mikor ő követ el bűncselekményt.

Arról nem is beszélve, hogy mindezt hangosan, látványosan teszik, hirdetve, hogy van jogod neked is megkérdőjelezni a rendszert, felállni az igazságtalanság ellen. Totál veszélyes minden kis és nagy elnyomó rendszerre nézve.

– És mikor költöztök vissza? Mikor látlak titeket újra? – tér a nagyim más kérdéskörre.

– Mama, mi nem tudunk ide visszaköltözni. Ameddig ez a kormány van, nem tehetjük ezt meg a gyerekeinkkel. – és magyarázni kezdem, hogy mennyire rossz állapotban van az egészségügy és hogy miket tanítanak manapság az iskolákban.

– De Olaszország?! Az egy nagyon veszélyes hely! Mi történt a múltkor is…

– Mi történt a múltkor? – kérdezem, mert hirtelen azt hiszem, lemaradtam valami friss hírről.

– Hát azok a migránsok! Megerőszakolják a nőket éjjel! Kislányom, kérlek, ne menj ki este az utcára – magyarázza, én meg a fejemet rázom. Firenze ezerszer biztonságosabb, mint ez az őrült Magyarország, ahol durva rasszizmus ütötte fel a fejét a kedves Orbánnak köszönhetően.

– Ne menjetek a tengerpartra, csak ezért könyörgöm – szinte sír egyik nap a telefonban a nagymamám nyáron.

– Miért ne, mama?! – irdatlan hőség van, miért ne mennénk a tengerpartra?

– Mert ott vannak a migránsok!

– Na és? Nem értem? Persze, hogy vannak migránsok, hiszen mi is azok vagyunk…

– De nem az olyanok, mint ti! – és látom magam előtt, ahogyan rázza a fejét és idegeskedik, hogy már megint miért jövök én ezzel, hogy mi vagyunk a migránsok, amikor én is tudom nagyon is jól, hogy ő kire gondol, itt mi vagyunk az áldozatok és ők a hunyók!!! –  A feketék, a feketék azok! Meg az arabok. Ezek elrabolják a fehér gyerekeket.

– Miért rabolnának fehér gyerekeket?!

– Mert annyira utálnak minket, fehér embereket. Kérlek, ne menjetek a tengerpartra, az a pici Oliver is annyira aranyos, nehogy elrabolják! – könyörög és közben én azon gondolkozom, hogyan tudnám megnyugtatni, hogy nem élünk veszélyben, sőt leginkább azt szeretném, ha ideköltöztethetném, a csendes külvárosi Firenzébe, a szupermodern kórház mellé, ahol a többi idős nénivel a parkban sétálgathatna naponta a napsütésben. De milyen messze is van ő ettől?! Milyen messze is van már az ő világa az enyémtől?”

A teljes történetet itt találod.

Mi hiányzik Magyarországról?

(Fotó: Tóth Gergő)

Share.

About Author

Leave A Reply