Kiszabadulva

0

Az utóbbi hetek egyik nagy élménye sokunk számára alighanem a kiszabadulás, az, hogy újra nekivághatunk (még ha korlátok között is) az életnek, elmehetünk helyekre. Így vannak ezzel a Németországban élő Editék is, akik vitorlázni voltak.

„Kiel nem ismeretlen terep számunkra mivel nagyobbik jár oda rendszeresen edzeni, már amikor hétvégenként tartanak edzést, és el tudunk menni, pontosabban szólva az apukájával el tud menni, de az egy másik klub, egy másik edzővel, de ugyanaz a kikötő. Vagy legalábbis két egymás melletti.

A jelentkezés még valamikor tavaly októberben megtörtént, így időben foglaltunk szállást, majd jött a korona, és lemondtuk a szállást, és nagyjából le is mondtunk a táborról, illetve úgy voltunk vele, hogy majd foglalunk, ha mégis.

Eredetileg az volt a terv, hogy mivel csak a csütörtök és péntek szabad, nagyobbikat elkérjük egy napot a suliból, mivel már szerdán kezdődött az edzés, de azután jó pár hét iskolaszünet után, mikor végül engedték iskolába a gyerekeket, inkább nem kértük ki. Szerintem nem is engedték volna.

Ekkor még nem tudtuk, hogy nagyobbikat épp abba a csoportba osztották be, akiknek csak az utána következő héten kezdődik a suli, de mindegy. Szóltunk a szervezőknek, hogy ne haragudjanak már, de egy nappal később érkeznénk csak, de ez nem volt gond, sőt ekkor eszükbe jutott, hogy talán a többi gyereket is meg kellene kérdezni, hogy hogy állnak ezzel az iskola témával.

KÖVESD A HATÁRÁTKELŐT A
YOUTUBE-ON
ÉS A SPOTIFY-ON IS!

Az utolsó kieli edzésre nem kísértem el a családot, csak a Zuram ment a két lánnyal, amit a mai napig bánok, mivel ezt követően zártak le mindent, és ez lett volna az utolsó lehetőség a korona előtt bármit is tenni, de most már nem számít.

El is indultunk szerda délután Kielbe, és minden gond nélkül oda is értünk, habár én sokkal kisebb forgalomra számítottam. Mondjuk az is biztos volt, hogy mivel ez volt az első hétvége ami zöld jelzést kapott a belföldi turizmus számára, és mivel ez pont egy hosszú hétvége (micsoda véletlen!) sokan útra fognak kelni.

Szállást nagyon gyorsan és nagyon olcsón találtunk, máskor biztos nem 50 méterre laktunk volna a strandtól, mivel azért ezek a szállások elég drágák. A Zuram az úton végig telefonon vett részt mindenféle meetingeken, és amikor megérkeztünk, még akkor is tárgyalt.

Sebaj én átvettem a szállást, és nagyon kedves családnál szálltunk meg, mert 2 perc alatt azt is elintézték, hogy normálisan le tudjuk rakni a hajót, addig amíg ki nem visszük a kikötőbe. Az apartman a család pincéjében volt kialakítva, nagyon jól felszerelt volt, elég nagy és kényelmes mindannyiunknak.

Nem mondom, hogy az utazás előtt nem beszéltünk arról többször is, hogy remélhetőleg nem csinálunk hülyeséget, de sem az edzés lehetőségét, sem a kirándulást nem szerettük volna kihagyni. Többször azzal érveltünk, hogy de már lehet. Ezen nincs is mit vitázni, lehetett, elindultunk.

Azt tudni kell, hogy nem egységesek a szabályok, nem csak tartományonként, de tartományon belül városonként változhatnak a szabályok. Mindenhol figyelembe veszik a betegszámot.

Például Wolfsburg volt a második város Németországban ahol bevezették a maszk kötelező viselését. De Wolfsburg egyébként is szigorúnak számít, ami olykor jó, máskor érthetetlen, de nem sok választásunk van, be kell tartani a ránk vonatkozó szabályokat.

A megérkezésünk után majdnem rögtön elindultunk a strandra. Jófejek voltunk és megvártuk, amíg a Zuram befejezi a munkát. Ez mostanában elég nehéz egyébként, mármint kivárni, mivel sokkal többet dolgozik itthon, mint előtte bent az irodában. Ritka a napi 8 óra. Tehát rá is ráfért a kikapcsolódás.

Amint befejezte a munkát, elindultunk a strandra, nem fürdeni mert habár az idő gyönyörű volt, a vizet én mégis valamiért hidegnek gondoltam. A strand valóban 50 méterre volt a szállásunktól, és még egy kis sétával elértük a kikötőt is. (…)

Mi minden esetre nagyon élveztük, hogy kimozdulhattunk, és hogy beülhetünk egy étterembe. Az éttermek is előtte két vagy három nappal nyithattak újra, tehát nekik is kicsit új volt ez az egész.

Az Olimpiai Kikötőben több lehetőség is van étkezésre, és mi most az egyik pizzériát választottuk, mivel közel volt, útba esett és még jó is, amit adnak. A teraszon ültünk le, és rajtunk kívül alig volt valaki.

A pincérnő rögvest ott termet és már kaptuk is a frissen fertőtlenített étlapunkat, a frissen fertőtlenített asztalunknál. Mindennek fertőtlenítő szaga volt, de ez a szabály. Az étlapok laminálva voltak, így nem volt nehéz áttörölni őket. Az asztalok természetesen jó távol voltak egymástól.

Ami szintén újdonság volt akkor még számunkra, hogy egy papírt ki kellett töltenünk, amin meg kellett adni az adatainkat, név, telefonszám, cím és hogy mikor érkeztünk percre pontosan, és természetesen percre pontosan a távozás időpontját is, amikor távoztunk. Ez fontos, hogy ha bármi történik, bárki beteg lesz, akkor könnyebb a kontaktokat felkutatni. (…)

Amíg nagyobbik edzett, mi élveztük a jó időt, és a szabadságot. A parton olyan volt, mintha senkit nem érdekelt volna a korona, maszkot persze viseltek az emberek, amit akkor raktak fel, ha be akartak menni egy étterembe, de egyébként nem.

A kikötőben többször be kellett mondani, hogy emberek, nincs vége a koronának, azt a másfél méter távolságot tartani kellene, de ez nem érdekelt senkit. A strandon strandoltak, a parton sétáltak, a 14 fokos vízben nagyon sokan fürödtek is.

A legjobban az a parton lévő étterem tetszett, ahol levehettem a papucsom, és belefúrhattam a lábam a meleg homokba, miközben egy Aperollal a kezemben napoztam. Mondjuk kicsit le is égtem, de nem nagyon és végre volt valami színem. Kávéztunk, fagyiztunk, sőt még nagyobbikat is láttuk a hajójával.”

A teljes beszámolót képekkel itt találjátok.

„A nyitottság eltűnőben van”

Share.

About Author

Leave A Reply