Kirándulás a világ végére

0

Ha egyszer kiírnának egy „világvége-pályázatot”, akkor a Tűzföld minden bizonnyal komoly esélyesként indulna rajta. Nos, ide látogatott el Ági, majd jól megírta élményeit a Chile Beautiful blogon.

„A Torres del Paine Nemzeti Park és egyáltalán Chile extrém déli részének felfedezése azóta álmom, hogy ide költöztem, ennek pedig lassan már 9 éve. Az ember azt gondolná, mi tartott ennyi ideig? Egy országban élsz, amelynek egyik részét szeretnéd megismerni, nem kerülhet ilyen sok időbe, hisz nincs a bolygó túlfelén! Pedig de. 🙂

Chile észak-déli kiterjedés alapján a föld leghosszabb országa. Magyarországból nézve felfoghatatlanok itt a távolságok. Mi Pesten például azt mondjuk: „leugrom a SPAR-ba”, itt nálunk meg azt, hogy leugrom Calamába, ami 9 óra távolságra van tőlünk busszal. (…)

Az alkalom akkor érkezett el, mikor Magyarországra látogattam és Santiagóból indult a repülőm. Igazság szerint nagy reményeket nem fűztem az olcsó repjegyhez, de azért elkezdtem nézni a járatokat délre és az olcsóbb repjegy-értékesítő oldalakon feliratkoztam, hogy küldjék az ajánlatokat.

A szememnek nem akartam hinni, mikor egyik este megkaptam az egyik cég ajánlatát: 6 napos út, oda-vissza repülőjegy Santiago-Punta Arenas viszonylatra 60.000 peso!!! (jelenlegi árfolyamon kb. 28.000Ft).

Gondolkodás nélkül megvettem és közben igyekeztem elfelejteni, hogy odarepülni az egy dolog, de szállásra és kirándulásokra minden valószínűség szerint a repjegy árának a sokszorosát fogom elkölteni, de nem érdekelt. Majd lesz valahogy – ha kell csövezek a Tűzföldön, csak jussak el oda végre. Tudtam, hogy ilyen lehetőségem nem lesz még egyszer.

Decemberben vettem a jegyet, ezért még aznap este nekiálltam szállást keresni. Tisztában voltam azzal, hogy minden, ami extrém délen van Chilében, az kimeríti a nagyon drága fogalmát és imádkoztam, hogy találjak elfogadható áron szállást 6 napra.

Megtámadtam a bookingot és miután végigsöpörtem a létező ajánlatokon, lefoglaltam egy szállást egy magánházban (6 nap 100 USD volt reggelivel az árban).

Ennyiért Punta Arenasban csak hátizsákosoknak vannak közösségi szállások (10 ember egy szobában, stb.), ezzel én már csaknem 50 évesen nem vagyok hajlandó szembenézni, akármennyire is szeretnék spórolni.

A szoba külön szoba volt, egyetlen hátránya, hogy nem saját fürdős, de ennyi kényelmetlenséget elviselek. Ráadásul a város főterétől szó szerint 3 sarokra volt. Ebben a házikóban töltöttem 6 napot. (…)

Amit Punta Arenasról tudni kell: Chile észak-déli irányban megyékre (region) van osztva. Én a legészakibb (Tarapacá) régióból, az Atacama sivatag világából „ugrottam le” átvágva több éghajlati övön, a Baktérítőn és több mint 4000 km-en, hogy eljussak a Magellán – antarktiszi régióba, az örök fagy birodalmába. Punta Arenas ennek a régiónak a megyeszékhelye és messze a legnagyobb települése, a maga 123 000 lakosával. (…)

Hosszas vita után tűztük ki a különböző kirándulások dátumát, mert nekem szent meggyőződésem volt, hogy mikor Punta Arenasban napsütés van akkor a Torres del Paine parkban is az van. 🙂 Mire felhomályosítottak, hogy a parknak saját mikroklímája van, igy ha Punta Arenasban havazik, attól ott még simán lehet ingujjas napsütés.

Lényeg a lényeg (minden lehetséges előrejelzést figyelembe véve), kitűztem az időpontokat és másnap hajnaltól indult az első túrám. Ekkor félig napsütéses, félig felhős időt jósolt a tabletem, amiből annyi jött be, hogy reggel tényleg barátságtalan borús idő fogadott, de aztán gyönyörűen kiderült az ég.

A Tűzföldre indultunk Magellán nyomában, aki az indiánok által táplált állandó tüzekből és füstből kiindulva füstföldként deklarálta a szigetet, amiből aztán később tűz lett. (…)

A több mint 2 órás kompozás alatt sem derült ki az idő és sem a beharangozott bálnákból, sem a delfinekből nem láttunk semmit (nekik sem volt kedvük előbújni ilyen ocsmány időben:)), viszont a fedélzeten tartózkodás felért az öngyilkossággal, mert simán lefújta a fejünket a szél, úgyhogy a fűtött utastérben vészeltük át az utat forró levest szürcsölve. Viszont a lehangoló időjárás sem törölte a tudatomból azt, hogy VÉGRE a Tűzföldre teszem a lábam. (…)

Ennek a tájnak az időjárása nem igazán fehér embernek való. A nyár rövid és hűvös, a tél kegyetlenül hideg, dermesztő szelekkel párosítva. Semmi nem él meg, mezőgazdasági termelés itt nem létezik, mindent messziről kell hozni (ezért ennyire drága itt minden).

A konkvisztádorok nem is jöttek ide és ennek csak egyik oka volt a klíma. Úgy gondolták, ez a terület semmire sem alkalmas. Az itteni indiánok békében élhettek egészen az 1800-as évek legvégéig, majd elsőként megérkeztek a misszionáriusok, akik északabbra már nem találtak maguknak megtéríteni való lakosságot.

A papok Isten igéjén túl egyéb ajándékot is bőséggel hoztak szerencsétlen indiánoknak: úgymint hastifuszt, kanyarót, pestist mely kapásból megtizedelte az európai nyavalyákra védtelen lakosságot.

Később az argentin és a chilei kormány rájött, hogy mégiscsak jó ez a fagyott földdarab is valamire: birkatenyésztésre. Sebtiben fel is osztották egymás közt a területet és megérkeztek az első angol telepesek.

Ők bőszen vadásztak mindenre ami mozgott, s hamar kiirtották az indiánok gyakorlatilag egyetlen élelmiszerforrását, a guanacókat (helyi tevefaj, a láma őse). Az indiánok, mivel guanacót nem találtak, elkezdtek vadászni a földjükön feltűnő, fehér gyapjas jószágokra (amiket ők fehér guanacóknak gondoltak).

Innentől aláírták a halálos ítéletüket. A néhány elpusztított birka miatt vérdíjat tűztek ki az indiánok fejére és szó szerint úgy kezdtek vadászni rájuk, mint a vadállatokra. A levágott kezekkel, illetve fülekkel kellett igazolni a birkatenyésztő cégeknek az ölés megtörténtét és máris kifizették őket. (…)

A többórás úton, szó szerint toronyiránt keresztülvágtunk a Tűzföld északi részén. Most láthattuk meg igazán milyen is a földnek ez a távoli szeglete. Kb. olyan, mint a biliárdasztal: zöld és nagyjából sík, kisebb dombokkal, sok lagúnával és még több madárral tarkítva.

Mivel szinte az egész magánkézben van, végeláthatatlan kerítések mindenütt. Nagyon a látványt nem zavarják, mivel csak egy -egy karó és rajta pár dróthuzal végestelen végig. Rengeteg a guanaco, akiket egyáltalán nem zavar, hogy megállunk mellettük kocsival és kiugrálunk fotózni… no és persze rengeteg a birka…

És még nem ért véget a nap. A térség egyik legépebben megmaradt és egyben az egyik legnagyobb estanciájára látogattunk el. José Menéndez alapította 1878-ban, akkoriban úttörő vállalkozásként.

A gyapjú-faggyú, hús és bőr feldolgozásának teljes egészére rendelkezett megfelelő épületekkel, de a művezetőknek, dolgozóknak is megfelelő szállásokkal, konyhával, betegszobával, kápolnával de még saját színházzal is. Az épületek, a világ más déli pontjain (Ausztrália, Új-Zéland), megszokott stílusjegyeket viselik magukon.

Az épületegyüttes elhanyagolt, elhagyatott, s mint megtudtam, erről nem az állam tehet. Az állam a teljes felújítás költségeit vállalta volna (nemzeti műemlékről van szó), de az amúgy máig dúsgazdag örökösök, akiknek a földjén vannak az épületek, nem járultak hozzá ehhez… érdekes emberek vannak.

Ahogy minden szellemvárosnál megszokott, itt is többen megesküdtek, hogy kísérteteket láttak, sőt, fotóztak! Rendszerint egy fiatal nőt, akinek élete – állítólag – tragikus véget ért.

Meg kell mondjam van valami baljóslatú a helyben és ezúttal szokásomtól eltérően nem császkáltam el egyedül fotózni. Hármasban jártuk körbe az épületeket (két argentin fiatallal töltöttem ezt a napot)… ment le a nap, az üres, romos épületek árnyékba burkolóztak… ahogy kezdett sötétedni, közös megegyezéssel és a szükségesnél jóval gyorsabban hagytuk el a helyszínt és ültünk be a dzsipbe. (…)

Késő este (11 körül), értünk vissza a városba. Csak annyi energiám maradt, hogy egyek egy szendvicset forró teával, lezuhanyozzam és úgy éjfélkor beájultam az ágyba.”

Mondanom sem kell, hogy az eredeti poszt ennél jóval hosszabb, rengeteg fényképpel, szóval nagyon érdemes megnézni!

Share.

About Author

Leave A Reply