Kinek a Túró Rudi, kinek…

0

Időtlen idők óta úgy megy az, hogy amikor a külföldön élő magyarok közül valaki hazalátogat, vagy éppen valaki Magyarországról utazik külföldön élő rokonhoz, baráthoz, akkor jön a kérdés: mit vigyek? És akkor jön a rendelés a Túró Ruditól a kolbászon át… igen, a szintén sajátosan magyar Piros Aranyig, vagy ahogy a következő novella szerzője nevezi, rőt aranyig.

Marton Péter: Rőt arany (novella)

Kiugrottam Brüsszelbe a húgomhoz, látogatóba, és ebből az apropóból ráírtam egykori egyetemi évfolyamtársamra, Andreára is, nem kell-e nekik valami itthonról, neki meg a férjének, persze kellett, bár őszintén szólva nem úgy kérdeztem tőle, mintha igazából erre számítottam volna, én csak a tesóm számára igyekeznék biztosítani őket kontaktnak, azért jópofiztam, mert jól jöhet még az ilyesmi, ha netalántán ez vagy az,

így jutott nekem a szerep, a hasznos kontakt szerepe, a táskámban hurcolt extra nagy tubus rőt arannyal, szíves felhasználásukra, és ezek után kiderül, hogy még Andreát sem láthatom újra,

pedig kicsit még most is ráizgulok, ha a hangját hallom, van neki egy ilyen erotikusan ható, szókimondó őszintesége, engem például hülyéskedős, jópofa pesti srácnak nevezett már az elején, aki hajlamos a kelleténél többet feltételezni a hallgatóságáról, az általa kedvelt képregények bennfentes ismeretétől a hasonló életfelfogásig bezárólag, és annyira egyet kellett vele értenem, hogy rágerjedtem tartósan, hiába ment férjhez és annak tetejében külföldre,

helyette most Dani jön, megbeszéljük a találkát, na jó, hímek vagyunk, a találkozót, a Josaphat parkba, a kis tónál, tisztára mint valami kémfilmben, átadás-átvétel, eltűnődöm, hogy ebből adódóan milyen poénokkal készüljek, mert ezzel a Danival sokat akkor sem beszéltem, amikor még odahaza voltak, így a feladat elsőre a jégtörés lesz, megtalálni vele a közös hangot;

először is ráírok egy SMS-t, amint meglátom, fák takarásából, felszólítom benne, hogy üljön le a padra, és a kezében lévő újsággal csináljon egy habonyt, mire a reakciója a középső ujjának a felmutatása egy teljes félkörben (még nem lokalizált engem, hehe),

de sajna nem valami vidám ábrázattal teszi, inkább elrettentően komoran, méltóztatok hát aláereszkedni a domboldalban, és mintha csak elmennék mellette, fejemet el nem fordítva szólok neki, hogy feltűnés nélkül kövessen;

ő továbbra is adja a búval bélelt fapofát, „Ne haragudj, ezt most szkippelhetnénk?”, ennyit kérdez csak, én meg bosszúsan veszem az adást, hogy ezek szerint hülyének néznek, hát feladom, odaállok, és hogy beszélgetésbe elegyedjek, akár teljesen egyedül is, ha kell, elmondom neki, hogy még nem néztem itt állás után, de lehet, hogy kijövök én is hamar,

a választásos vasárnap utáni hétfőn is arra ébredtem, mesélem neki tovább, hogy a kinti ismerőseim üzengetnek a meszendzseren sorban, hogy “Sajnáljuk!”, meg hogy “Részvétem!”, mikor én még nem is láttam az eredményeket, most meg az első Brüsszelből kirakott fotóm alá beírták, hogy “Máris??”, meg hogy “Gratula!”, meg “Üdvözlégy a szabadon ébredők táborában!”, hehe – már megint hehe, heherészek állandóan, veszem észre;

a heherészés pont elég időt hagy Daninak, hogy közbevesse, tömören: “Szerinted mi kire szavaztunk?”, és ahogy az összes maradék szót, ami még kijött volna belőlem, lenyelem (sok az így egyszerre), valami irdatlanul hülye arckifejezést ölthetek,

“Háááát, szóval ez megy mostanában”, nyögöm ki zavartan, és a rőt aranyat valamifajta békegesztusként, fegyverletétel gyanánt átadom, ő pedig most először meglepődik, már-már érdeklődést mutat, kérdezi, hogy „De miért nokiásdobozban?”, és látszik, hogy tényleg, de tényleg nem érti a poént – a részletekre nem emlékező utókor szól belőle, ironikus.

***

Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

A bombákat elhelyeztem

Share.

About Author

Leave A Reply