Kétlakiság

0

Hosszú idő után jelentkezett új poszttal Ildikó (az elsőt itt találjátok), aki tulajdonképpen csak egyetlen pillanatot ragad meg mai írásában, de ez igazán megrázó: a búcsú pillanata. Búcsú az otthontól, a szülőktől, ami még 4 év külföldi lét után is fájdalmas. (A nyitóképet pedig nagyon köszönöm neki, sokat hozzáad a szöveghez.

„2017. április 30., vasárnap, úton Magyarországról Svájcba

Igen, most nyafogni fogok. Nem szokásom, de most kikívánkozik belőlem.

Pénteken kezdődött igazán. Akkor, amikor reggel kinéztem az érdi fürdőszobaablakból. Merengve néztem a szomszédos érdi hegyeket – ahogy szerelmem hívja a valójában érdi dombokat -, majd hirtelen szembesültem azzal, hogy már csak két napot tölthetünk otthon és indulnunk kell vissza Svájcba.

Megrohantak az emlékek, a másfél hét kedves pillanatai. Itt kell hagyni az otthonunkat, a szeretteinket, közeli barátainkat, a kedves szomszédokat.

Anyukámra gondoltam, aki egy fránya „kór” áldozata és apukámra, aki egyetlen biztos pontként mellette van, hű társa, gondozója. Vajon meddig, hogyan bírja?

Újra rám tört a kétlakiság kínzó érzése és egyre mélyebbre ásta magát. Lassan 4 éve hordozzuk magunkban ezt az érzést, amiről kezdetben fogalmunk sem volt.

A költözést egy nagy kalandnak fogtuk fel, s azt hittük, minden pillanatát élvezzük majd. Egy új országba, új kultúrába csöppentünk, új lakásunk, új életünk lett. Új fejezet kezdődött kis családunk életében, miközben a régit nem adtuk fel.

S bár körülöttünk egyre többen szakadnak el otthonról úgy, hogy a régi életüket szinte teljesen hátrahagyják, mi ma is úgy érezzük, erre képtelenek lennénk.

Az igazi otthonunkat megtartottuk és ez a szeretteink mellett egy olyan erős kapocs, ami miatt minden hazaérkezés maga a mámor és minden elválás egy kisebb pokol.

Két ország tagjai vagyunk, két országban élünk, kétlakiak vagyunk. Alapvetően jól érezzük magunkat kint, nyugodt, biztos életünk van. Tanulunk és dolgozunk, világot látunk, egy szebb, élhetőbb jövő építőköveit rakosgatjuk, mégis, oly sok minden hiányzik itthonról!

Főleg Sárinak, akiben 4 év alatt sem csillapodott a honvágy és a mai napig makacsul hazavágyik a barátaihoz, régi megszokott környezetéhez.

Szerencsések vagyunk, hogy az iskolai szüneteket itthon tölthetjük és ilyenkor két hétig szinte úgy élünk, mint azelőtt. De a második héten jön ez a 4 éve szűnni nem akaró érzés. Nem kívánom senkinek.

Azt hittem, idővel majd csillapodik, könnyebb lesz az elválás, de nem. Az évek valahogy nem segítenek. Minden elindulás előtti nap kész gyötrelem: még ezt megcsinálni, még azt beszerezni, még azt elintézni.

Bevásárolni, mosni, rendet tenni. Levágni a füvet, rendezni az imádott kertet, fát rakodni az utolsó pillanatban, ha a két hét alatt nem volt olyan szép idő, hogy kint lehessen bogarászni.

Péntek este már a pálinka, bor sem esik olyan jól. A kétlakiság keserű utóíze van a számban. Próbálom nyugtatni magam és azt mantrázom, hogy „élvezd minden percét, amíg lehet”, ez segít.

Az indulás reggelén ivott kávé a legédesebb. Ma is kint ittam meg a teraszon. Napsütésben, mely bearanyozta a kertet. Jóleső érzéssel vetettem utolsó pillantást minden virágra, a régi és a frissen ültetett bokrokra – vajon mennyit nőnek majd júliusig? -, szeretettel öntöztem meg az óriási leandereket, a benti virágokat. Holnaptól már a „mama” gondozza őket.

Végül minden a helyére került. A nappali bútorait fehér lepedő borítja, olyan lett a lakás, mint egy elhagyatott kastély. Kapuzárás előtt még egy utolsó mély szippantás a fehér és lila orgonavirágból és menni kell.

Az utolsó ebéd a mamánál sokkal csendesebb, mint máskor, s amikor a kocsi kikanyarodik a Csurgói utcából, könny szökik a szemembe. De nemcsak az enyémbe.

Sári könnyes szemmel bámul kifelé, majd mélyen a párnájába rejti az arcát, csendesen sír magában. Barni Olafját ölelve zokog. Szofi a Pacijával vigasztalódik. Sírunk, ahogy suhanunk a másik otthonunkba. Mert menni kell. Hiába a józan ész, ha a szív mást kalapál!

Egy búcsútelefonálás erejéig összeszedem magam, apukámmal beszélek. Egy idő után hallózik, azt hiszi, megszakadt a vonal, de csak én hallgattam el, mert nem jött ki hang a torkomon, a könnyeimmel küzdöttem.

Aztán felzokogtam, sírtunk mindketten. Gábor mellettem gyengéden megszorítja a kezemet… Istenem, ennek már sohasem lesz vége?! Miért, miért kínoz ennyire? Miért hagyom?

Holnap már könnyebb lesz kicsit. Amikor visszarázódtunk a másik életünkbe. S írjuk tovább svájci életünk lapjait. Nem tudjuk, meddig. Örök dilemma… Nem nyafogok tovább. A hegyek, meg a kis szigetlakók majd egy kis enyhülést, nyugalmat adnak.”

Share.

About Author

Leave A Reply