Két világ egy szerelem

0

A mesékben feltétlenül úgy van, hogy a lány és a fiú találkoznak egymással, egymásba szeretnek, összeházasodnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Szerencsére azért a valóságban sem olyan ritka dolog ez, csak éppen néha akadnak nehezítő tényezők. Például az, ha a lány magyar, a fiú pedig dél-afrikai. Zsófi és André esetében éppen ez a helyzet, velük beszélgettem arról, milyen is az élet egy ilyen vegyespáros tagjaként.

Hogyan találkoztatok?

Zsófi: 2012 novembere és 2013 júliusa között kiküldetésben voltam Dél-Afrikában, ahonnan havonta, másfél havonta látogattunk haza, nagyon rövid időkre. 2013 márciusában találkoztunk Andréval először, az ő cégének éves rendezvényén, ahova kíváncsiságból kísértem el egy kollégám rokonát.

Komoly érdeklődés mutatkozott az első pillanattól kezdve, sokat beszélgettünk, táncoltunk, ittunk, nagy volt a harmónia, és a parti végén telefonszámot cseréltünk.

Már nem is emlékszem, hogy miért, talán mert egy héttel később utaztam haza, nemcsak a dél-afrikai, hanem a magyar telefonszámomat is megadtam Andrénak.

Addig a 2 hétig, amíg Magyarországon voltam, végig whatsappoltunk, már amennyire az időnk engedte, mert ő is és én is sokat dolgoztam. Április 4-én repültem vissza Johannesburgba.

André elintézte, hogy aznap elengedjék a munkahelyéről, és kijött értem a reptérre. Hihetetlen volt, tudtam, hogy ott vár, úgy izgultam, mint még sose. Persze megtörtént az első csók, az első kézösszefonódás, és ez a lelkesedés azóta is töretlenül tart.

André: Ez pontosan így volt.

Mi az, ami a leginkább meglepő a másik kultúrájában?

Zsófi: Munkámból kifolyólag sokat utaztam a világban, de még így is meglepett az a népi változatosság, amit Dél-Afrikában találtam. Rengeteg különféle nép, színes egyvelegben, sokféle csoportból származó feketék, többgenerációs indiaiak, arabok, muszlimok, pakisztániak, kínaiak, japánok, dél-ázsiaiak, és persze a fehérek, angolok, búrok, portugálok, és még sorolhatnám.

Az ő viszonyukat nagyon sokáig szabályozta az apartheid rendszer, aminek bár mintegy 20 éve vége van, még mindig nagyon komolyan érezteti hatását.

Mindenki nagyon kedves, barátságos, a munkahelyemen (multi cég, szektorában ott az egyik legnagyobb) sok vegyes barátságot láttam, de ha nem konkrét személyekről van szó, hanem általánosságban beszélünk másokról, vagy mondjuk másik vidékre megyünk, akkor előkerülnek az előítéletek, a feltételezések, miegymás.

És nem csak a feketék vs fehérek ellentétre kell itt gondolni, hanem minden kombinációban fellelhető az előítéletesség és változó erősséggel a gyűlölet is. Rengeteg olyan beszélgetést hallottam, ami abban a beszélgetős társaságban nem hangzott gáznak, de ha például egy másik népcsoport tagja, mondjuk André mondta volna ugyanazt, akkor biztosan rasszistázni meg fújjolni kezdtek volna és ki lett volna akadva mindenki.

Példaként említeném azt az igen érdekes alkalmat, amikor kiderült, hogy dél-afrikai barátom van. Egy munkamegbeszélésen hamar végeztünk és csevegésbe csapott át a dolog, és mivel akkor pár napja tértem vissza két hét otthonlétből, kérdezték, hogy hogy van a magyar barátom (mert amikor hónapokkal azelőtt egyszer, először és addig a napig utoljára rákérdeztek, hogy van-e barátom Magyarországon, igennel feleltem, de azt, hogy vele közben szétváltak útjaink, azt nem tudta senki sem).

Mondtam nekik, magyar az már nincs, de nemrég óta van egy itteni. Nagyon izgatottak lettek és persze elkezdtek kérdezgetni, és ahogy válaszoltam a kérdéseikre, úgy hűltek el és fagyott le az arcukról a mosoly.

Mert nem tudták elképzelni, hogy én, aki teljesen semleges vagyok és soha egy szikráját sem mutattam vagy érzékeltettem annak, hogy engem bármilyen módon is izgatna, hogy ők most feketék vagy indiaiak vagy hidegek vagy melegek vagy mittudomén, szóval hogy én, a nagy békés és elfogadó és mindig kedves és mosolygós Zsófi, hogy jöhettem össze egy búrral.

Aki ráadásul farmer családból származik és ha mindez nem lenne elég, olyan környéken nőtt fel, ahol anno a régi rendszert szigorúan tartották és tartatták be. És aki egészen biztosan egy goromba fráter és aki nemfehér gyerekeket eszik reggelire.

Ezt egyébként nem mondták ki, csak láttam a kérdőjeleket a szemükben, és hetek, no meg az, hogy megemlítsem Andrénak és megbeszéljük a dolgot kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, mi történt, miért lettek lelkesből döbbentek. Szóval az előítéletek minden irányban, nagyon markánsan megvannak.

Persze André egyáltalán nem az, aminek ők elsőre lelki szemeikkel látták, például nem eszik gyerekeket reggelire és még barátságos is tud lenni. 🙂 Bőrszín és előítéletek ide vagy oda, a végén azok, akik sima munkatársból a barátaimmá lettek, minden komolyabb fennakadás nélkül összebarátkoztak vele.

André: Magyarországra költözve egy teljesen más beállítottságú népet ismerhettem meg, mint az otthoniak. Mások a szokások, kialakult emberi viszonyok.

Nagyon szokatlan volt az elején, hogy az emberek nem mosolyognak, inkább magukba fordulnak, és hogy nem igazán nyitottak mások és a másság felé. Másság alatt itt a külföldiséget, a más anyanyelvet értem, mindent, ami az átlagos hétköznapitól eltérő.

Általában nincs meg az a kíváncsiság, hogy egy számukra addig ismeretlen emberrel beszélgetésbe elegyedjenek, érdeklődjenek a dolgai iránt. Multi környezetben persze jobb a helyzet, de ott sem mindenki olyan befogadó. Nincs „small talk”.

Idővel ez változik, ki hamarabb, ki később, de felenged és barátságos lesz, de első blikkre olyan mintha egy zárt falon akarnék átmenni. Amit nem akarok, mert én sem vagyok egy rögtön barátkozós típus, és nem, vagy csak nehezen cseverészek az emberekkel.

Sok barátom nincsen, inkább csak ismerőseim vannak, de velük viszont már jól elvagyunk, sokat beszélgetünk, hívnak ebédelni vagy cigiszünetre a munkahelyen, egyértelmű, hogy gondolnak velem, amikor valami programot terveznek.

Hogyan csapódnak le a különbségek a hétköznapokban?

Zsófi: Mikor megismerkedtünk már mindkettőnknek igen határozott és kiérlelt véleménye volt az élet nagy dolgaival kapcsolatosan. Szerencsére sok mindenben hasonló, vagy ami még jobb, teljesen azonos a gondolkodásunk, a többit pedig rugalmasan közelítjük meg.

Sokat beszélgettünk, beszélgetünk, ezért bár vannak gondolkodásbeli, szokásbeli különbségek, de nem okoznak problémát. Ismerjük már a másikat annyira, hogy tudjuk, hogyan fog reagálni, mit fog mondani egy adott szituációra, ezért nem kerülünk kényelmetlen vagy kezelhetetlen szituációkba.

A „különbségek lecsapódása” nem is igazán a kettőnk közötti, hanem a két országban megszokott életvitel eltéréseiből adódik. Gondolok itt például arra, hogy Dél-Afrikában autó nélkül nem tudsz sehova menni, máshogy tankolsz a benzinkútnál, fizetsz a kasszánál, más a szemétszállítás, iskoláztatás, orvosi ellátás, házak felépítése és kiosztása, egyszóval egy csomó mindennapos dologot máshogy szoktunk meg.

Ezért szinte minden alkalommal, amikor olyat csinálunk, amit a másikunk még nem csinált az adott országban, vagy előre átbeszéljük, hogy nagyjából mi fog történni, vagy a másikunk „vezetésével” megtörténik a dolog és utána beszélgetünk róla.

Ez most így nagyon misztikusan hangzik, de olyan egyszerű dolgok, mint például a bölcsődei jelentkezés és ellátás több átbeszélgetett estét jelentett, vagy amikor André megsérült és javasoltam, hogy menjünk be az ügyletre hétvégén éjszaka, akkor az egyik érve, hogy miért ne menjünk, az volt, hogy drága lesz a számla, nem fogjuk tudni kifizetni.

André: Bárhol éltem eddig, sosem féltem, de azért mégis megnyugtató, hogy itt nem kell folyton a hátamat és az árnyékokat figyelnem. Sokkal nagyobb biztonságban vagyunk, mint Dél-Afrikában voltunk.

A bűnözés az ottanihoz képest minimális, ami annak, aki nem ismeri a „másik oldalt”, nehezen elmagyarázható könnyebbséget jelent. Olyan mindennapos dolgok, mint például az esti kutyasétáltatás, tömegközlekedés, séta a babával, gond nélkül kivitelezhetőek. Ez nagy könnyebbség.

Nagy különbségeket tapasztalok abban, hogy kinek mit jelent az, ha egy étel édes, vagy mit tekintünk édességnek, mik a jellemző sütemények. Nálunk szinte mindenben van, és sokkal több a cukor.

A vasárnapi ebédnél az egyik garnírung biztosan édes, például batátapüré vagy cukros borsó vagy édes, ananászos répasaláta, és az ebéd utáni édességek is sokkal édesebbek, gyakran szinte tocsognak a cukorban.

A tortákon nem tejszínes, hanem minimum ujjnyi vastag cukros bevonat van, marcipán bevonat helyett inkább fondantot használunk, stb. A kedvenc süteményem is cukros lében sült sütemény.

Valószínűleg az elmúlt évszázad(ok)ban elérhető cukor milyensége és mennyisége okozza a különbséget, nálunk ugyanis bármi történt a világban, már az 1800-as évek végétől korlátlan mennyiségben állt rendelkezésünkre a nádcukor, ellenben Európával, ahol a történelem során többször is korlátozva, vagy csak nagyon minimális mennyiségben lehetett répacukorhoz jutni.

Mi az, ami a legnagyobb feszültséget okozza?

Zsófi: Egyre kevesebbszer fordul elő, mert már megszoktuk, és megtanultunk ezzel együtt élni, de a legtöbb problémánk abból adódik, hogy egyikünk sem beszéli a másik anyanyelvét.

Én nagyjából megértem, amikor André afrikaansul beszél, ő meg sejti, hogy mit mondok magyarul, de közvetítő nyelvet kell használjunk. Angolul beszélünk egymáshoz, amit bár mind a ketten nagyon jól, profi szinten beszélünk, mégsem ez az anyanyelvünk.

Andrénak nagyon tág, szinte minden élethelyzetre kiterjedő szókincse van köszönhetően annak, hogy 5 évig angol nyelvterületen élt és annak, hogy Dél-Afrikában is az angol a közvetítő nyelv (a 11 különböző hivatalos nyelv között).

Én viszont tényleg csak iskolában tanultam, aztán meg a munkahelyemen, ezért megismerkedésünkkor sokkal kevésbé választékosan beszéltem, sőt, voltak témakörök, amikből egyáltalán nem rendelkeztem szavakkal.

A magyar is és az afrikaans is sokkal választékosabb, mint az angol, emiatt főleg az elején rengetegszer futottunk bele „fordítási” eltérésekbe. Gondolok itt arra, hogy egy adott angol szót én máshogy fordítok magyarra, mint André afrikaansra, de ha a magyar és afrikaans szavakat összevetjük, nem ugyanazt a jelentést kapjuk.

Ez azóta sokat javult, köszönhetően az én angol szókincsem fejlődésének, most már alig van, hogy felhúzott szemöldökkel nézünk a másikra, hogy na, vajon mit akart mondani. Szintén amiatt, hogy az angol nem anyanyelvünk, nem mindig „kapcsol be” az automatikus fordítás, és van, hogy mondatrészeket vagy mondatokat meg kell ismételnünk egymásnak.

André: Egyetértek, az angol-afrikaans-magyar háromszög okozta eddig a legtöbb problémát. Persze, milyen jó nekünk, nincs más bajunk, és tényleg nincs, valójában tényleg csak ez, de azért ez néha nagyon irritáló tud lenni.

Az első komolyabb egyet nem értésünk még nagyon a kapcsolatunk elején rávilágított erre – fél óráig győzködtük egymást valamiről, hogy aztán amikor lerajzoltuk a dolgot kiderüljön, ugyanazt magyaráztuk egymásnak. Jót nevettünk rajta, de jó lecke volt.

Bár az elmúlt 3 évben volt még pár hasonló komolyságú nyelvi-fordítási „összecsapás”, inkább az a jellemző, hogy ha nem értem, amit mond Zsófi, vagy értem, de nem tetszik, amit értek, akkor megkérem, hogy ismételje el, amit mondott.

Ilyenkor vagy más szavakat használ, vagy jobban érzékelhető a mondandó hangsúlya, és emiatt egyértelmű lesz, mit akart mondani, vagy még mindig nem értem/nem tetszik, és akkor jobban belemegyünk és megbeszéljük. Lehet, hogy nem azonnal beszéljük meg, hanem ráhagyom, de viszonylag hamar tisztázzuk a dolgot.

Fordítva is ugyanez a helyzet, néha ő nem ért engem és legyint, hogy aztán kicsit később nevetve kitárgyaljuk, már megint ki volt a süket és mennyire jó lenne egymás nyelvét beszélni.

Mivel itt az emberek többsége az iskolában tanulta az angolt, jellemzően nincs beléjük ivódva, nem „fordítanak” zsigerből. Ezért gyakran belefutok abba, hogy ha elkezdek valakihez beszélni, akkor nem figyel azonnal és ismételnem kell, vagy még ha figyel is, csak kevés barátunk esetében lehetek 100% biztos abban, hogy értette, amit mondtam.

Ez előbb-utóbb mindig kiderül, ha valamelyik része a mondandómnak nem ment át, és nagyon frusztráló tud lenni, hogy azt hiszem, megbeszéltünk valamit, aztán kiderül, hogy mégsem.

Miként fogadta el a család, barátok, ismeretségi kör a másikat?

Zsófi: Pár érdekes momentumot leszámítva nem volt gond ezzel egyik oldalon sem. Mindkettőnk családja és társasága azonnal elfogadta és befogadta a másikat. Persze, mindkét oldalon voltak nagy ledöbbenések, meg egyeztető beszélgetések, de nincsen semmilyen áthidalhatatlan ellentét vagy feszültség.

Az egyetlen nehézség megint a nyelvi korlátokból ered, mert mindkettőnk családjában vannak olyanok, akik nem beszélnek angolul, így pedig néha nehéz akár csak egy sima nagy családi ebédet is végig ülni.

Mi a közös életetek, az együttélés legnagyobb tanulsága szerintetek?

André: Patience to listen. A legfontosabb, hogy mindig legyen türelmünk a másikra, vagy ha nincs épp türelmünk, akkor se küldjük el melegebb éghajlatra csak azért, mert nem értjük vagy nem értünk egyet.

Fontos a másikat meghallani és meghallgatni, megpróbálni megérteni, vagy ha nem tudjuk megérteni, akkor elfogadni, hogy a másik mást gondol. Máshonnan jöttük, és ha egy irányban akarunk haladni, akkor sokat segít, ha előbb-utóbb megpróbáljuk megismerni azokat a motívumokat amik a másik embert irányítják, miért gondol azt, amit.

Lehet úgy is alkalmazkodni a másikhoz és együtt új szokásokat kialakítani az új környezetben, hogy közben a saját identitásunk nem vész el.”

Ha bővebben is kíváncsiak vagytok Zsófi és André életére, akkor látogassatok el az Afrikaland blogra!

Share.

About Author

Leave A Reply