Két menetben Dél-Amerikában

0

Bea története több szempontból is nagyon érdekes számomra: megmutatja, milyen veszélyekkel jár, ha anélkül indulunk útnak, hogy pontosan tudnánk, mi vár majd ránk; ugyanakkor bizonyíték arra is, hogy elszántsággal és kitartással sok mindent le lehet győzni. Pedig nem volt egyszerű dolga, hiszen az első argentínai kör nem sikerült túl jól, de nem adta fel – és reméljük, jön majd a folytatás további posztok formájában. (A képeket köszönöm.)

„2012-ben vágtam neki először a dél-amerikai ismeretlennek. Egy korábbi budapesti tolmácsolásból volt néhány helyi barátom, így gondoltam, gond nem lesz. A terv az volt, hogy elkezdek dolgozni Argentínában, majd itt befejezem a tanulmányaimat, kiköltözöm…

Hát igen… aztán koppantam picit, leginkább az argentin kultúrával és bürokráciával. Hiába beszéltem a nyelvet felsőfokon, tanultam több évet külkereskedelmi szakon, mégsem sikerült munkát találnom, nem igazán maradt pénzem. Ráadásul az eredeti lakóhelyemről egy félreértés miatt el kellett jönnöm – mindez csalódás és kicsit sokk volt.

Ezután egyik barátnőmék családja fogadott be (nagycsalád, velem együtt kilencen laktunk a házában), majd az egyik barátom kis informatikus cégénél kezdhettem el bedolgozni.

Nagyon hálás voltam a kapott segítségért, viszont rájöttem, hogy egy biztosabb munkahely megszerzéséhez, másrészt a tanulmányaim folytatásához mindenképp szükséges, hogy hazamenjek Pestre.

Egy nagy álmom viszont teljesült. Egy helyi baptista gyülekezeten keresztül elkezdhettem a „Nuestro hogar” gyerekotthonban önkénteskedni. Az ott töltött 5 hónap teljesen megváltoztatta az életemet, a gondolkodásomat.

Lehetőségem volt közelről megismerni 20 nagyszerű  életet, az intézmény sajátos „otthonos” légkörét és a működtetés kiábrándító hiányosságait. (Egyszer majd erről később hosszabban mesélek).  A legörömtelibb és legszebb pillanataimat a gyerekekkel éltem meg.

Emellett részt vettem a San Justo-i baptista gyülekezet ifjúsági életében: sokan voltak, sok helyre hívtak és annak ellenére, hogy az egyetlen külföldi voltam közöttük be- és elfogadtak.

2013 januárjában eljött a szomorú elválás: ott kellett hagynom azt a közeget, amit már pont elkezdtem pont megszokni. Jó volt hazamenni, találkozni a családommal és kapcsolatunkat rendezni. A nyárból ismét a hideg télbe és egy erős ellentétes kultúrsokkba csöppentem.

Budapesten élmény volt lenni, de már nem volt ugyanaz. A fejemben és szívemben két világ élt. A közgazdasági fősulit folytattam kötelességből, azon voltam, hogy befejezzem, hogy mielőbb visszamehessek.

Közben egy erős pályaválságot éltem meg, elkezdtem újraértelmezni mindent: céljaimat, álmaimat… de akkor még folytattam a statisztikával (az volt az a tárgy, ami miatt elhúzódtak a főiskolás éveim).

Másfél év folyamatos bukás után letettem a lantot és úgy döntöttem, hogy most vagy soha: vagy felkészülők és visszamegyek oda, ahol igazán jól éreztem magam, vissza Buenos Airesbe vagy akár hagyom, hogy  egy beteljesületlen álommal maradjak.

A szüleim nem fogadták túl jól a döntésemet, de elszánt voltam. Szerencsém volt, rövid időn belül kaptam munkát egy multinál, félretettem egy kis pénzt és 2015. január 8-án újra elindultam. Elindultam, hogy pályát váltsak (közgazdaságból pszichopedagógiára) és beteljesítsem az álmaimat.

Most másféléve vagyok itt újra. A második szakasz eleje megint csak nem volt „leányálom”: tavaly nyolcszor költöztem, eleinte dada voltam a gyerekotthonban (amikor nem volt hova mennem, bent is laktam a gyerekekkel együtt egy hónapig), két hetet dolgoztam bejárónőként egy bolíviai családnál – míg végül megkaptam a munkát, ami helyrehozott.

Az egyik legnagyobb argentin benzinkútlánc (mondjuk azt, hogy a „helyi MOL”) informatikai támogatását végzem immár 16 hónapja. A spanyol kéttannyelvűs érettségimet nem fogadták el kapásból, a 2015-ös évem a papírjaim megszerzésére és kiváltására ment el.

De megérte: végre azt tanulom, amiben később dolgozni is szeretnék, van egy bejelentett munkám, amivel fenntartom magam. Sok szabadidőm nincs, de mindent nem lehet, ahogy az argentin mondás tartja.

Amennyi van, azt megpróbálom okosan kihasználni: az otthonban gyerekek és tinik között lenni, új embereket megismerni. A kultúrsokk bizonyos értelemben négy éves ismeretség után is tart, de nem bántam meg, hogy belevágtam. Most itt vagyok a helyemen Buenos Airesben, ebben a kontrasztos, de mégis sajátosan otthonos Argentínában. Itt és most.”

Share.

About Author

hataratkelo adatlap-képe

Leave A Reply