Keresztül Amerikán: az indulás

0

Aki rendszeresen követi a blogot, az talán emlékszik még rá, hogy tavasz végén Zoli írt egy posztot, melyben arról volt szó, hogy hamarosan átszelik Amerikát és akkor azt is megígérte, hogy rendszeresen beszámol a kalandjaikról. Nos, a technika ördöge ennek kissé keresztbe tett, ám most megérkezett az első beszámoló, és ha minden jól megy, a következő hetekben végigkövethetjük, hogyan sikerült a nagy menet. Jöjjön tehát az indulás és az első napok története – keresztül Amerikán.

„A következő posztok a nyári 5 hetes kiruccanásunk butított változatai lesznek. Annyi minden történt velünk, hogy képtelenség mindent leírni. Azért remélem, hogy sikerül valamennyit átadni az utazási élményekből.

Most úgy vélem, hogy az egyes bejegyzések kb. egy-egy hete fognak lefedni, ebből kifolyólag kb. öt írás lesz a mostani poszton túl.

Csapjunk is bele!

Átkelni, minél gyorsabban

A szokásos forgatókönyv zajlik. Nem tudok aludni, ha nagyobb útra készülünk; hosszas forgolódás után, valamikor éjjel elindulunk. Furcsa belegondolni, hogy – ha minden jól megy – öt hét múlva gördülünk rá újra az apró fahídra, amely visszavisz az otthonunkhoz.

Nem borzaszt el az aznapra tervezett 13 órás autókázás: szeretek vezetni és vezettem már többet is. Megnyugtat a sötétben halkan duruzsoló autó, amint éhesen falja a mérföldeket; szinte suhanunk a szürke aszfaltcsík felett. A hajnallal beköszönő új nap ígérete már egy másik államban talál minket.

Vörösen hullámzik a zajos szőnyeg. Az autópálya melletti pihenő furcsa kettősségét bámulom: virágportól terhes méhek szorgoskodnak a nagy pipacsmezőn, miközben a madarak éneke helyett a háttérben elzúgó fémkasztnik monoton zaja rezegteti dobhártyámat.

A dombok lassan lankákká szelídülnek, hogy aztán belefolyjanak a síkságok lapos egyhangúságába. Az erdők megritkulnak, s az idő múlásával csak egy-egy facsoport vagy magányos fa töri meg a sárgán hullámzó búzatáblákat.

Nyugtalan a légkör. A föld feletti levegőréteg remegve figyeli a felette vészjóslóan növekvő zivatarfelhőket. Lassan megérkezünk az első állomásra, amely Arkansas államban van. A kemping felé vezető úton rácsodálkozunk az útmenti tavas-mocsaras vidékre, ahonnan széles talpakon álló, ámde karcsú fák nyúlnak az ég felé.

Nincsenek sokan a kempingben. Nem bánjuk. A sátor közelében lévő tó felett lomhán mozgó és gőgösen terpeszkedő hatalmas viharfelhő nem kecsegtet sok jóval. Az egyre sűrűbben morgó és mammatusokat felvonultató jószág kezdi komolyan venni magát.

Éjjel van. Dühösen csapkod és fényesen villog a fenevad. Esik. Szeretem az eső illatát és hangját, amint a sátorponyván ütemtelenül kopog, akár egy morzézó részeg matróz. Hangosan sóhajtok tudván, hogy innentől kezdve nem fogok aludni. Mi legyen? Indulás, mi más!

Hajnali 3 körül elhagyjuk alkalmi nyughelyünket. Számolok. Nem háromig, hanem az időt. Még az is lehet, hogy jól jártunk a korai keléssel, mert így van esélyünk elkerülni a reggeli csúcsforgalmat Dallasnál. Mire a Nap megcsillant a visszapillantó tükörben, addigra éppen magunk mögött hagytuk a dallasi cowboyokat és a Ewing családot.

Haladunk nyugat felé. Kék ég, napsütés, száraz levegő, udvariasan bólogató olajkutak. Hatalmas ez a Texas. Mármint nagy. Baromira. Nem sok a történés. Végeláthatatlan egyenes utak, víztornyok, ranchok, elhagyatott apró települések és az út mellett makacsul vigyázzban álló villanyoszlopok. Kezd lemerülni az akkumulátor. A szervezetem jelzi, hogy a 4-5 óra alvás a két nap alatt kissé harmatos.

Nem szeretném rontani a statisztikát. Muszáj aludnom egy kicsit. Most! A kék táblán fehéren világító “Rest Area” láttán lelki szemeim előtt felsejlett egy nagy, puha és kényelmes ágy. Nagyon jót aludtam. A szabad ég alatt elhelyezkedő padon – hálózsákomba beburkolózva – úgy aludtam, hogy akár ágyúval is lőhettek volna mellettem.

Két óra. Ennyit aludtam. Feltöltődtem, lehet folytatni az utat. Nem igazán vettem észre, de már Új-Mexikóban vagyunk, pedig elég nagy tábla hirdette. A táj nem változott érdemben, ellenben a hajbókoló olajkutak erdőkké feljődtek. Az acélerdőben a szénhidrogének furcsa szaga terjengett. Az volt az érzésem, hogy ha valaki most rágyújtana, akkor az erdő helyét átvenné egy tomboló lángtenger.

A második szállásunkat, amely Alamogordóban (Új-Mexikó) volt, kelet felől közelítettük meg a semmitmondó 82-es úton. A sivatagi portól nehéz és sárgásnak tetsző tompa levegőt lomhán, s egykedvűen lapátoló fehér szélmalmok között vezető napsütötte úttalan-utak után igazi felüdülés volt megérkezni a Lincoln-erdőségbe, amely egy természetvédelmi terület.

A majd’ 3000 méteres, hatalmas fenyőkkel borított hegyek között kanyargó út már-már azt az érzetet keltette, mintha az Alpokban lennénk. Az erdők tüskés ám puha takaróját megszakító, zöldellő réteken legelésző tehenek rá is erősítettek erre. Az ablakot lehúzva vártam, hogy valahol megszólaljon egy havasi kürt hangja. Nem szólalt meg.

A kisebb városokon és síparadicsomokon átjutva megkezdtük az ereszkedést, hogy újra lejussunk a lustán és nyájasan elterülő sivatagi környezetbe. A meredeken lejtő, kanyargó út impozáns rálátást biztosított az alattunk elterülő száraz és poros medencére, amelyet egy újabb csipkés hegygerinc határolt a nyugati oldalon.

A kempingbe való megérkezés után tett rövid kis séta során testközelből is megtapasztalhattam az általam oly szeretett kaktuszok és pozsgások világát. Rááadásul éppen zajlott a virágzásuk, igazolva, hogy a szúrós külső milyen szépségeket rejthet.

Fellélegeztem. Sikerült. Két nap alatt eljutottunk Nyugat-Virginiából ide, Új-Mexikóba. Holnaptól kezdődik igazán a nagy kaland, amikor is felkelünk és elindulunk, hogy megnézzük a White Sand természetvédelmi területet.”

Hamarosan jön a folytatás, addig is ne hagyjátok ki Zoli blogját, a Boly(on)gó életet!

Keresztül Amerikán

Share.

About Author

Leave A Reply