Kamionostörténet kommunizmustól Kanadáig

0

Egy igazi világvándor története következik, hiszen László dolgozott már osztrák cégnél, aztán élt közel egy évtizedet Írországban, két éve pedig már Kanadában kamionozik. És lehet, hogy még nincs vége…

„A motivációk miatt vissza kell mennünk egy kicsit az időben. Hamar ráébredtem, hogy édesapám 56-os múltja miatt nekem ebben az országban sok babér nem terem. Komolyabb iskolába nem vettek fel, tanult szakmámmal sokra nem mentem.

Az előző rendszer már végét járta és valahogy a svájci sapka alá sem fért el a hosszú hajam. Elkezdtem magánúton németül tanulni, de sehogy sem sikerült feljutni egy nyugat felé tartó IBUSZ-járatra.

Akkoriban nagyon keresték a sofőröket, cserébe a szakmáért alá kellett írni pár évet. Legalább lesz munkám egy időre – érveltem, és 19 évesen beálltam az egyik vidéki VOLÁN vállalathoz.

Tetszett ez a fajta szabadság, de a külföldre távozási terveim nem adtam fel. 1988-ban vonultam be katonának, mint elvtárs, közben a megszólítás bajtársra változott, de már úrként szereltem le másfél év után.

Közben nagyot fordult az ország

Megnyíltak a határok és a lehetőségek is. Már nem számított a politikai megbízhatóság, a német alaptudás kapóra jött, és a vezetési gyakorlat megvolt ahhoz, hogy 24 évesen belevágjak a nemzetközi fuvarozásba.

Európa összes országában megfordultam, beleértve a hosszú orosz utakat is. Most láttam csak igazán a különbségeket, de sofőrként nyugat-európai cégnél dolgozni akkor még legfeljebb az osztrák határ közelében lakóknak adatott meg.

Még az előző évezredben, de végre sikerült bejutnom, igaz trükkös papírokkal, egy luxemburgi bejegyzésű, de osztrák telephellyel rendelkező céghez. Ment is minden szépen egészen az EU-csatlakozási időpontunk közeledtéig.

Akkoriban egyre több fuvarozó vállalat regisztrálta magát kelet-európai országba a nagyobb profit miatt. Az akkori munkáltatóm, ahol már szabályos munkavállalási papírokkal dolgoztam, közölte velem, hogy januártól milyen soproni cégnél fogok dolgozni.

Irány Írország!

De én ezt már nem vártam meg. Néhány hónappal az EU-csatlakozásunk előtt landolt a gépem Dublinban. A kezdés nem volt egyszerű. A munkát, amit ígértek, lemondták, de szerencsére nem üres zsebbel mentem, legalább volt idő tanulni, mert az angolom csak annyi volt, ami a fuvarok során rám ragadt.

Almafákat metszettem, amíg nem találtam sofőrállást nagyjából 2 hónapig. Első időben úgy dolgoztunk, mintha nem is volnának vezetési és pihenési időre vonatkozó szabályok, de szerencsére nem történt különösebb bonyodalom.

Később sikerült nagyon jó munkát találnom. Úgy éreztem, megtaláltam a számításom anyagilag és morálisan is. Már a letelepedésen gondolkoztam, amikor beköszöntött a válság. A külföldiek nagy része, köztük én is elvesztettem az állásom. Igaz 8 hónap pihenés, lazítás után találtam újra munkát, de valahogy közben minden megváltozott.

Életem legjobb döntése, de…

Akkoriban figyeltem fel a kanadai sofőrállás-hirdetésekre, és azzal, amelyik elfogadta a kelet-európai útlevelem, meg is beszéltünk egy személyes találkozót. A referenciáim jók voltak, volt egy Skype-beszélgetés a jövőbeli munkáltatómmal, egészségügyi vizsgálat és drogteszt, majd 9 év írországi életet hátrahagyva repültem Torontóba.

Kettő év után elmondhatom, hogy életem legjobb döntése volt. Megfordultam Kanada és az USA szinte összes államában. Mindig tartogat valami meglepetést ez a hatalmas két ország. Jó volna itt kidobni a horgonyt, de van még egy csodálatos kontinens, Ausztrália…”

Szerintem nem vagyok egyedül, aki szívesen olvasna még Lászlótól, például arról, milyen is Kanada és az Egyesült Államok egy kamionon keresztül.

Share.

About Author

Leave A Reply