Kalifornia kevésbé ismert arca(i)

0

Alighanem mindenkiben él egy kép Kaliforniáról (Hollywood nem kegyelmez…), amiben a filmsztárok csillogó világa éppen úgy benne van, mint Los Angeles vagy éppen az óceánpart. Csakhogy az egyik legfontosabb amerikai állam ennél jóval több és változatosabb, nekünk pedig nagy szerencsénk, hogy Susan szuper posztot írt rengeteg képpel Kalifornia kevéssé ismert (ámde gyönyörű) oldaláról.

„Kalifornia állam változatos tájairól, természeti szépségeiről, vagy éppenséggel sokszínű metropoliszairól sokunk hallott, vagy esetleg már meg is látogattuk némelyiket. Éppen ezért úgy gondoltam, ebben a posztban néhány kevésbé ismert helyre kalauzollak el benneteket.

Idén csak kettecskén a férjemmel utaztunk – hja, felnőnek a gyerekek, és már nem igazán akarnak velünk jönni – de kellemesen csalódva konstatáltam, hogy az „üres fészek” szindróma jeleit egyikünk sem tapasztalta önmagán, sőt, egyfajta izgalommal vágtunk neki az idei túránknak.

Útvonalunk az államot észak-déli irányban átszelő 395-ös autópálya mentén haladt, amely már az aranyláz óta összeköttetést biztosít az állam legmagasabb (Mount Whitney –  4.421 m) és legalacsonyabb pontja (Death Valley – 85 m) között.

Red Rock Canyon

Los Angeles elővárosait, pálmafáit, zöldellő parkjait elhagyva hamarosan a Mojave sivatag kaktuszai, Joshua fái (magasra növő jucca fajta) tűntek fel, és a táj arculata láthatóan megváltozott.

Régebben többször elautóztunk a Red Rock Canyon névadó sziklái mellett, most úgy döntöttünk, kicsit jobban körülnézünk itt. A park területén ill. a közeli El Paso hegyeiben hajdanán a Kawaiisu indiánok találtak lakhelyet maguknak, manapság pedig a sivatag egzotikus szépségét, és a vadon csöndjét kedvelő turisták kempingezhetnek itt.

A fantasztikus sziklaformációk, az ég kékje, a kaktuszok, a fehéren izzó sivatagi homok nemcsak az egyszerű fotósokat, de Hollywoodot is megihlették, így nem csoda, hogy számos film helyszíneként bukkan fel a filmvásznon.

Fossil Falls

Miután kigyönyörködtük magunkat, ideje volt továbbindulni, majd röpke egy óra múlva máris egy újabb érdekes geológiai képződmény késztetett arra, hogy kiszálljunk a kocsiból, és elővegyük a fényképezőgépeinket.

Fossil Falls, ahogy a tájékoztató írja, tűzből és vízből született. Szó szerint: ugyanis miután a régió vulkáni tevékenysége nyomán feltörő láva megszilárdult, az utolsó jégkorszak gleccsereinek megolvadt vize kisebb folyamokat formálva utat talált, és szorgalmas munkával egy 20-25 m mély kanyont vágott a bazaltsziklák között.

Közelebbről jól láthatók a kör alakú mélyedések a kövekben, amelyek a repedések között felgyorsuló, és körkörösen mozgó víz eróziójának eredményeként keletkeztek. Az biztos, hogy egy geológusnak ez a helyszín egy kincsesbánya!

A közelben levő kiszáradt tómeder fehér homokja, háttérben a vulkáni kúp vörösesbarna domborulatával nemcsak nekem kínálkozott lencsevégre, hanem egy profinak is, aki éppen reklámképeket készített. J

A szárított hús története

Most pedig következzék egy kis betekintés az amerikai (kulináris) történelembe. Mi az a „jerky”, amit annyi amerikai rágcsál előszeretettel? Amikor először találkoztam vele üzletekben, nem akartam hinni a szememnek. Tényleg szárított húst majszolgatnak snackként sokan itt az óceán túlpartján? 🙂

Bármilyen furcsa vagy meglepő, de valóban erről van szó! A „jerkey” (ejtsd: dzsörki) szó a dél-amerikai kecsua indiánoktól származik, ők konzerváltak sóval, szárítással és füstöléssel vékony láma és alpakka hús szeleteket.

Az eljárás, amit ők „csarki”-nak – égetésnek – neveztek, lehetővé tette, hogy ínséges időkben is proteinben gazdag élelemhez jussanak. Az évszázadok során aztán a jerky az amerikai telepesek által is használt alapelélmiszerből nassolni való lett, és manapság számtalan ízesítésben kapható az üzletekben. Túrázók előszeretettel teszik a hátizsákjukba ezt a kitűnő proteinforrást, ami a közhiedelemmel ellentétben egészséges, kevés szénhidrátot és zsírt tartalmaz.

És hogy mi az apropója ennek a kis kitérőnek? Nos az, hogy a 395-ös út mentén található egy nevezetes jerky üzlet, ahol – alkalmazkodva a mai igényekhez – nemcsak szárított húst, hanem más közkedvelt nassolni valókat (pl. szárított gyümölcsök és magvak) is árul Gus, az üzlet tulajdonosa.

Természetesen mi is megálltunk itt, és bár én nem vagyok igazán egy nagy jerky-evő, a férjem – tősgyökeres amerikaiként – feltöltötte a készleteit, hogy legyen energiánk a következő nap ránk váró túránkon. 🙂

A Keleti Sierrák gyönyörűsége

A kora nyári Grand Teton és Yellowstone Parkbeli nyaralásunk után úgy voltam vele, hogy azt a sok szépséget, amit ott láttunk, nem nagyon lehet űberelni. Nos, kicsit elhamarkodottan ítéltem! A Keleti Sierrák 3-4,000 m magas csipkés csúcsai, a smaragd és mélykék színben csillogó gleccsertavak, az alpesi rétek versenybe szállhatnak!

Elmondhatom, hogy viszonylag gyakorlott „koca-túrázók” vagyunk (értsd: nem a hardcore, szállását a hátán cipelő, hanem kb. fél napra és úgy 7-9 mérföldre kalibrált hátizsákos-bakancsos), de minduntalan emlékeztetni kellett magamat, hogy lassítsak, ugyanis közel 3.000 méteren a látszólag könnyű, kisebb emelkedőkkel tarkított ösvény nagyobb kihívást jelentett, mintha 1-2 ezer méterrel alacsonyabban lett volna. 🙂 Jó ürügy volt a kisebb pihenőkre a fényképezés, de persze ez utóbbira a festő ecsetjére kívánkozó táj is ihletett.

Bodie, a szellemváros

A vízszintes és függőleges távolságok legyőzése után ismét autóba ültünk, hogy a legközelebbi megállónknál viszont időben utazzunk egy kicsit. Bodie ugyanis egy, a kaliforniai aranyláz idején született, majd utána gyorsan hanyatló, és az 1940-es évekre szellemvárossá vált település.

Már évek óta akartuk meglátogatni ezt a roppant érdekes helyet, de most végre sort kerítettünk rá. A kaliforniai történelmi helyek listáján előkelő helyet elfoglaló „városhoz” az utolsó mérföldeket – stílusosan – földúton kell megtenni, ezzel mintegy belerázódunk (szó szerint) a múltba.

A mintegy 2.500 m magasan fekvő település nevét a hajdan aranyat találó William Bodey-ról kapta. 1848-ban, mialatt a mi őseink éppen valamelyik csatatéren harcoltak a magyar szabadságért, W. Bodey, a tiszteletben álló családapa hírét vette, hogy Kaliforniában aranyra leltek, így búcsút intett New York államban élő családjának, és hajóra szállva egészen San Franciscóig utazott.

Arról nem szól a fáma, hogy mit csinált a következő 10 évben, de 1859-ben végre ő is aranyat talált. Felfedezésének azonban nem sokáig örülhetett, ugyanis 1859 telén, az aranylelőhelytől nem messze, a mai Bridgeport közelében hóviharba került, és megfagyott testére csak a következő tavasszal találtak rá.

Az aranyláznak köszönhetően viszont a bánya körüli kis telepulés 1-2 éven belül igazi vadnyugati „metropolisszá” nőtte ki magát. 1879-re a lakossága meghaladta a 7000 főt.

A városnak nemcsak hetente megjelenő újságja, bankja, önkéntes tűzoltósága, rezesbandája és bányász szakszervezete volt, de természetesen vörös lámpás negyeddel is „büszkélkedhetett”.

Több mint 60 (!) kocsmájaban (saloon) rendszeresen fordultak elő verekedések, pisztolypárbajok, ahogy egy tisztes vadnyugati városhoz illik. A legenda szerint amikor Bodie-ban egyszer járvány ütötte fel a fejét, egy arany szívvel megáldott prostituált, Rosa May volt az, aki amolyan Florence Nightingale-ként segédkezett és ápolta a betegeket. A város ugyanakkor nem igazán fejezte ki háláját, ugyanis Rosa May-t halála után a temetőn kívül helyezték örök nyugalomra.

A város hanyatlásának első jelei a kora századfordulótól észlelhetők: 1914-ben a profitot már alig termelő bánya végleg bezárt, és 1920-ra lakossága mindössze 120 fő (Wikipedia adatok szerint). 1932-ben egy tűz az épületek nagy részét megsemmisítette, és mára alig több mint 100 maradt fent a hajdan pezsgő város 2000 épületéből.

Bodie-ban sétálgatva az ember úgy érzi, mintha valóban egy szellemvárosba csöppent volna: az ablakokon bepillantva (az épületek nagy részébe nem lehet bemenni) az a benyomásunk, mintha az ott lakókat valami külső erő ragadta volna el olyan hirtelen, hogy még a használati tárgyaikat is hátrahagyták.

A kicsit kísérteties hangulat mellett ugyanakkor egy letűnt világ mindennapjai is elénk tárulnak, és aki – mint én – hajlamos a filozófálásra, elgondolkodik, hogy 1-200 év múlva a leszármazottaink vajon a mi életünk milyen tárgyaira fognak rácsodálkozni a múzeumokban.

A Tahoe-tó

Az időutazásunk után tovább indultunk, hogy végre elérjük egyik kedvenc kaliforniai úticélunkat, Tahoe tavat. A férjem családjának van egy nyaralója Truckee-ban, a tó északi partjához közel, így azon szerencsések közé tartozunk, akik időnként eltölthetnek egy kis időt Amerika legnagyobb alpesi tava mellett.

A Kalifornia és Nevada határán húzódó gleccsertó közel 2.000 m magasságban fekszik, és mélysége néhol eléri az 500 m-t. Nemcsak a nyári sportok kedvelői kapcsolódhatnak itt ki, de télen sem csökken a turistaforgalom, hiszen – ki gondolná, amikor Kaliforniát említjük – az USA egyik kedvelt síparadicsoma is a közelben található.

Családunknak egyik kedvenc nyaraló-telelő helye Truckee és a tó környéke, úgyhogy nem álltam meg, hogy ne keressek elő pár nyári és téli képet.

A Sierrákban lehulló hó mennyisége egyébként még ma is okozhat problémát, hát még az 1840-es években, amikor az elhíresült Donner család próbált Missouriból eljutni Kaliforniába. A kalandos, és sajnos tragikusan végződő utazásról itt olvashattok.

A mi közel 600 mérföldes, és kényelmes autóban megtett kirándulásunk kismiska volt a Donner party heroikus küzdelméhez képest! De azért jó volt hazaérkezni. 🙂 Remélem, hogy ti is élveztétek ezt a kis virtuális túrát, és valamennyit egyszer élőben is megcsodálhattok Kalifornia ezernyi arcából!”

Keresztül Amerikán: a Vadnyugat

Share.

About Author

Leave A Reply