Jogi irodából hajóra: nem csak a pénzről szól

0

Tíz évet áldozott az életéből a jogi pálya elérésére és a karrierkezdetre Zsuzsi, ám egy idő után megunta a „fiatal értelmiségihez méltatlan” fizetés mellett a napi robotot is. Fogta magát és elment dolgozni egy hajóra, a posztot mégis Montenegróból írta – reméljük, jön még több is, hiszen ez a poszt inkább amolyan bevezetőnek lett szánva.

„2017. április, Nikšić – a 3 hónapos montenegrói vakációm a végéhez közeledik. Pár napon belül vissza kell térnem a valóságba, jelen esetben egy kb. 5000 személyes óceánjáró fedélzetére. Ha valaki 3 éve azt állította volna, hogy most itt leszek, elég furcsán néztem volna rá.

Történt ugyanis, hogy pár éve elvégeztem a jogász szakot és az érdeklődésemnek megfelelő jogterületen helyezkedtem el. A jövő kiszámíthatónak és biztosnak tűnt: 3 év szakmai gyakorlat, szakvizsga, fokozatos előmenetel lehetősége, és ha nem is kifejezetten anyagi, de társadalmi megbecsülés ígérete.

Legalábbis országhatáron belül, hiszen a jogászok többek között azért nem hagyják el Magyarországot, mert máshol nem lehetnek jogászok, és akkor oda az 5+x év befektetett idő, pénz, könny.

Én sem egyik napról a másikra döntöttem a pálya- és országelhagyás mellett. Most visszagondolva sokkal korábban kellett volna, de így sem történt nagy tragédia.

Világmegváltás helyett irodai munka

Az egyetem alatt tanultam Norvégiában, illetve rövid ideig az Egyesült Államokban is, és voltak külföldi barátaim. Akkoriban csak annyit éreztem, hogy nekik valahogy egész más a közérzetük, az élethez való hozzáállásuk.

Már akkor foglalkoztatott a külföldi munkavállalás, esetleges letelepedés gondolata, de hazamentem befejezni az egyetemet, aztán pedig maradtam. Gondoltam megpróbálom.

Sajnos azonban a munkakezdéssel egy időben még egy rövid külföldi utazás, nyaralás lehetősége is teljesen megszűnt. Maradt a világmegváltás helyett a napi 8 óra viszonylag monoton irodai munka, a felelősség mértékéhez képest megalázó bér, anyagi fedezet híján a minőségi szabadidő nulla, bérleti díj kifizetése, étkezés, pont.

Fiatal értelmiségihez méltatlan

Aztán hó elején mindig „elmúlt a remegésem, mert megjött a fizetésem”. Az egész méltatlan a tanulás mennyiségéhez, az elvégzett munka fontosságához képest. Az orvosokhoz nagy mértékben hasonlított a szituáció, csak nálunk nem játszott az egyébként megoldást nem jelentő hálapénz sem.

A munkahelyen kiderült, hogy nem, illetve nem úgy lesz előmenetel, a szakvizsgáról kiderült, hogy nem szakvizsga, némi kalkuláció után pedig az, hogy ezekkel a feltételekkel 31-32 évesen havonta akár már 10 ezer forintot is félretehetek majd, hogy abból teremtsek otthont hamarosan.

Fiatal értelmiségihez pedig talán méltatlan, ha havi 1 mozit engedhet meg magának kultúra címen az ember. Erre a pályára nem azért megy bárki, mert óriási vagyont, 6 házat és 4 terepjárót akar.

Arra sem számítottam, hogy majd mindenki előre köszön nekem a telepi élelmiszerboltban. Nem voltam ilyen nagyravágyó, de tudom, így is lehetetlent kívántam.

Nem csak a pénzről szól

A vége felé elmélkedtem, hogy mennyiért csinálnám mégis ugyanazt a munkát, abban a városban, illetve Magyarországon. Van-e az a pénz? Az a helyzet, hogy már nincs. Mert itt nem csak erről van szó.

A munkahelyemen azt mondták, hogy oda semmilyen körülmények között nem mehetek vissza soha. Nos, főleg így 2 év távlatából ezért csak köszönetet tudok mondani.

Biztos lehettem volna még türelmesebb vagy hallgathattam volna azokra, akik azt kérdezgették, hogy „Hát ezért tanultál annyit?” Nyilván nem ezért. Akkor jó ötletnek tűnt. Viszont nem sajnálhatom annyira a befektetett 10 évet, hogy a maradék talán 40-et így éljem le.

Mit mondanék az esetleges jövőbeli gyerekemnek, ha látná rajtam, hogy nem érzem jól magam évtizedek óta, viszont nem változtatok semmin? Miért nem mentem korábban, mi volt a kifogásom?

Miért maradtam egy olyan országban, amely épphogy nem mondja az arcomba, hogy a világon semmi szüksége rám? Pláne, hogy a princípiumom teljesítésével is elég rosszul állok.

Irány a hajó!

Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, konkrét ötletem és tartalékom viszont nem volt. Szerettem volna tehát kis időt nyerni és pénzt keresni, hogy kitaláljam, mit szeretnék csinálni igazán, és ha kitaláltam, ne az legyen az akadálya, hogy nincs rá pénzem.

A szakvizsga befejezése után 1 héttel már a hajózáshoz szükséges orvosi papírjaimat intéztem. Azért hajó, mert az egyik céghez nem kellett gyakorlat, én pedig semmihez sem értettem. Persze az is benne volt, hogy vajon kibírom-e (először majdnem nem).

Akkor még úgy terveztem, hogy 3 szerződést megcsinálok, addigra meglesz az ötlet és a pénz is és hazamegyek. 2 év és 3 szerződés után ötletek vannak, konkrétum még nincs.

A diploma megszerzésétől a felmondásomig eltelt 4 évben egyszer mentem egyhetes nyaralásra a horvát tengerpartra. Azóta a szerződések között 2 hónapot töltöttem Mexikóban és bejártam fél Európát. Munka közben a Karib-tengert, a mostani szabadságom alatt pedig Montenegrót.

Lehet kritizálni a döntésemet, ez nekem is szokásom egyébként. De legalább változtattam, amikor rosszul éreztem magam. Rossz érzés is kerülget néha, főleg szabadság alatt, amikor nem 10 dollár 100 perc nagyon lassú net, mint a hajón, és van időm követni a magyarországi eseményeket.

Most viszont várom, hogy 6 hónapig ne legyen tudomásom arról, hogy mi folyik ott. Az eredeti terv viszont nem csak a szerződések számában változott, hanem abban is, hogy már nem csak az a kérdés, hogy mit és miből, hanem, hogy melyik országban.”

Share.

About Author

Leave A Reply