Jobb a cseh kórház, mint a magyar?

0

A magyar kórházak és általában az egészségügy sok problémával küzd, a Határátkelőn is több olyan poszt volt már, amelyben külföldi tapasztalatokról számoltatok be. Ilyenkor persze általában felmerül, hogy „könnyű egy német / holland / osztrák” kórháznak. Nos, Béla története egy cseh kórházban játszódik – nem kicsit tanulságos.

„Kétéves szerződéssel kerültem ki Csehországba úgy hogy ellentétben eddigi rendszeres külföldi munkáimmal szervezetileg is át kellett jelentkeznem cégünk cseh vállalatához és elvárták, hogy ott is lakjak. Lakást béreltek nekem és cseh rendszámú szolgálati autót kaptam.

Mindez 2013 januárjától indult, akkor lettem „csesztnyí cseszki”, azaz čestný český, azaz tiszteletbeli cseh.

Életem rendben zajlott, ahogy az lenni szokott. Kicsit zavart, hogy fizetett hazautazás (500 km autóval) csupán évente négyszer volt engedve, miközben én Európa más területeiről 5-6 hetente haza szoktam látogatni a mindenkori projekt terhére…

Nem volt nehéz megszokni az életet, elkezdtem csehül tanulni, egyébként mindenkivel angolul beszéltem. A cseh emberek kedvesek, bár a munkához való hozzáállásuk speciális (*), de most nem ez a téma.

Én igen jelentős térfogattal 😊 és súllyal bíró ember vagyok, ezért nem csodálkoztam rajta, hogy a 4. emeleti lakásba való mindennapi le-föl járkálás igénybe vette a szervezetemet. Ugyanakkor föltűnt, hogy fölfelé menet egyre gyakrabban van légszomjam. De ezt a testsúly számlájára írtam.

Egyik alkalommal egy igen komoly csőtörés volt a házban, az első emeleti (és alatti) lakás, valamint a lépcsőház elázott, és a lépcsőház falát hamarosan vastagon beborította a penész.

A kárelhárítás bár működött, de így is hetekig (!) ebben a lépcsőházban járkáltam, így amikor a levegővétel egyre és egyre nehezebb lett, a penészgombák és spóráik elleni allergiás reakcióra fogtam a dolgot.

Egyik nap azonban minden megváltozott

A munkahelyemre menet az utcai céges parkolóban álltam meg minden nap, ez kb. 200 méterre volt a bejárattól. Ahogy mentem a bejárat felé, kb. félúton gyakorlatilag elfogyott (!) a levegőm. meg kellett állni, mert valami olyan fulladás jött rám, ami döbbenetesen ijesztő volt, nem kívánom senkinek.

Elmosódott a világ, elszédültem, meg kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek. De kis idő elteltével és nagy levegővételekkel ez “normalizálódott” és én tovább mentem.

Az irodába lifttel kellett bemenni, de ahogy beléptem oda, a korábbi eset egy sokkal súlyosabb rohammal megismétlődött. Kivert a veríték, és ha nem ülök le, akkor biztos elvágódok, bár öntudatnál maradtam.

Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy kórházba kell mennem. Egy kedves kolléganő mellé ültem be a kocsijába, aki elvitt a nem messze lévő ostravai Városi Kórházba (igen, ahol nemrég lövöldöztek) és igen, aminek a neve městská nemocnice, ha nem is a híres „városszéli nemocnyice na kráji mésztó :)” a cucilizmusból ismert csehszlovák sorozatból, Blázsej doktorral…

A vizsgálatok

Ott azonnal kerekesszékbe tettek, majd a betegfelvételi vizsgálóban ágyra feküdtem, és hirtelen rettentően izgatott hangú zsongás kezdődött mellettem. A kolléganő közben elintézte a beteg bejelentést, elvitte az irataimat és a betegbiztosítást igazoló plasztikkártyát is.

Tőlem kb. négy fehérköpenyes ember vért vett, EKG-t csinált, angolul kérdezgettek, azt hiszem kaptam egy injekciót is, majd elküldtek valami MRI vagy CT-szerű eszközhöz vizsgálatra. Én azt kérdezgettem, oké, akkor mikor is mehetek majd haza, mert én igazából penészgomba spóra által kiváltott tüdőgyulladásra gyanakodtam.

Amikor azonban megjött ez a CT (vagy mi), na meg a vérvétel eredménye, a személyzet kb. elsápadt, majd közölték, hogy kétoldali tüdőembóliám van. Azt nem tudtam addig, mi az a tüdőembólia, és mivel semmi nem fájt, meg jókedvű voltam (sőt, élveztem a sürgés-forgást), én nagyon nem ijedtem meg. Még akkor sem, amikor közölték, lehet, hogy percekre vagy órákra voltam és vagyok a haláltól. Puff neki!

Azonnal fölvittek a szívológiára (bocs!) vagyis a keringési megbetegedésekkel foglalkozó osztályra, mindkét lábamat iszonyúan szorosan befáslizták, infúziót kötöttek belém, aminek valami 5 vagy 6 óra alatt kellett lefolynia, és fölvettek állományba.

Én továbbra sem fogtam föl, mit jelent tüdőembóliásnak lenni, amikor lefolyt az infúzió és persze ki kellett menni, hát elgyalogoltam a kórterem WC-jébe, amiért elég kemény leszidást kaptam. Mozdulatlan lenni, ez volt a jelszó, amit nem értettem, mert akkorra már kb. semmi „érzékelhető” bajom nem volt.

A kórterem

A kórterem egy közös bejáratú, közös fürdőszoba + WC előtér helységből (azaz onnan nyílt) kettős szoba volt, mindkettőben 4-4 elektromosan állítható ággyal. Tip-top, ragyogóan tiszta, minden modern, szép, világos, kellemes szoba.

Amikor bekerültem, hárman voltunk, ez a létszám aztán változott, ahogy a betegek jöttek-mentek. Volt időszak, hogy egyedül voltam.

A másnapi viziten megkaptam egy nálam legalább 25 évvel fiatalabb doktornőt kezelőorvosnak, aki folyékonyan beszélt angolul, hasonlóképpen az összes orvos és főorvos is.

Ő kikérdezett, elmondott mindent, összeírta milyen gyógyszereket szedek, milyen adagolásban és azokat azonnal ki is írta (hahó! a KÓRHÁZ adta attól kezdve a gyógyszereimet, nem nekem kellett behozni a sajátokat).

Elküldtek röntgenre, ultrahangra és szerintem valami CT-re. Az ultrahang harmadnap volt, na ott derült ki, hogy egy kb. 32 cm hosszú mélyvénás trombózis van a bal combom alsó felén, ami az egész galibát okozta.

Minden orvos perfekt volt angolul, az ultrahangos azonban németül tudott. Mivel azt anyanyelvi szinten beszélem, jobban el tudtunk diskurálni. Ő azt mondta, nem érti, mert ilyen és akkora trombózisnál jajgatva szokták az embereket behozni, vérvörös végtagokkal, én azonban semmi ilyen tünetet nem produkáltam. Minden gép XXI. századi szintű volt, digitális, a leleteket azonnal a kezelő orvosnak továbbította.

Több mint három hét kórházban

Innentől kezdődött a 3+ hetes tartózkodásom, ami gyakorlatilag a napi rutinokból állt. Naponta egyszer megkaptam a „moszkítócsípésnek” nevezett hasi injekciót (břišní injekce), amit röviden csak bzsíhá-nak (břicha) hívtam. Kaptam infúziókat, a gyógyszereimet és hát megfigyeltek és gyógyítottak.

A kórházban 4 szintű tevékenységeket láttam. A zöld ruhát viselő takarító személyzet végezte a mindennapi takarító munkát, a fölmosástól a szemét kivitelén át a fürdők és a WC-k fertőtlenítéséig.

A fehér ruhás (szerintem segéd) nővérek adták a mosott pizsamát, cserélték az ágyneműt, ürítették amit kellett, adták a gyógyszert, mérték a lázat, stb.

A szakképzett (szintén fehér ruhás) nővérek kötötték be az infúziót, adták az injekciókat, és ellenőrizték a gyógyszereket, stb.

A kezelőorvosom minden nap meglátogatott és megbeszélte velem, merre, meddig, délután pedig az ügyeletes orvos látogatott meg mindenkit és beszélt (!) minden egyes beteggel.

Úgy emlékszem, talán 12 kórterem lehetett, amelyek közül akkor éppen egyet-egyet (duplát, ugye) festettek, így tehát szerintem 40 ágy lehetett aktív az osztályon, amelyben kb. 30+ beteg fekhetett.

Az osztályvezető főorvos rendszeresen tartott főorvosi vizitet is, de az is előfordult, hogy este, vagy éppen vasárnap megjelent és ő járta végig a pácienseket.

A kaja

ELMONDHATATLANUL jól éreztem magam a kórházban, a kaja nem volt se jó, se rossz, abszolút az üzemi étkezde színvonalán volt. Én diétás menüt kértem, soha nem éheztem és soha nem kellett semmi pluszt venni. Mondjuk a 3 hét után fogytam egy kicsit.

Csiszolgattam betegtársaimmal a cseh beszédemet, igen jól megvoltam a személyzettel, a végén már úgy neveztek engem, mint a „jókedvű magyart” azaz én voltam Wojtek, a „veselý Maďar”. Wojtek a Béla szláv megfelelője.

Nyilvánvaló, hogy Osztravában előbb a jó Isten, utána a kórház megmentette az életemet, történetem a családban való elmesélés után nagyjából mindenki egyet értett, sokszorosan mázlista voltam, hogy ez a “csapás” Csehországban ért és nem Magyarországon.

Ha mást nem is, a kb. szálloda minőségű, tiszta és jól felszerelt kórház szempontjából ezer százalék, hogy igaz.

(*) Utóirat:

A csehek 7-től 16 óráig dolgoznak ¾ óra regisztrált ebédszünettel, ami azt jelenti, hogy reggel hétre bejönnek, elfoglalják az összes WC-t, ott kb. fél, háromnegyed órát trónolnak, majd megreggeliznek és kvaterkáznak, és kb. 9-kor elkezdenek dolgozni.

11 órakor kilőnek a környező éttermekben ebéd menüt ebédelni, ahonnan 12-kor jönnek vissza. 16 órakor kiesik a kezükből a toll és a ceruza, leteszik a telefont, még ha valaki beszél is abban, lelövik a számítógépeket és villámgyorsan elhúzzák a csíkot.

Ja, akár dohányos, akár nem, óránként 10 percet MÁSHOL és mással töltenek, a dohányosok lemennek az utcára cigizni a nemdohányosok meg a közös helységben dumcsiznak.

Csehországban jó élni és jó dolgozni.”

Kórház az osztrák város szélén

Share.

About Author

Leave A Reply