Itt nem tartanak vén hülyének

1

„Talán mi vagyunk azok, a félmillió, akik miatt egyszer nálunk is normálisan lehet majd élni, dolgozni” – írja Öreghaver, akinek írásában sok olyan pont van, amivel egyet lehet érteni, és persze nyilván sok olyan is, amivel majd vitatkoztok. Egy biztos: ötven fölött volt, amikor elindult…

„Hosszabb ideje vissza-visszatérek erre az oldalra. Leginkább olvasni, a posztokat, de a hozzászólásokba is belelapozok. Azért csak lapozás, mert a töménytelen hozzászólást lehetetlen végig olvasni. Úgy a posztok meg az általuk kiváltott reakciók is nagyon érdekesek, habár ez a blog sem mentes a blogvilág környezetszennyezőitől, a nehogymá’ az mondja meg mi van ott, aki ott van, aki benne él.

Tulajdonképpen valami olyanról szeretnék szólni, amivel eddig nem találkoztam, pedig megérne egy bejegyzést. Arról tudniillik, hogy egész magas helyen mondtak egy számot.

Félmillió.

Vehetjük ezt soknak, de akár kevésnek is. Attól függ, mit takar a félmillió. Ha embert, akkor az a mi viszonyaink között nagyon sok, ha meg munkavállalóról van szó, akkor az meg még több, ha meg versenyszférában dolgozó munkavállalókról van szó, akkor az egy nagyon nagyon nagy szám.

Ha ehhez hozzávesszük a családtagokat, ismerősöket, barátokat, akkor olyan számot kapunk, ami már elgondolkoztathat. Sok minden eszébe jut ilyenkor az embernek. Leginkább az, hogy ez már egy akkora szám, amivel lehetne és kellene is valamit kezdeni.

Az ötödik ikszen túl

Aki bepakolta bőröndjébe a hamuba sült pogácsát, és kezébe vette a vándorbotot, és túl van jó pár álmatlan éjszakán, túl van jó pár megaláztatáson, túl van az akár szakítással végződött, ezt azért beszéljük meg aktuson, az mondhatja, no, ezen is túl vagyok.

Félmillióan vagyunk túl ezen.

Jómagam az ötödik ikszen voltam túl, amikor becsomagoltam a hamuba sült pogácsát. Hogy a család hogy viselte? Nem igazán hatott meg a dolog. Azóta sokszor eszembe jut és hol szégyenkezem miatta, hol meg nyugtatgatom magam azzal, ennek így kellett történnie.

Te is külföldre mennél, de nincs állás? Keress a Határátkelőn gyorsan, könnyen!

Se nem nagyváros, se nem kisváros, olyan átlagos várost hagytam magam mögött. Akkora várost, hogy ha ott kilépsz, nem vesznek fel másik helyre. Nem, nem azért mert odaszólnak, az régen volt, most nem kell odaszólni, most egy bizonyos életkor után le vagy írva. Nem kellesz!

Sokak számára talán nem lesz ismeretlen helyzet. Dolgozol, elérsz egy eredményt, és amikor azt kéred, látszódjon ez az eredmény a bérlapodon is, akkor azt a választ kapod, hát nem olyan egyszerűen megy ez.

Felírtam a lap tetejére: Felmondás

Pedig a dolog egyszerű. Mielőtt nekifogsz a munkának, azt mondják, ha lesz eredmény, lesz pénz. Miután meg van az eredmény, nem kell már sem ígérgetéssel hitegetni, sem a korábbi ígéreteket betartani. No, miután jómagam is túl voltam azokon a bizonyos éjszakákon és azokon a beszélgetéseken, fogtam egy A4-es lapot és a tetejére azt írtam: Felmondás, alul pedig ahogy kell aláírás, dátum.

A titkárnő nagy kacarászás közben átvette. Jó viszonyunkból adódóan megengedte magának a megjegyzést, amit nem is vettem zokon tőle, hová mennél ilyen vén hülye fejjel? Világgá, volt a válaszom. Ahogy ilyenkor lenni szokott, megkaptam mennyi a felmondási idő.

Mit ne mondjak, egy csapásra érdekessé vált az életem. Nem a munka miatt, hanem az ugratások miatt. A „hová mennél, vén hülye?” az enyhébbek közé tartozott. Persze senki nem vette komolyan, mert eddig bárki adta be felmondását, szinte mindig visszacsinálták a dolgot valami aprósággal. Ez olyan játék volt. Addig.

Lelépett a fiatalok fele

Egy napon beültem az autóba és irány a nagyvilág. Eltel pár hónap és jött az első email, melyben volt irodatársam közölte velem, tudod, felmondott x, majd röviddel utána, felmondott y. Jó fél év alatt lelépett a fiatalok fele. Egyikük meg is írta, ha te túl az ötvenen mertél váltani, akkor én mitől féltem eddig. Ez hízelgő volt számomra. Nem annyira a volt cégemnek, mert én lettem a veres posztó. Persze, menjetek csak a vén hülye után, majd visszajöttök sírva. Egyikük sem ment vissza.

De térjünk vissza a blogra meg a félmillióra. A szokásos keresgélés után egyszer csak telefon. A kezdeti pár mondat után jött a kérdés. Mikor tudna kezdeni? Bármikor. Jó, akkor hétfőn várjuk. Jó, de biztos velem akart beszélni, és olvasta az önéletrajzomat? Igen, persze. Akkor tudja, hogy nem vagyok fiatal ember. Igen tudom, azt is tudom, hogy akkor nagy gyakorlata lehet. Hétfőn várom.

Család, bicikli, munka

Hú, ez most komoly! Szóval, hétfőn ott voltam, habár a hétfő nem egy jó nap, legalábbis nálunk inkább a szidás napja volt. Elkávézgattunk és beszélgettünk egy jó órát. A négy év alatt megtanultam, ha bárki, bármekkora főnök a keresztneveden szólít, azzal azt kéri, hogy a beszélgetés és a többi dolog is tegező formában történjen a jövőben.

A munkaközi szünetekben elvárás az új jövevénytől, hogy nem „bújhat” el üresen álló asztalnál. Kezdetben mindig szól valaki, hogy nálunk van egy üres szék. Így szépen „körülüli” az ember a kollégákat. A kiadott feladatok világosak, egyértelműek. A kollégák nem szólna bele, hogy csinálod, még azt is hagyják, hogy kisebb dolgokat elronts, de ha megkéred őket, segítenek.

Ha nagyon kellene otthoni dolog miatt pár nap szabadság, csak szólni kell. Főnök, nem lenne megoldható? Egy ország, melyben az értékrend olyan sorrendben van, hogy család, bicikli, munka, ott van megoldás az ilyen helyzetekre.

Hogy még pontosabb legyek, miután ez az ország is felszabadította a munkaerőpiacát az uniós országok munkavállalói előtt a rá következő héten az elsők között voltam, akiknek csak személyit vagy útlevelet kellett bemutatni és minden rendben volt.

Kezdetben vannak furcsaságok: nincs napi kézfogás, sütiket látsz a pihenőhelyen és nem tudod mire vélni, nem kell kapkodni, nem kapsz ingerülten olyan választ, hogy oldd meg, ahogy tudod.

Nem tartanak vén hülyének

Persze ezt csak úgy lehet megérteni, ha egy idegen nyelvet beszélsz olyan szinten, hogy nem kell mindent leírjanak, és többször elmagyarázzanak. Szóval, ott nem tartanak vén hülyének. Egyszer egy társaságban valaki azt mondta, biztosan tudsz valamit nagyon jól, ha olyan messziről el mertél jönni. És azt, amit nagyon jól tudtam, tartott négy évig.

A korral együtt jár, hogy ugyanaz a kilométer egy bizonyos kor után már hosszabb. A majd kétezer kilométert meg kellett felezni. Szomszéd ország, de teljesen más mentalitás. Míg ott a nagyfőnökkel a keresztnéven szólítással tegező módra válthattunk, addig itt a hosszú évek óta akár egy helyen dolgozó kollégák Frau x vagy Herr y-ként szólítják egymást és téged is az új jövevényt.

Azon kissé megütközöl, amikor egy idősebb kolléganőt vagy kollégát napokig nem látod és ha megkérded talán beteg-e, azt a választ kapod, nem beteg. Nyugdíjba ment. Így egyszerűen, nincs buli, nincs dobjunk össze neki egy nyakláncra vagy egy csokor virágra. Nem. Vége. Ennyi volt. Akkor azért elgondolkodsz egy kicsit.

Ha kicsesznek veled, akkor az nem azért van, mert keleti vagy, hanem mert a mobbing itt olyan új népbetegségféle, és piszkosul tud fájni.

Nekem most el kell mennem

Tudom, most jönnek majd, ahogy mindig a nagy igazságokat kimondók, az nem is így, meg nem úgy van és volt, hanem ahogy ők a fotelból meg az üveg sör mellől elképzelik. Ha igaz a szám, a félmillió, akkor ezek szerint a fotel-mindentudók szerint félmillió hülye csak azért hagyott ott családot, barátot, barátnőt, mert kívánta a pizzafutárkodást.

Ha most azt mondom agysejt-elhaltak, akkor az nem sértés, ténymegállapítás. Elhagyod a hazádat, vissza kellene fizetned a taníttatásod költségét, meg hasonlók szinte minden egyes posztban megjelennek. Az azonban még egyetlen egyszer sem jelent meg, hogy milyen nem vagyoni kártérítés illetné meg azokat, akik végső elkeseredésükben amellett döntöttek, hogy nem érdekel, mit mond a család, nem érdekel bejön-e, de nekem most el kell mennem, vagy azért, mert nincs már annyi pénzem, hogy kifizessem a csekkeket, vagy azért, mert már nem bírom elviselni, azt a sok megaláztatást, amivel szinte mindenhol szembe kell nézzek.

Ami nekünk lesz köszönhető

Végezetül annyit, talán mi vagyunk azok, a félmillió, akik miatt egyszer nálunk is normálisan lehet majd élni, dolgozni, mert egyszer elfogy az az ember, akit a lelendő munkahelyén úgy fogadnak, hogy ismered ezt meg azt vagy amazt, hanem úgy, hogy mit tudsz. Akkor az nekünk lesz köszönhető, a félmilliónak, mert nekünk nem kell senkit ismernünk, anélkül is megálljuk a helyünket. Bárhol. Még otthon is.

Igen, nekünk, a félmilliónak nem kell ismernünk senkit. Nekünk elég, ha tőlünk csak azt kérdezik, meg tudod ezt csinálni. Ja, és még valami. Aki belevág, mérje fel a helyzetét, csak annyit szabad kockáztatni, hogy anyagilag „ne fájjon”, mert nem biztos, hogy az első út alkalmával az a bizonyos láthatatlan kéz, a szerencse velünk tart. Van úgy, hogy többször kell nekiindulni.

Sok szerencsét mindenkinek, azoknak is, akik már elmentek és azoknak is, akik már csomagolnak.”

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg 2013 februárjában.)

Share.

About Author

hataratkelo adatlap-képe

1 hozzászólás

  1. Köszönöm Határátkelő!

    Jó volt (újra)olvasni, átélni.

    Érdekes dolog, amikor az ember találkozik évekkel ezelőtti önmagával. Ma kaptam egy üzenetet, hogy föltétlenül olvassam el az alábbit. A Határátkelőn évekkel ezelőtt megjelent írásomat tegnap ismét kirakták. Lassan öt éve, hogy írtam – -Öreghaver- – név alatt. Az akkori helyzet azóta nem sokat változott.

    Üdv mindenkinek:
    Öreghaver, azaz böcsületes polgári nevén
    Maros Pál

Leave A Reply