Így találtam munkát másfél nap alatt

0

Egy történetben tulajdonképpen hármat mond el Roland. Mindháromnak más a végkicsengése, és mindháromnak megvan a maga tanulsága, kezdve attól, hogy mennyire vigyázni kell a szállásközvetítő cégekkel egészen odáig, hogy lehet-e elégedett az ember, vagy mindig újat és többet keres.

„Nem mindennapi dolgokon vagyok túl angliai tartózkodásom első napja óta. Nagyjából 3 éve élek Londonban és mostanra otthon érzem magam itt. Egymástól időben teljesen elkülönülő történeteket szeretnék megosztani az olvasókkal.

1. A szállásközvetítő cég esete

Ez egy kellemetlen történet egy magyar szállásközvetítő céggel név nélkül. 2010 augusztusában történt, hogy úgy döntöttem, visszamegyek Londonba. Első 6 hónapos tartózkodásom után, mint annyi mindenki, hazamentem, de semmi sem volt a régi.

Egy évet töltöttem még otthon, mielőtt beláttam, hogy nincs értelme tovább maradni. Igyekszem nagyon a lényegre szorítkozni, vagyis nem fog kiderülni semmi plusz infó, csak ami az alatt a néhány nap alatt történt.

Kerestem londoni szállásközvetítéssel foglalkozó cégeket. Találtam egyet, a honlapjuk tetszetős volt. Volt rajta telefonszám, Skype-elérhetőség és az iroda címe. Beszéltünk, habár a harmadik hívás alkalmával sem kaptam pontos infót arról, hogy hol is laknék pontosan.

Szerettem volna egy irányítószámot, de azt mondták, hogy sok házuk van, több lehetőség is lesz. Ez akkor megnyugtatott. Megbeszéltük, mikor érkezem, megvettem a buszjegyem (2x30kg bőrönd + 1 gitár volt a cuccom, így repülni erősen zsebbenyúlós lett volna).

Megérkeztem. Vettem egy angol SIM-kártyát és már hívtam is az irodát. Nem volt elérhető. Nyár volt, gyönyörű napsütés. Elindultam a cuccaimmal Wood Greenbe, ahol az iroda volt található. Megtaláltam, de zárva volt sajnos. Bank holiday volt aznap és habár a srácok tudták, hogy jövök, elfelejtették, a céges telefont kikapcsolták, az irodában nem volt senki.

Kerestem egy netkávézót (nem a legegyszerűbb, mert nagyrészt minden zárva van bank holidaykor). Szerencsére volt akkor már angol bankkártyám, azon nem sok pénz, de arra elég, hogy egy éjszakát foglaljak egy hostelben, ami, habár nem old meg túl sok mindent, de legalább alszom egyet. A szállás messze, a szoba a harmadikon, lift nincs.

Másnap reggel hívtam őket újra, felvették. Kiderült, hogy a házat csak másnap veszik át, még nem beköltözhető, még egy napot hostelben aludtam. Az akkori eléggé kiszolgáltatott helyzetre való tekintettel gondoltam, ha ezen túl leszek, megtalálom a módját, hogy egálba kerüljünk, de most nem szólok egy rossz szót sem.

A házban nem volt semmi, pedig a weboldalon kényelmes lakásokról, internetről volt szó. A ház sáros volt a councilnál, bankszámlát nem tudott a címre nyitni senki. Szerencsére nekem már rendben volt minden ilyesmi. Internet nem volt és sajnos bútor sem.

Gyorsan találtam munkát, ahogy elkezdtem pénzt keresni, azonnal elköltöztem. Az utolsó ott töltött estén vesztenivaló híján a lakbérszedő sráccal megbeszéltem, hogy azt hiszem, fel fogom jelenteni őket, ha nem kapok valami kárpótlást, azzal pedig elé tettem a 2 éjszaka hostel számlákat. A legalpáribb stílusban adta elő magát. A „kinyíratlak” elég sűrűn jelent meg a nagyjából 5 perces összefoglalóban.

Akkor úgy éreztem, hogy ez az ember vicces és nagyon kisstílű, ez az egész játék pedig azoknak szól, akik megeszik. Szerencsére én ennek nem vagyok tovább része. Kinevettem, a kulcsot letettem az asztalra és elmentem.

2. A reptértől a kávégépekig

A második történet jóval vidámabb. A London City Airporton dolgoztam 2011 októberében, ahol úgy éreztem, hogy ez nem álmaim munkahelye. A dolgozók előéletét 5 évre visszamenőleg lecsekkolják, mielőtt reptéri pass-t kapnak, de elakadtak vele és nekem nem szóltak a hiányzó papírok miatt időben.

Úgy állt a dolog, hogy amint lejár az ideiglenes, határozatlan idejű kényszerszabadságra kell mennem, amíg nem érkeznek meg a hiányzó dokumentumok. Gondoltam egyet és azzal a lendülettel fel is mondtam.

Gyors megoldásként regisztráltam 2 közvetítőnél, akik el is kezdtek szépen dolgozni küldeni. Az első hely – ahová mentem -, egy nagy üvegépület volt. Egy napra érkeztem csak, baristaként. A munkaidő lejárta előtt néhány perccel megkértek, hogy írjam le az email-címem egy darab papírra, mert ügyes voltam aznap.

Másnap érkezett egy CV request email, majd felajánlottak egy munkakört, amit végül 9 hónapig töltöttem be és nagyon szerettem. Az épületben önkiszolgáló kávégépeket kellett karbantartanom. Árut rendelni, azt elpakolni, hívni a szervízközpontot, ha valami meghibásodott.

Amit kaptam tőle: előtte féltem angolul telefonálni, azóta már egyáltalán nem. 600 brit között töltöttem a napjaimat, akik közül többen is érdeklődtek irántam. A napi small talk adag és a heti egy-két komolyabb beszélgetés hatására a nyelvi készségeim meredek fejlődési pályára kerültek.

Kilenc hónap után úgy éreztem, hogy unalmas már minden nap ugyanazt csinálni, ezért elmentem Ausztriába dolgozni egy rövid időre, hogy fejlesszem a németem is, de összességében a magyarokra legjellemzőbb akcentus teljesen eltűnt a beszédemből, sőt hallom már a tájegységek közötti különbségeket is valamint nyelvtanilag és választékosság tekintetében is egészen összemérhetetlen az előtte-utána állapot.

Közben elutaztam hétvégéken vidéki városokba, sőt még 5 napos London – Párizs – Amszterdam körtúrám is volt gyorsvasúttal. Jelenleg is fejlesztem az angolom. A cél az, hogy ugyanolyan árnyaltan tudjak fogalmazni, mint magyarul.

Szerencsés dolgok sorozatának köszönhetem ezt a lehetőséget és ez már az enyém marad. Hihetetlenül hálás vagyok érte a sorsnak és azt tanácsolom mindenkinek, aki szeretne jobban beszélni, hogy keressen magának olyan munkahelyet, ahol nem lengyelekkel, románokkal és további magyarokkal dolgozik együtt, hanem angolokkal.

3. Munka másfél nap alatt, de…

A harmadik történet alapvetően vidám, de felvet néhány kérdést a jövővel kapcsolatban.

2012 júliusában néhány hónap ausztriai munka, némi svájci kalandozás és otthoni pihenés után harmadjára is visszajöttem Londonba. Eddigi legkönnyebb és leggyorsabb munkakeresésemről szeretnék néhány szót ejteni. Gondoltam, hogy egyszerű lesz, de meglepő volt, hogy mennyire.

Szerda reggeli géppel érkeztem, a cuccom mindösszesen egy darab 15 kilós pici bőröndke. Úgy gondoltam, hogy része ez is az újrakezdésnek. Magam mögött hagyom a múltat. (Ausztriába utazásom előtt hazavittem vagy elajándékoztam szinte mindent, ami nélkül tudok élni.)

Szállást otthonról intéztem, vagyis a reptérről azonnal indultam a kulcsért. Megérkeztem a házba, kinyitottam a laptopot és a még Seefelden aktualizált CV-mbe behelyettesítettem a címet. Azzal elküldtem 15 helyre felszolgáló, barista munkakörbe. Másnap reggel további 15 helyre.

Délben csörgött a telefon (majd a nap folyamán még 12-szer). Elmentem az interjúra az első hívás nyomán és elfogadhatónak találtam a feltételeket. Pénteken próbamunka és aznap délután már tudtam, hogy fel vagyok véve. Jól esett, de amit szerettem volna ezzel mondani, az az hogy nem tett túlzottan boldoggá.

A legelején azt szerettem volna, hogy ilyen simán menjenek a dolgok. Találjak melót másfél nap alatt, ráadásul nem is rosszat, aztán pedig minden rendben. Hát azóta is ott dolgozom, de már közel sem elégít ki. Azon töröm a fejem folyamatosan, hogy merre tovább, mit csinálnék inkább.

A recepciós, telefonügyeletes, esetleg valami államilag megtámogatott tanfolyam révén villanyszerelő vagy akár IT-szakember mind lehetséges opciók. (ne nevess, itt már IT-s, aki fel tud telepíteni egy windowst, vagy be tud állítani egy helyi hálózatot…)

Feltett szándékom, hogy profi blues-gitáros leszek maximum 2 éven belül, de addig is kell élni valamiből, ami lehetőség szerint nem vendéglátás.

A konklúzió pedig számomra az, hogy ahogy eléred a céljaid, jönnek az újak, azzal, ami van, nem leszel elégedett. Több és jobb kell. Ezt jó dolognak tartom, ez visz előre, de a legfontosabb hogy élvezd az utat, mert nem a célokért küzdesz itt sem, ahogyan otthon vagy máshol sem.

Élvezd, akivé válsz, tapasztalj, tanulj és ne a munkádnak vagy a pénznek élj, mert azokkal javarészt úgysem leszel elégedett. Ez az ország jó hely, nekem sokat adott már eddig is és nincs kétségem, hogy ezután is fog.

Ez volt az én történetem a londoni élettel kapcsolatban. Remélem, hogy segítettem, esetleg csak sikerült új nézőpontot adnom a meglévőkhöz néhány tekintetben. Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok akár még otthon, akár már itt!”

(A poszt először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply