Időutazós ünnepek

0

Eredetileg mára már nem karácsonyi posztot terveztem, de aztán valahol félúton az ünnepek alatt megérkezett Csodabogár írása, ami egyértelműen megérdemli, hogy önállóan jelenjen meg. Időben fél évszázad karácsonyait fogja át, térben pedig Budapestről indul, hogy eljusson Zürichbe, majd vissza a magyar fővárosba. A képet pedig nagyon szépen köszönöm neki, fantasztikus!

„1944

Gyerekkoromban csodálatosak voltak a karácsonyok, sok vendéggel, ajándékkal és játékkal. Az volt az a nap, mikor nem kellett korán lefeküdni és velem játszottak a felnőttek.

De 1944 karácsonya nem volt valami vidám. Bútoraink beraktározva, mi pedig egy bebútorozott vadidegen lakásban laktunk a Belvárosban novembertől. Emlékszem milyen nehezen tudtunk néhány díszt venni a fára, na és a fa, az maga volt a szegényes borzalom.

Szentestére eljöttek a nagyszüleim is, valamint apám igen régi agglegény barátja. Vacsora után indultunk a másik szobába, ahol az ajándékok és játékok voltak, mikor megmozdult alattunk a ház, villany elaludt és nagy robaj volt. Nem volt akkoriban szokatlan az ilyesmi, csakhogy még légi riadó se volt.

Utólag derült ki, hogy az utca első 3 háza szőnyegbombát kapott. Levonultunk az óvóhelyre, ahonnan az oroszok bejövetele utánig maradtunk. Nagyszülők ott ragadtak nálunk, apám barátja pedig a lakás fürdőszobájában bújt meg, miután félzsidó volt.

1956

1956 karácsonykor még kijárási tilalom volt. Magunk és a baráti kör is igen nagy szegénységben élt. Néhány magányos barát eljött hozzánk karácsonyozni. Persze mindenki hozott, amit tudott, mert vendéglátásról szó se lehetett.

Eleinte elég nyomott volt a hangulat. Mindenki kétségbe volt esve a dolgok alakulása miatt. Zsírban pirított kenyeret ettünk fokhagymával. Bűzlött az egész lakás. Valaki talán bort is hozott, de azt a fiuk itták meg. Nálunk a családban senki nem ivott. Talán a nagypapám 1-2 pohárral, ha már volt.

Lassanként aztán oldódott a hangulat és szó szerint végig beszélgettük az éjszakát, amig haza nem tudtak menni az emberek. Csak a nagypapa feküdt le aludni, neki volt saját szobája. A maga módján igen emlékezetes karácsony éjszaka volt.

A következő években helyre rázódott az anyagi helyzetünk és megint jöttek az igazi vidám, sokvendéges karácsonyok.

1972

Disszidálásom után még 7 évig egyedül éltem és természetesen mindig volt meghívásom valahova karácsonykor. Hálából igyekeztem mindig vidám lenni, mert ki akarna karácsonykor egy búbánatos vendéget.

Aztán 1972 karácsonya előtt mentem férjhez. Belepottyantam egy új országba jóformán még a férjemet se nagyon ismertem. Mint kiderült, náluk nemigen volt nagy karácsonyozás, apósom az orosz fronton maradt, anyósom egyedül nevelte a fiát.

Albérletben laktak bizonyára nehéz körülmények közt. Én persze bevetettem magam, volt karácsonyfa, ajándék minden, csak az igazi hangulat nem akart jönni.

1973

Első haza látogatós karácsonyom 8 évvel távozásom után volt. Előbb nem kaptam vízumot. Máig szép emlék, pedig utána még sok ilyen következett.

Már a repülőtéren nagy volt a jókedv, hiszen majdnem kizárólag magyarok utaztak december 23.-án este a Swissair géppel Pestre.

Több nem zürichi ismerőssel is összefutottunk, meg ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindenki dumált mindenkivel. El is neveztük a járatot beigli-jetnek. Akkoriban még nem preferálták a turisták Magyarországot.

1973 karácsonya volt. Pesten a repülő téren, még a régi kis vacak Ferihegy 1-en, apám várt ránk autóval. Anyám egy évvel előtte halt meg, de akkor se jöhettem haza.

Nagyon izgatott voltam. Megérkeztünk a házba, ahol öreg tacskónk nagy örömmel fogadott. Megismert-e ennyi év után, nem tudom, de nagyon örült. Mire kipakoltunk és elhelyezkedtünk, már jó késő lett.

Sokan tudták, hogy jövünk, egész este szólt a telefon. Apám gyűjtötte és koordinálta a programokat. Elsődleges kívánság volt részemről, hogy színházba akarok menni. Nos, szenteste és szilveszter kivételével volt is jegy minden napra.

Maga a szenteste kicsit szomorúra sikerült, de nem is lehetett az adott helyzetben mást várni. Aztán már vidáman és programokkal tele teltek a napok, amit nagyon élveztünk.

Majd minden délre volt meghívásunk, ahova persze apám is jött velünk. Mikor nem, akkor vendéglőbe mentünk. Akkoriban még remek volt az Apostolok, Kárpátia, Hilton és a többiek.

Életemben először apám fuvarozott minket. Színház után várt, ha egyedül voltunk színházban. Részben barátok szerezték a jegyeket, akkor ők vittek haza. Taxi akkoriban elég ritka jószág volt.

A hőn szeretett város kétségtelenül kicsit szürke és szegényes volt Zürichhez képest. De mentem az utcán és ismerősökkel találkoztam, beültünk valahova és jókat dumáltunk. Minden utcasarkon visszaköszönt valami emlék, csodálatos volt.

A színdarabok is nagyon jók voltak, kiváló színészekkel. A Kádár-rendszer alaposan szubvencionálta a színházakat. Volt persze Hofi és Vidám színpad, a Zeneakadémián Benko Dixiland. A komolyabb színházakban pedig nagyszerű drámák.

A Váci utcában az önkiszolgáló könyvesboltban tönkre vásároltuk magunkat. Csomagoló anyag nem volt, de segítettek kivinni a könyveket a nehezen megszerzett taxihoz.

Igaz, hozzám manapság is kedves mindenki, de akkoriban tényleg hihetetlen volt a segítőkészség az eladók részéről. Na persze, közértbe egyszer mentem be és elment az életkedvem, de tudtam, hogy én most csak átmenetileg vagyok itt nem itt élek. Azért a hazaiak mindent be tudtak szerezni. Privát szilveszteri bulin csak ámuldoztam a hihetetlen gazdag hideg tálakon, volt kaviár, lazac, hideg őzgerinc, ma se tudom honnan szerezték.

Volt időnként olyan érzésem, hogy mindenki lóg a munkahelyéről. Hétköznap délelőtt tele volt a Gerbeaud, a fodrászüzletek és a belvárosi utcák. Köztudott volt akkoriban, hogy a legvidámabb barakkban, nem törik magukat az emberek túlságosan a munkáért. Az eszemmel tudtam, hogy nincs ez jól így, de akkora kontraszt volt az „kinti” életemhez képest, hogy tetszett ez a könnyedség.

Férjem, aki talán ha kétszer volt életében Pesten, hihetetlenül élvezte. Mindent szeretett. A várost, a színházakat, a barátokat, egyszerűen mindent. Ezután nem volt kérdés, hogy minden karácsonyt Pesten fogunk tölteni.

Apám halála után is jöttünk mindig, amíg haza nem költöztünk. Persze akkor már igényelt némi szervezést a dolog, hogy kitakarítva és melegen várjon a lakás, ne legyen üres a jégszekrény. Legyen szép karácsonyfa is, amit aztán kettesben feldíszítettünk. Soha nem fordult meg a fejünkben, hogy máshol karácsonyozzunk.

Január 2.-án mindig nagyon bánatosan tértünk vissza Zürichbe és egyre inkább éreztük, hogy öregségünket nem ott akarjuk tölteni. Gondolom nagy szerepe volt mindebben a szerető barátoknak, Apámnak is, amíg élt.

Közben már nem a régi házban lakott, de ahol a régi bútorok álltak és a karácsonyfán a gyerekkoromból ismert díszek voltak, addig az volt az igazi otthon nekem. Férjem pedig követett ebben.

1994

1994-ben volt életem legszomorúbb és egyben a legutolsó karácsonya. Tudtuk, hogy Férjemnek már csak hetei vannak hátra. A fát szinte vakon díszítettem, mert nem láttam a könnyeimtől és feltehetően az ennivalók is a könnyektől lettek sósak. Mindegy is volt, úgyse voltunk éhesek.

Azóta nálam nincs karácsony, nincs fa, nincs semmi. Eleinte nehéz volt kivonnom magam a karácsonyi tömegpszichózisból, de aztán belejöttem. Már rég nem vagyok egyedül, de szerencsére az Ember se igen vágyik extra ünnepekre, miután nálunk már minden nap ünnep.

Akkor van különleges enni való, amikor pont kedvem van hozzá. Ez a hétvége semmiben nem különbözik nálunk a többitől. Talán már nagyon a szokásaink rabjai vagyunk, nem akarunk változtatni a megszokott életünkön. Régóta működik, jól működik, miért változtassunk.”

Share.

About Author

Leave A Reply