Időutazások három országban

0

A mai poszt szerzője, Kismacska, három országban töltött huzamosabb időt, Svájcban, Románia erdélyi részén és Angliában – ráadásul ebben a sorrendben, így nem csoda, ha néha úgy érezte magát, mintha egy időutazáson venne részt.

„Jómagam fiatalabb koromban voltam külföldön. A fősuli alatt adatott meg a külföldi utazás munkával karöltve.

Svájci tisztaság és spórolás

Először Svájcban voltam egy viszonylag hosszabb időre, bár ahhoz kevés volt, hogy széles körű tapasztalatokat vonjak le az egész országról. Ami velem történt, azt tudom: biztonságban voltam még éjjel 11-kor is, amikor a lengyel diáktársammal vártuk egy kisváros szélén az ő szüleinek hívását egy árva telefonfülkéből.

A főnök reggel ötkor kelt és kb. 11-ig dolgozott, tőlünk is elvárta, hogy a mi munkaidőnkön belül dolgozzunk, de azon kívül semmilyen más elvárás nem volt, szabadok voltunk, és azt csináltuk amint akartunk. Két egyiptomi, két lengyel és két magyar lány, meg néha egy-egy svájci diákmunkással dolgoztunk.

Egyszer kirándultunk és nem találtam a mellékhelységet, mint kiderült, ott álltam előtte: egy rózsával befuttatott romantikus teaháznak véltem. Bent egyszerű, de tiszta: TISZTA helyiség fogadott, víz, szappan, WC papír volt elég. Persze a Genfi-tónál rendezett „Zenei Fesztiválon” már nem ajánlották a mosdó használatát.

A gleccser túránál rengeteg hegymászó felszerelés, hátizsák és ki tudja milyen cuccok sorakoztak a kapaszkodó mellett halomba rakva. Mi is leraktuk a mienkét, miért cipelnénk magunkkal, csak a fagyipénz, fényképező, elemózsiás kis táskával folytattuk felfelé kapaszkodásunkat.

Aztán egyszer azt a bizonyos fényképezőt egy padon felejtettem, már majdnem felszálltam a buszra, mikor egy kedves idegen utánam szaladt vele. Talán hogy ne szemeteljek, vagy vigyázzak rá jobban – mondhatta, mert segített, de éreztem az enyhe rosszallást a hangjában.

Az addigi angoltudásom a Hi, és Helló használatában kimerült. Franciául németül nem tudtam.

Ami feltűnt, hogy a svájciak nem pazarolnak. Ha a gyerekek előző nap meghagyták a köretet, másnap belőle volt leves… A zuhanyzásra kettő percet kapott mindenki. Hiába a Mont-Blanc-al szembeni hegycsúcsra nehéz volt felautókázni a vizet.

Ott ültem hajnalonként az erdő szélén, legfélelmetesebb élményem egy szarvassal való találkozás volt, igazából csak rám nézett és odébb állt, mit mondjak, örültem, amikor lelépett. Rengeteg gyönyörű helyen voltam, csodás emlékek, mint a tejszínes mentás teázás, a közös lazulások ellenére sajnos nagyon magányos voltam.

Adódott a nyelvi hiányosságokból, pedig akkor már évek óta tanultam angolt, kurzuson, tanórán, magántanárnál. Így kicsit mindig kívül voltam a lényegen.

Valamint a körömben lévő magyarok, bár én csak munkaköröm miatt találkoztam velük, folytatták az otthoni marakodást és a többi. Így a magyarokkal nem találtam szintén a hangot.

A két lengyel lány maradt, mert az etióp fiúk más munkakörön voltak, és már régebb óta ott dolgoztak, megvolt már a saját baráti körük. A lengyel lányokkal „makogtunk” angolul, és egy fárasztó nap után egyformán jól esett a „staff room”-ban pihenni és nevetni bármin.

Erdély, egy más világ

Aztán egy hét múlva Erdélyben, egy kis faluban találtam magam. Irtó nagy szegénység, mintha még Magyarországhoz képest is visszamentünk volna 50 évvel korábbra.

A falu félig kiürült, mert a német származású lakosok, amint lehetett visszamentek Németországba, a helyükre költöző emberek már nem tudták úgy rendben tartani a házakat, kevés embernek volt állása, főleg önellátásból éltek.

Egy kútból hoztuk a vizet, a forrás kb. fél órára volt, ha inni akartunk, onnan kellett hozni vizet, még hajnalban, hogy legyen reggelre tea. Csak villany volt a házban. A mosdó egy lavór volt, és a WC kint volt, éjjel nem mertünk kimenni, mert félelmetes hangokat hallottunk. Mint kiderült később az egyik gazda malacai adták ki azokat a hangokat.

Hetente egyszer fürödtem rendes kádban, mert az utcában egy darab házban volt fürdőszoba, és reggeltől estig be voltak osztva a rokonok-barátok. Nekünk is mondták, max. fél óra. Mi lányok kettesével voltunk beosztva.

A faluban egy román gazdának volt egyedül traktorja, ő szántott magyarnak és románnak egyaránt. Felesége, akit nagyon szeretett, szépen beszélt, és bánt vele, magyar volt. A gazda nagyon szerette a focit, de amint átmentünk este hozzájuk, szó nélkül felállt, kikapcsolta a tévét, és fiaival csatlakoztak hozzánk.

Megdöbbentő volt a kontraszt Svájc után. A vacsorák kb. három órán keresztül tartottak, és iszonyú jó hangulatban teltek, de főzelék és kenyér, házias ízek oda juttattak minket, hogy lassan be kellett iktatni egy-egy „böjtös” estét. Amit Svájcba esetleg lefogytam, hát ott duplán visszahíztam.

Reggelente a kolesztársaim, hazatérésem után, arra ébredtek, hogy nagy szuszogva csinálom a felüléseket.

Anglia, egy remek kis ország

Aztán Anglia, remek kis ország. Hamar rájöttünk, hogy az angolok teljesen mások, mint ahogy ami elképzeléseinkben éltek. Nagyon barátságosak, kedvesek voltak, a staff és a manager együtt teáztak a szünetben, annyi volt a különbség, hogy utóbbi nyakkendőt viselt, mármint ha férfi volt az illető.

Bár egyszerű konyhai kisegítő voltam – angol nyelvtudásért cserébe – egy nagy talicska rózsát tolt a konyha elé a kertész ajándékba, mert tudta, hogy szeretem a kertet. Csak úgy. A helyiek és a vendégmunkások között nem tettek kivételt, csak egy dolgot nem szerettek, mondhatni sértődtek meg, ha nem angolul beszéltünk.

Reggel 9 és délután 5 között kellett dolgozni, bár a konyhán sokszor korábban kezdtünk, de cserébe hosszabb volt az ebédszünet. Kétszer volt tea szünet, pénteken a délutáni teaszünet egyben a munka végé jelentette.

Mint vendégeket úgy láttak el bennünket, elvittek a privát klubjaikba, családjaikba, családi ünnepeikre, hétvégi szabadidős tevékenységeikhez is simán csatlakozhattunk, kerítettek egy autót ahová befértünk. A helyi könyvtárba is beírattak minket, így tudtunk emailezni a családunkkal.

Azok az angolok munka után klubokba, vagy valahova járnak. Az egyik srác például másodállásban zenész volt, simán elvitt egy privát helyre, már erősen közeledtünk az éjfél felé, amikor azon tanakodtam, hogy ezeket nem zavarja, hogy szerda van, és másnap meló? Ott nevetgéltek, zenéltek, táncoltak. Ezek a klubok, mind privátak, azaz tagnak kell lenni, de azért egyszer-egyszer mi is elmehettünk.

Egy helyi házaspár – a férj argentin – elvitt minket egy anglikán templomba, nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz. Egyrészt rövid, másrészt a pap lazán felhúzott két bábot a kezére és a padokhoz menve szórakoztatta gyerekeket. No nem pojácaként, hanem rendesen, mint egy pap. Eszméletlen jó volt! Aztán a végén előkerültek a teás poharak, és a hívek kedélyes fél órára még ott maradtak teázni.

Ami még tetszett, hogy három férfi – orvos és/vagy szoc. munkás – hetente kétszer egy parkos részbe kivitt két zsák játékot: labda, tollas stb. Az unatkozó kamaszok jöhettek, csapatba verődve játszottak. A konyhai munka miatt sajnos ritkán lehettünk ott, de ugyan úgy bevettek minket is, most a tollashoz nyilván nem kell nyelvvizsga.

Sorolhatnám még a tapasztalatokat. Nőként még annyit hadd írjak le, hogy a családos anyák félállásban, négy órában, recepciós állásban havi egy hétvégét dolgoztak. Simán felépítették az életüket, nem volt gond a gyereknevelés és a karrier. Ezek a családok egyszerű hétköznapi munkások voltak, nem csak a „menedzserek” élhettek így.

Amit itt láttunk, megcsináljuk otthon

Tényleg, voltunk Talloire-ban is, de csak nyaralni, néha átkirándulunk Ausztriába.

– Anya, maradjunk itt, olyan szép – mondják a gyerekek.

– Kicsim, apának most Magyarországon van munkája, hazamegyünk, és amit itt láttunk, azt otthon a kertben megcsináljuk.

Hazaérkeztünk. Rémisztő volt látni, ahogy az emberek az utcán az orruk elé bámulva mennek, a romos, kopott házak. Maradtunk, mert itthon szeretnénk élni, a kinti kapcsolataink megvannak. A gyerekeimet tudatosan készítem a felnőtté válásra, aminek része a nyelvtanulás, az angol, a német, és a francia.”

Share.

About Author

Leave A Reply