Idekinn mindent újra kell építeni

0

A Frankfurti mesék blogon van egy sorozat, melyben Németországban élő magyarokat ismerhetünk meg közelebbről. Én nagyon szeretem, érdekes embereket sikerül megszólaltani – ezúttal Kati, aki ráadásul korábban Olaszországban is élt már.

„24 éves vagyok, múlt október óta Darmstadt-ban élek és a helyi egyetemen, a Technische Universität Darmstadt-on tanulok. Egy mester-program keretében vagyok itt, a neve EIT Digital Master School, egy EU-s szervezet szervezi, és a lényeg, hogy a két évnyi mestert két különböző országban lehet elvégezni, és még havi ösztöndíjat is kapunk. Én Olaszországban tanultam az első évben, az Alpokban fekvő Trentóban, a második évben pedig itt Németországban. (…)

Már gimnázium alatt gondoltam rá, hogy az angoltudásomnak köszönhetően külföldön szeretnék továbbtanulni. Már akkor C2-es szinten beszéltem a nyelvet, szóval sosem gondoltam, hogy ez problémát okozna.

Ami inkább akadályt jelentett, az a külföldi élet költségei, a tandíj (Anglia sajnos teljesen kiesett a terveimből elég hamar emiatt), és hogy fogalmam sem volt, hogy a magyar gimnáziumi érettségimet hol, hogyan tudom elfogadtatni. Így először az ELTE-re jelentkeztem, és végeztem el ott a Matematika Bsc-t, és az utolsó évben nekiálltam Msc helyeket keresni külföldön.

Hogy miért? Főképp kíváncsiság és kalandvágy. Amióta tudok angolul, nyilvánvaló volt számomra, hogy Magyarország egy nagyon pici, nagyon speciális szeglete a világnak, és mindenképpen többet meg akartam ismerni.

Igazából még mindig úgy gondolom, hogy nagyon keveset láttam, tekintve, hogy Európát még sosem hagytam el, úgyhogy remélem, hogy a kalandjaimat tudom a jövőben is folytatni.

Az anyagi szempontok nem igazán játszottak közre, tekintve hogy szerintem a szakmámban (informatika) otthon is el tudnék helyezkedni. (…)

Olaszország egy sokk volt

Az első héten semmi sem sikerült. Sok rosszat hallani a német bürokráciáról, de képzeljétek el mindezt úgy, hogy napközben senki sem dolgozik, mert szieszta van, és délután sok hivatal, bank, ki se nyit, vagy csak egy-másfél órára.

Tehát az első hetekben a kezdeti nehézségeket legyűrni hatalmas feladat volt, és én még a szerencsésebbek közé tartoztam, mert otthon tanultam olaszul, és emiatt el tudtam olvasni a nyitvatartási időket, szabályokat, és tudtam alapszinten kommunikálni a helyiekkel (mert Olaszországban tényleg senki sem beszél angolul).

Ami szimpatikus volt az olaszokban, hogy hihetetlenül segítőkészek. Konkrétan addig nem hagynak békén, amíg nem sikerült segíteniük, mindezt úgy, hogy egy szót sem értenek a problémádból. (…)

Németországban nem lepett meg semmi

Németországban szinte az lepett meg, hogy mennyire nem lepett meg semmi. Majdnem minden bolt, bürokráciai rendszer, szokás ugyanaz vagy nagyon hasonló, mint otthon, csak a nyelv más. És még a nyelv is sok mindenben hasonlít, ezt most kezdtem felfedezni, ahogy egyre jobban tudok németül.

Az egyetlen nagy különbségnek azt tartom, hogy Németországban nagyon erős a lokális kultúra, és nagyon „megosztott” az ország, de jó értelemben. Mind a nagy cégek, mind az állami intézetek szét vannak szórva az országbon belül.

Például Berlin, a politikai státuszától eltekintve egy baromi jelentéktelen város, legalábbis a többi régióban élő németek így gondolják. Nálunk Budapest az ország alfája és omegája, minden ott található, és mindenki oda próbál költözni, amennyire tapasztaltam. (…)

Itt Németországban [érzem a legjobban magam], de lehet, hogy csak mert épp ezt szoktam meg. Például simán el tudom képzelni hogy itt egyszer megcsináljak még egy mestert, vagy hogy jelentkezzek PhD-re.

Pedig amikor benne voltam, az ELTE-t is szerettem, vagyis inkább magát a matek szakot, csak utólag érzem úgy, hogy ebben volt egy adag Stockholm-szindróma is, és mintha sok negatívumról direkt nem vettem volna tudomást. (…)

Olaszországgal főleg annyi volt a bajom, hogy ott egyrészt nem ingyenes az oktatás alapból, másrészt az egyetem, mint kábé minden Olaszországban, baromi kaotikus.

Teljesen normális például, hogy bemegyünk az óránkra, és várunk fél órát, majd hazakullogunk, és nyugtázzuk magunkban, hogy megint nem volt kedve a professzornak befáradni, és persze értesíteni minket is túl megerőltető lett volna számára. (…)

Az elveszett védőháló

Hogy arról ne is beszéljek, amikor a megérkezésünkkor, az egyetemi tájékoztatón elmondták, hogy majd egy email-ben értesítenek, hogy hogyan lehet a koliban aktiválni az internetet. 😀 Tehát egy email-ben. Hogy hogyan aktiváljuk az internetet. Elég sok ilyen sztorim van Olaszországból. (…)

Nekem, ami elsőnek feltűnt, hogy elveszik egy szociális védőháló, amihez otthon annyira hozzá voltam szokva, hogy fel sem tűnt.

Otthon ott volt édesanyám, a barátaim, és még ha idegenekkel vagy hivatalos ügyekben is kellett eljárnom, ismertem a helyi szokásokat, ritkábban kerültem nehéz helyzetbe.

Idekinn mindezt újra kell tanulni, újra kell építeni. Ezért is nagyon fontos a nyelvismeret, anélkül mindig lesz közted és a külvilág között egy fal. Régen, tini koromban azt hittem, hogy ha nagyon jól tudok angolul, akkor bármit meg tudok oldani, a világon bárhol meg fogom állni a helyem. Az angol tényleg fontos, de nem minden. A helyi kultúrát csak a helyi nyelven lehet megismerni.

Még mindig idegennek érzem magam

Szóval itt még mindig idegennek érzem magam, meg hát ennyi idő után az is vagyok, persze. Sokszor érzem magam kiszolgáltatottnak is, hogy a tanárok, az egyetem, a hivatalok jóindulatától függ, hogy sikerülni fog-e megszereznem a diplomámat, szállást találni, satöbbi… ez talán a legnagyobb negatívum. Hogy itt érezhetem magam jól, de egyelőre még nem siker

ült otthon éreznem magam.

A pozitívumok, hát, az elején rögtön nyakon csapott az életszínvonalbeli különbség. Olaszország egyik leggazdagabb régiójába költöztem, ami azt jelenti, hogy osztrák életszínvonal, olasz kultúrával keverve.

Az utcák tiszták voltak, a fű le van vágva mindenhol, az útfelújítások egy hétig tartanak, nem egy hónapig, mindenkinek van munkája ÉS szabadideje, és még sorolhatnám. Az egészséges, életvidám nyugdíjasok, akik hatvanévesen mennek hegyet mászni. A diákok, akiknek belefér eljárni étterembe.

Németországban még ettől különbözik, hogy itt mindenki mennyire, de mennyire aktív. Darmstadt nem túl nagy város, kb 150 ezer fő, de mégsem unalmas (Trento hasonló méretű volt, mégis sokkal, sokkal csendesebb és eseménytelenebb).

Aktív “nyuggerek”

Született budapestiként sosem hittem volna, hogy egy ilyen kicsi városban így pezseghet az élet. Valószínűleg ehhez az is hozzájárul, hogy ebből majdnem 40 ezer fő, azaz a város egynegyede diák, és Darmstadt amúgy is tele van kutatóközpontokkal, például itt található az ESA, az „európai NASA” egyik irányítóközpontja, innen irányították a Rosetta programot.

Ugyanakkor az utcákon, a sportklubokban, a szórakozóhelyeken mégsem csak a diákokkal lehet találkozni, sőt. Barátom állandóan panaszkodik rá, hogy délelőtt a konditerem tele van „nyuggerekkel”.

Számomra lenyűgöző, hogy tényleg, hatvan-hetven éves emberek edzenek mellettünk, futnak a kondigépeken, járnak jógázni. Meg focimeccsekre járnak, színházba, koncertekre, klubokba, mindenkinek van valami hobbija amire úgy tűnik, van pénzük és idejük is.”

Olvassátok el a teljes beszélgetést, mert egy csomó érdekesség kiderül még belőle!

Share.

About Author

Leave A Reply