Ideiglenesen Magyarországon, Londonból jövet

0

Vajon hány tíz- vagy százezer magyar érezhette már azt, hogy éppen csak hazaért Magyarországra “ideiglenesen” Londonból? Egy ilyen pillanatot ragad meg Marton Péter novellája.

Marton Péter: Érkezésünk (novella)

Csak ideiglenesen Magyarországon, Londonból jövet, jól esne pihenni, de nincs mese, bár nem igazán van rá érkezésünk, megyünk a fél évvel előre egyeztetett vendégségbe Fruzsiékhoz, jogász barátnőmékhez – vállalati jogász, de előtte a versenyfelügyeletnél volt, keverednek a köreiben a multiknál és az államigazgatásban dolgozó, magyar és nem-magyar emberek, a helyszínen kialakuló klikkekben a beszélgetés hol magyarul, hol angolul zajlik,

én inkább az előbbi csoportosulások felé kormányoznám magunkat, ha már egyszer az óhazában járunk, mégis kanadaiak között kötök ki, és a gyerekek kerülnek szóba, megy a leltárkészítés, kinek mennyi van (már, vagy eddig), ásítok,

mikor az enyémek kerülnek sorra, és megemlítem, hogy dada van velük, amíg mi társas életet élünk, az egyik kanadai annyira globálisan asszociál, hogy egészen komolyan és ártatlanul megkérdezi: „fülöp-szigeteki?”, mármint a dada – bizsereg a nyelvem hegye, ott ül rajta, hogy „Nem, inkább fülöpházi talán”, de nem is értené, úgyhogy ezt nem sütöm el;

a férjemre hagyom őket, és egy taktikus mosdószünet után végre magyarokra lelek, ott a nemzetközi helyzet fokozódik éppen, migránsok jönnek és mennek, dráma Európában, lapítok, ehhez inkább nem szólok hozzá, idővel csak fordulatot vesz majd a beszélgetés – úgy is lesz, hamarosan a multik vannak terítéken, hogy Kelet-Európában mennyivel silányabb árut terítenek a népnek, egy muki az állami … (merthogy ezt pont-pont-pont nem hallom) hivataltól, aki állandóan úgy vigyorog, mintha átlátna ám a szitán, bármiről is legyen szó, hosszú előadást tart a kevesebb mogyorót tartalmazó mogyorókrémekről és a hígabb mosogatószerekről;

egy kortyolásra szakítja csak meg a monológot, amin valamiért csüngenek a többiek, egy nyúzott képű fazon a multik világából ez alatt közbeveti, hogy „Mosogatószereket mi is forgalmazunk, de azok csak azért hígabbak, mert felmértük, hogy a kelet-európai háztartásokban, ahol nincs mosogatógép, általában folyó víz mellett mossák az edényeket, nyugaton viszont jó a töményebb koncentrátum, ott az a jellemző, hogy feltöltik a mosogatót vízzel”, mire az állami pont-pont-pont gyorsan rávágja, hogy „Ja, persze, felmértétek, és véletlenül pont ez jött ki”, és mosolyog fölényesen megint – látom közben, ahogy a háta mögött Fruzsi folyatja a csapot, és gyorsan elöblít néhány borospoharat, mert fogyatkoznak már az intenzív használat miatt (pedig van mosogatógépük);

jelzek a férjemnek, hogy kimegyek az erkélyre cigizni, érjen valahogy utol, ha a kanadaiaktól szabadulni tud, de az egyik negyvenes banya teljesen rá van kattanva, úgyhogy nem lesz egyszerű, én addig is kitelepülök, és egy erősen, de elegánsan őszülő angol faszival elegyedem kényszeredett beszélgetésbe – annyira csak a férjemet várom, és hogy menjünk már haza, hogy először észre sem veszem, hogy „a magyarokról” beszél nekem, mint (vélt) nem-magyarnak, tapasztalatairól az itteni kollégáival, akik szerinte soha nem ismerik be, ha hibáznak valamiben, vagy elkerüli valami a figyelmüket, mindig van kifogásuk mindenre (jól megtévesztettem ezek szerint, amikor mondtam neki, hogy West Bromptonban lakunk);

másnap sajnos a délelőtti géppel kell visszamennünk, hajt a tatár, landolás után eltűnődöm, hogy akkor hazaérkezés-e ez most, de válaszra nem jutok, inkább a zavarom fokozódik, amikor a határellenőrzésnél a kreol bőrű (talán karibi származású?) tiszt kezébe veszi az útlevelemet, mond valamit, és én nem értem, hogy mit, ami fura, hiszen még tegnap este is többet beszéltem angolul, mint magyarul, akkor mégis hogyan felejthettem el a nyelvet – ő látja az értetlenségemet, és segítőkészen megismétli, tagoltan, hangosan, és ami a legfontosabb, magyarul, hogy: „JÓ NAPOT KÍVÁNOK!”, én pedig zavartan heherészek, viszonzom, hogy jó napot kívánok, és közben visszanézek Tiborra, aki méterekkel hátrébb, a gondolataiba veszve ácsorog, valószínűleg nem is érti, hogy minek forgolódom, úgyhogy az útlevelemmel a kezemben inkább átsétálok a célvonalon, már ha ez itt a cél, és megyek előre az első pontig, ahol megállhatok megint eltöprengeni egy kicsit, a fejem felett lóg a tábla: „Arrivals”.
***
Marton Péter szerzői Facebook-oldalához itt lehet csatlakozni a Facebookon. Ez pedig a szerző saját weboldala eddig megjelent írásaival.

A meghasonlástól a Realcelonáig

Share.

About Author

Leave A Reply