Tizenkilencre lapot húztunk

0

Svájci országfelelősünk, Svájci S(CH)apka posztja következik arról, miként is sikerült kijutniuk (és ami még fontosabb: megragadniuk) odakint. Egészen bevállalós módszerrel költöztek Svájcba. Ahogyan ő fogalmaz: 19-re lapot húzva…

„Leírom „Hogyan lettünk Svájcok”. (Nem kérem, nem gépelési hiba, ez a fiam aranyköpése, úgy 6 éves korából, amikor megkérdeztük egy sportesemény kapcsán, hogy ki nyert, erre ő: a svájcok… )

A történet azoknak lehet érdekes, akik nem rendelkeznek nívós képesítéssel, vagy épp olyan képzettségük van, amiért nem kapkodnak a munkaerőpiacon. Ellenben nagyon erős hitük van… Mert igen, a kétkezi munkásoknak, vállalkozó szelleműeknek is van keresnivalója.

Lent, a mélyben

2008 fekete év volt a család számára. Az addig felépített életünk egy hét alatt dőlt össze. Jómagam egy bankban dolgoztam vezető állásban, a párom az egyik nagy építőipari cégnél volt projektfelelős.

Én hétfőn, a párom ugyanazon héten pénteken lett munkanélküli. Ott álltunk a gyönyörű, éppen felépült házunkkal, és a két kamasz gyerekünkkel.

Először pár hónapig próbálkoztunk, de sajnos semmilyen lehetőséget nem találva, arra az elhatározásra jutottunk, hogy menjünk… Jó, de hova is? Jómagam már évekkel ezelőtt be voltam sózva, Új-Zélandra szerettem volna menni. A család akkor nem támogatta az ötletet, mert minek is? Persze, logikus, ha megy az ember szekere, és nem fűti a kalandvágy, mi a fenének vándorolna ki.

Sajnos, mire megszületett a döntés, hogy elhagyjuk az országot, már nagyon megnehezítették a kivándorlást oda is, az ügynök szerint cca. 2 év kellett volna. Nekünk annyi időnk nem volt, így elkezdtünk térképészkedni… Szó szerint: világtérkép szoba közepén, felette a család.

Én kijelentettem, hogy uniós ország, azt inkább köszi, nem… hát így meglehetősen leszűkült az európai országok köre…

Közben a párom összetalálkozott egy ismerős párral, akik épp indultak Svájcba. Ekkor kezdtem el jobban utánanézni ennek én is. No, ha arra gondoltok, hogy ez, az egyébként jó ismerős pár, valami infóval is, de segített, hát nagyon tévedtek… Hiába küldtem érdeklődő e-mailt hogylétükről, válasz azóta sem érkezett…. Biztosan úgy gondolták, hogy nekünk már nincs helyünk Svájcban, ők az utolsók, akiket befogadnak.

1_18.jpg

Néhány év múlva (milyen a sors…), egy egyébként nagyon forgalmas autópálya-benzinkútnál összefutottunk… meg kell mondjam, nem mi voltunk zavarban… Azt mondták, hogy nem értek rá válaszolni… ha-ha-ha… Innen is csókoltatom őket…

Nos, úgy tűnt, hogy ez a Svájc – akár jó is lehet. Úgy döntöttünk, hogy januárban kijövünk és körülnézünk.

Átváltottuk tartalék pénzünket

Azt még meg kell jegyezzem, hogy egyikőnk sem beszélte a nyelvet. Mivel már nem a húszas éveinket tapossuk, mi még oroszt tanultunk, és némi angolt. Amikor felső tanulmányokat végeztem, marhára nem kellett nyelvvizsga. A párom egyszer, cca. 20 éve dolgozott egy keveset a németeknél, legalább annyit tudott, hogy Guten Tag…

Egy hetet töltöttünk Zürich és környékén, és hamar megszületett a döntés: ez egy élhető ország, így hazamentünk, átváltottuk a tartalék pénzünket, (hála a banknak, meglehetősen nagylelkű volt) bepakoltuk a csomagokat, az egyik gyereket, meg a macskát és hajrá…

1000 km autózás után megérkeztünk egy, az interneten lefoglalt Ferienwohnungba, ami a halál után volt kettővel. Egyébként a ház csinos volt, 60 m2 mindennel felszerelve. Mondjuk térerő az nem volt, és internet sem.

Ha meg akartunk nézni valamit a neten, be kellett menni a városba (30 km), ahol a vasútállomáson volt Wifi, 6 frank/óráért… Itt tanultam meg nagyon hatékonyan kezelni a webes felületeket.

El tudom képzelni, hogy milyen rossz lehetett a kamasz lányomnak, amikor adtam neki 10 percet, hogy mindent elintézzen, valamint tartsa a kapcsolatot a haverokkal.
Hamar rájöttünk, hogy ha Svájcban vásárolunk élelmiszert, akkor hamar elfogy a pénzkészletünk, így átjártunk „Dojcsba”, ami egyébként cca. 15 km volt… A svájci – német árak között kb. 5-szörös a szorzó!

Mondjuk a határellenőrzés az mindig szívás volt. Hála a magyar kormányok hathatós intézkedéseinek, hármónknak háromféle útlevele volt. Ez néha kis fennakadást okozott. Egészen addig, míg kiokosodtunk és találtunk olyan határállomást, ahol nem volt határellenőrzés.

Egyébként jól éreztük magunkat, béke volt…

Lakásbérlés némi nehézséggel

Az első hónap, és sok sikertelen albérlethajszolás után sikerült megegyezni a tulajjal, hogy maradnánk még pár hónapot.

Ekkor derült ki számunkra egyébként, hogy itt a lakásbérlés az nem úgy működik, mint otthon, hogy felütöd az újságot, választasz kedvedre és költözöl… Itt, ha nincs munkád, nem kapsz lakást, s ha nincs lakásod, nem kapsz munkát…

Na, ezt a rejtvényt kell megfejteni ahhoz, hogy lakáshoz, munkához juss. Ha oké is a dolog, akkor is pályázni kell, és a bérbeadó dönt, aki sokszor kis túlzással még DNS mintát is kér a leendő bérlőtől. Tehát, a lakásbérlés még akkor sem egyszerű, ha valaki svájcinak született.

Aztán egyszer csak, egy menet közben megismert magyar ajánlotta, hogy látott az újságban egy hirdetést, hívjuk fel. Felhívtuk, megnéztük és mivel a tulaj magánszemély volt (azok kevésbé macerásak, csak az a probléma, hogy kevés ingatlan van magántulajdonban), az volt a lényeg, hogy kiadja, nem szarakodott. Letettük a kauciót és már költöztünk is…

Háááát, hogy is fogalmazzak… messze nem volt lakájos a kecó, sőt… Képzeld el, amikor a frissen épült full komfortos házból visszaköltöznél a dédi lakásába… Télen jó volt, reggelre volt akár 14 fok is. No, nem kint, hanem bent. 🙂 Egyszer reklamáltunk, eljött a tulaj és megnézte a WC-ben a hőfokot (ott jött fel a fűtéscső) és megállapította, hogy karibi a hőmérséklet, mert ott volt épp 18 fok…

Ügynökök markában

Persze, már megérkezéskor bőszen nekiálltunk munkát keresni. Először találtunk egy ügynököt, aki egyébként azóta is hirdeti magát egy csinos kis weboldalon. Ott sok-sok mindent ígér, csak amikor konkrét segítség kellett volna, akkor derült ki, hogy azt nem tud… Tud 400 frankért megírni egy CV-t, és 32 frankért (egyébként 1 frank egy levél postaköltsége) elküldi a CV-t oda ahova mondjuk. Jó biznisz…

Na, ekkor meg is köszöntük az addigi tevékenységét, s felkerestük egy másik ügynökséget, akik cégeket mentenek ki a volt szocialista utódállamokból, kedvező adózással kecsegtetve. Természetesen ők is rendelkeznek csilivili mézesmadzag weboldallal. Milyen meglepő, itt is ígéret hegyek, ami már messziről büdös volt, de mivel más ésszerű választásunk nem volt, így náluk kötöttünk ki, mondván, majd csak alakul valahogy, meg kell szerezzük a hőn áhított tartózkodási engedélyt.

Alakult is egészen a cégbejegyzésig, utána viszont minden dolog elakadt, már nem voltunk fontosak. Kifizettük az alapítási költségeket, és Isten neki fakereszt…

2_11.jpg

Ettől a verziótól, mármint hogy legyen egy cégünk, nem féltünk, mert régebben is volt a páromnak egy nem is kicsi építőipari vállalkozása, szóval volt fogalmunk erről a létről is. Mielőtt valaki megkérdezné, hogy azt miért adtuk fel, röviden csak annyit, hogy kapcsolja be a tv-t. A szokásos téma: munka elvégezve, pénz sehol. Ez később sporttá vált a fővállalkozók körében, így mielőtt még nagyobb baj lett volna, a vállalkozást bezártuk. Ez nem is vág a témába, térjünk vissza a kalandhoz.

Két elmebeteg az esőben, a vadlesen netezik

Ott voltunk egy GmbH-val, egy bejelentett munkavállalóval, aki után járulékokat kellett fizetni, munka nélkül. Viszont végre nem illegálisan voltunk az országban. Néha tanácstalanok voltunk, de azt tudtuk, hogy nem szabad feladni, sikerülnie kell.

Rengeteg sztorink van ebből az időszakból, amin ma már nevetünk, akkor néha sírtunk. Egyet elmesélek, ízelítőül…

Amikor bejegyeztük a céget, végre vehettünk mobilnetet, ami már jóval kedvezőbb volt az árfekvést illetően is, és persze annyit használtuk, amennyit akartuk. Ez tök jól hangzik, ha ugye lett volna térerő. Persze, nem olyan fából faragtak bennünket, hogy ezt a problémát ne oldjuk meg, így mondtam: meg kell keresni a térerőt! Meg is találtuk… egy vadles tetején… képzeld el, amikor két elmebeteg az esőben, talpig bebugyolálva ül a vadlesen és internetezik… :- ) Mókás lehetett a látvány…

Aztán 10 hónap, és 300 elküldött CV után felcsillant a remény. A páromat behívta egy munkaerő-közvetítő, és munkát ajánlott. Segédmunkát….Nevetséges összegért, de hát ez is több volt a semminél. És valahol el kell kezdeni. Valahogy nem okozott problémát, hogy mélyen a végzettsége/képesítése alapján fog dolgozni. A lényeg, hogy valami elindult.

Szerencsére a munkáltató hamar észrevette, hogy a párom messze felülmúlja a többieket, de még őt is szakmailag, így biztos volt a helye… három hónap elteltével megkérdeztük, hogy mi lenne, ha mint cég számláznánk be – kihagyva a munkaerő-közvetítőt . Belement. Na, azóta tudjuk, hogy a munkaerő-közvetítők még egyszer annyit keresnek egy emberen, mint annak a bére…

Amikor beindul a bolt

Időközben megcsináltuk a weboldalunkat (szigorúan családi alapon,), és regisztráltunk egy olyan oldalon, ahol különböző munkákra lehet ajánlatot tenni…

Innen elkezdtek jönni az első maszek munkák. Csak kisebbek, amiket hét végén meg lehetett csinálni. És ahogy a nagykönyvben írva vala, egyik munka hozta magával a másikat.

Szépen elkezdett gömbölyödni a dolog, és lassan úgy éreztük, hogy végre talajt fogtunk. Leér a lábunk. Egy év után el tudtunk költözni, egy minden igényt kielégítő lakásba, berendezkedtünk, autókat vettünk. Ismét egy év elteltével kijött a nagyobbik gyerek is, aki időközben otthon végzett a sulival. Így a brigád már két főből állt. Persze, neki sem álmai munkája ez, de a tervei megvalósításához szükséges pár év tőkegyűjtés.

Lassan ott tart a dolog, hogy kell még pár ember, mert munka az van dögivel.

Sajnos az én németem továbbra is elég szegényes, és a meglévő papírjaimmal max. a fenekem törölhetem ki, így más koncepciót kellett kitalálni. Megjegyzem, nyughatatlan lévén, nem is annyira bánom, hogy nem egy irodában kell csücsüljek…

Ha a szerencse mellém áll, akkor jövőre beindul a saját vállalkozásom.

Néha belegondolok, hogy mekkora bátorság kellett ehhez a lépéshez, hogy így beleugorjunk az ismeretlenbe, lehet sokak számára inkább felelőtlenség… Ehhez tudni kell, mindig lapot húzok 19-re… De idézhetném kedvenc mondásomat is Dr. Kemény Dénestől: „Szerencséje annak van, aki megérdemli”.

Tanulság? Az nem sok van

Hoztunk egy döntést, és annak viseljük a terheit és hasznait…

Nem volt könnyű döntés otthon hagyni a kész egzisztenciát.

Nem volt könnyű döntés otthon hagyni a szülőket, a családot – a párom, és én is egykék vagyunk.

Nem volt könnyű döntés a nagyobbik gyereket otthon hagyni, mondván hadd fejezze be a középsulit.

Nem volt könnyű döntés a kisebbikre rátolni ezt az egészet, aki marhára nem volt boldog, hogy olyan helyre jövünk, ahol az addig tanult angolt kenheti a hajára. Tehát úgy kell elkezdeni a sulit, hogy egy kukkot sem tud mondani.

Így utólag is emelem kalapom a lányom előtt, aki mint egy kis hős csinálta végig ezeket az éveket, beilleszkedett, megtanulta a nyelvet és ma már azt mondja: Anya, miért nem előbb jöttünk el?”

(Ez egy archív poszt, melynek eredetije a Határátkelő blogon jelent meg.)

(Fotó: pixabay.com/Life of Pix)

Share.

About Author

Comments are closed.