Hogyan kell „doházni”?

0

A dolog úgy áll, hogy Andor nekiindult Afrikának, ám mielőtt elindult volna, megígérte, hogy rendszeresen bejelentkezik majd az útjáról. A mai az első posztja, melynek érdekessége, hogy nem egyszerűen egy útibeszámoló, második fele ugyanis egy interjú két, Dohában élő és dolgozó magyarral, akiktől azt is megtudjuk, hogy a pénzen kívül másért nem éri meg odamenni, sőt, mint fogalmaznak, „az emberségünket hónapról hónapra faragjuk le, és közben észre sem vesszük”. A képekért köszönet Andornak.

– Három nap Katarban? Kikapcsolódásra? – értetlenkedik egy mellettem ülő francia a Qatar Airways gépén, körülbelül Moszul felett. – Katarban nincsen semmi kézzel fogható, minden hideg márvány vagy átlátszó üveg. Én mondom, egy nap után valamelyik üveget fogod kaparni – csóválja fejét.

Ha nem is felhőtlen kikapcsolódásra, de pár szép órára azért mindenképp számítok. Plusz némi akklimatizációra Afrika előtt. Három nap alatt a következő programok ismétlődtek:

1. Villagio

Doha egyik legnépszerűbb plázája, ahol a mennyezet olyan kékre van festve, mint a szicíliai égbolt, plusz egy a plázán át tekergő csatorna kelti Velence illúzióját, ahol természetesen gondolázni is lehet. Igazi “multikulti” volt Katarban kuvaitiakat olyan gondolában látni, melyet egy bangladesi vezetett. A másik “multikulti”, melyet a Villagio tartogatott, a ,,Karfurban,, kapható magyar sajt

2. Átjutni az út egyik oldaláról a másikra

Két dologgal nem találkoztam Katarban: katarival és működő zebrával. Néha ugyan felvillant a remény a túloldalon vigyázzban álló piros alak formájában, de aztán kiderült, hogy nem vált zöldre a lámpa…

Tehát marad a fejvesztett rohanás három sávos utak között és az autók kicselezése – érdemes a nepáliak átkelését utánozni, akik egyszerre gyorsak és technikásak.

dohai lakóövezet.jpg

Dohai lakóövezet

3. Sétálni a „kornison” (tengerparti sétány) és nézni a felhőkarcolókat

Olyan érzés, mintha New Yorkot néznénk egy gőzfürdőből. Egyszer a kornistól nem messze ültem, amikor megállt mellettem egy autó, benne három arabbal. Az egyik kiszólt:
– Merre van a kornis?
– Itt jobbra.
– Honnan jöttél?
– Magyarországról. Paprika, gulyás és Puskás! Na és ti?
– Mi szaúdiak vagyunk. Olaj, olaj és olaj!
Ez után gázt adott és kb. 130 km/óra sebességgel elhajtott. Le merem fogadni, hogy szaúdi benzin volt a kocsi tankjában.

4. Bekapcsoltatni a taxiórát

Dohában nem drága a taxizás, körülbelül 10 rijálból (600 forintból) eljuthatunk bárhová a központban. Szép is lenne, ha hátradőlhetnénk, de előbb rá kell beszélni a taxist, hogy legyen már olyan kedves bekapcsolni a taxamétert.

Több stratégiát is követhetünk ilyenkor: megpróbálhatjuk kitapogatni, hogy India mely részéről származik és hindu istenei bosszúállását kilátásba helyezni, amennyiben becsap minket. Vagy egyszerűen megállíttatni az autót egy „na akkor mi most kiszállunk!” kiáltással.

Ha elkezd kérni, hogy adjunk neki ajándékba 5 rijált, legokosabb úgy tenni, mintha nem beszélnénk angolul. Ez igen komikus annak tükrében, hogy fél perccel azelőtt még egy oxfordi nyelvész magabiztosságával alkudoztunk…

5. Vízipipázni a szuq waqifban

Doha piaca a kornis mellett, ahol a klasszikus arab piac elevenedik meg esténként olyan steril környezetben, hogy nehéz úgy éreznünk, mintha a szuq hámádiján vagy a khan al-khalilban korzóznánk. A vízipipa minősége viszont kifogástalan, remek kiszolgálással.

Tiszta Velence.jpg

Tiszta Velence

“Emberileg a legrosszabbat hozza ki belőlünk”

Egy ilyen vízipipás estén két barátomat kérdeztem, akik a dohai reptéren dolgoznak aircraft dispatcherként (rampásként). Imrének és Kálmánnak is határozott véleménye van a katari munkavállalásról:

ÉN: Hogy lehet hónapokon át elviselni ezt az „öböl-falansztert”?

IMRE: Sok toleranciával, amiből egyre kevesebb van.

ÉN: Mit kell a leginkább tolerálnod?

IMRE: Itt az arabokkal el lehet lenni, nem sok vizet zavarnak. A munkamoráljuk többé-kevésbé olyan, mint a miénk. Viszont – mindenfajta rasszizmus nélkül – azt kell mondanom, hogy a 99 százalékban indiai, bangladesi, pakisztáni és fülöp-szigeteki bevándorlókkal van probléma.

ÉN: Beszéljünk inkább az előnyökről. Miért éri meg a dohai reptéren dolgozni?

IMRE: Itt a legtöbb ember a Qatar Airwaysnek (a továbbiakban QR) dolgozik, amelynek nagyon jó a marketingje, a világ végén is tudják, hogy ők egy ötcsillagos légitársaság. Jól mutat az önéletrajzban később, és az itteni munkahelyed biztos. Ezek nagy előnyök.

ÉN: Mi hiányzik legjobban Magyarországról?

IMRE: Alapvetően itt mindenhez hozzá lehet jutni, amihez otthon. Még alkoholhoz és sertéshúshoz is, bár nekem a sertés annyira nem hiányzik. Igaz, ezekhez már külön engedély kell, amit a munkahelyed állít ki, és csak speciális helyeken lehet ezeket megvenni. Nem akarok közhelyes lenni, mert a blogban mindenki hangsúlyozza, hogy hiányzik a család és a barátok. Itt, ha beülsz egy kocsmába, kulturálisan nagyon más, mint otthon. Steril az egész, nincs hangulata.

KÁLMÁN: Imi nagyjából jól látja a helyzetet. (Kálmán kétszer annyi ideje van kint, mint Imre – a szerk.) Itt dolgozóként el kell felejteni azt a turista szemléletet, amit most te követsz. Hiszen te is tapasztaltad, pár nap alatt itt mindent meg lehet nézni. Hosszú hónapokig ezt úgy lehet elviselni, hogy átállítod az agyad, és nagyon pontosan tisztázod magadban a céljaid, miért jöttél ki és mit akarsz elérni. Megpróbálsz barátokat szerezni és kinyílni. Nagy szerencsémre, amikor én kijöttem, volt itt egy jó magyar társaság, akik sokat segítettek.

A Qatar Airways robotpilótája.jpg

A Qatar Airways robotpilótája

ÉN: Visszatérő motívum a Határátkelőn, hogy a magyar ember csak a magyartól óvakodjon külföldön…

KÁLMÁN: Én is olvasom ezeket, de Doha nem összevethető mondjuk Londonnal. Ott már 300 ezer magyar él, ezzel lényegében a második legnagyobb magyar város, talán ezzel együtt jár, hogy megjelenik a lehúzás és az átverés. Itt maroknyian vagyunk, ezért nagyon összetart a magyar társaság. És nemcsak a magyarok, hanem az összes közép- és kelet-európai. Szerbek, magyarok, románok itt szinte egy nemzetként, egymásra utalva élnek. Itt annyira kisebbségben van az európai szellem.

ÉN: Tegnap is együtt ebédeltünk egy szerb kollégátokkal.

KÁLMÁN: Pontosan, egyszerűen ki vagy éhezve, hogy európaiakkal legyél. Ha leülsz egy szerbbel beszélgetni, nem fogjátok előhozni a politikai sérelmeiteket. Itt egy kelet-európai szívesen tölti az idejét egy másik kelet-európaival. Ha úgy tetszik, Dohában már megvalósult Trianon revíziója, mert nincsenek itt a politikusaink, hogy felszínen tartsák a torzsalkodást. Ha már kérdezted Imitől, hogy mi hiányzik otthonról; nekem ez, hogy ha leülök valakivel beszélgetni, lássak valami értelmet megcsillanni a szemében. Az indiaiak csak a munkáról tudnak beszélgetni, meg arról, hogy hol olcsóbb a biryani… (tradicionális indiai rizses étel – a szerk.)

A sajtpultba bejutottunk!.jpg

A sajtpultba bejutottunk!

IMRE: Egy kolléga mondta, hogy milyen jó hogy magyarok vagyunk, mert ugyan a kajáról és a munkáról is tudunk beszélgetni, viszont a politikáról és a nőkről is. És még sok egyébről…

KÁLMÁN: A kulturális éhségét csak egy másik európai tudja enyhíteni. Én régebben úgy gondoltam, hogy Magyarország nagy hiányossága, hogy az átlagember nem beszél idegen nyelveket, cikinek éreztem ezt, ha a hazámra gondoltam. Viszont ebből az adottságból fakad az is, hogy egy külföldinek, ha nálunk akar dolgozni, beszélnie kell magyarul. Ha ez nem így lenne, már Magyarországot is rég elárasztotta volna az indiai munkaerő. Fura módon ez a fogyatékosságunk a leghatékonyabb védelmünk a bevándorlókkal szemben.

ÉN: Mit üzentek azoknak, akik készülnek megvenni a Budapest-Doha repjegyüket?

KÁLMÁN: Azt, hogy az a repjegy egy hétre szóljon, tapasztalják meg, milyen az arab kultúra, de hosszú távon eszükbe ne jusson. Tudom, milyen a helyzet Magyarországon, hogy bárhová elmennének, ahol jobb lehet, de ezt kétszeresen gondolják meg.

ÉN: Egy kicsit provokálnálak: ha ilyen rossz itt, te mit keresel itt?

KÁLMÁN: Talált. 🙂 De épp ezért mondom mindezt, mert én már tudom azt, amit ők még nem. Hogy mennyire őrli fel az életkedvet ez a hely. De tudod mit? Ha akarnak, jöjjenek ki, a blogot olvasva úgysem hiszik el nekünk, milyen itt élni. És végül is rosszul nem járnak vele, hiszen külföldön dolgozni szélesíti a spektrumot, tehát valahol ezzel is gazdagodnak. Ha akarják, próbálják ki – de mindig legyen egy B-tervük.

ÉN: Mi a különbség Ferihegy és a dohai reptér között?

KÁLMÁN: A QR olyan dinamikusan bővíti a flottáját és a hálózatát, hogy a reptér ezt nem bírja. Toldozgatják ad-hoc módon, de a dohaihoz képest Ferihegy egy jól működő, szervezett reptér – nyilván sokkal kisebb forgalommal.

IMRE: Úgy képzeljétek el, hogy a dohai reptér mérete fele a ferihegyinek, viszont körülbelül ötször-hatszor nagyobb forgalmat szolgál ki. Ráadásul kettő helyett csupán egy futópályával.

KÁLMÁN: Az a baj, hogy ebben a káoszban a QR-nak nagy szüksége lenne az európai szakértelemre, de nem hajlandók megfizetni az árát. Láthatóan csodálkoznak azon, ha valaki kiáll a jogaiért. Egy indiai munkamorálja más, ők egy beégetett programot futtatnak az agyukban, viszont, ha bármi megakasztja ezt a programot, akkor az agyuk csinál egy nullával való osztást és leáll. Egy évvel előttem már volt itt egy magyar rampás, de ő is csak kb. egy évig bírta. Amikor kijöttem, nem értettem, hogy miért adta fel ilyen hamar, hiszen a munka könnyebb, mint otthon, és Feriheggyel ellentétben itt van előbbre jutási lehetőség. Azóta megértettem.

Doha by night.jpg

Doha by night

ÉN: Mennyit kerestek ti itt, rampásként?

KÁLMÁN: Egy rampás alapfizetése 5700 rijál, ami kb. 350 ezer forintnak felel meg. Ami jelentősen megdobja, hogy teljes egészében a cég fizeti a szállásodat, minden közüzemi számlájával együtt. És persze az, hogy nincs adózás. A mindennapi élet nagyjából annyiba kerül, mint Pesten, nem lényegesen drágább. A szórakozással tudsz gyorsan seggére verni a pénznek, ha klubokba jársz, és ott alkoholt iszol. De átlagos életvitellel mi azt vettük észre, hogy a fizetésünk kétharmada megmarad. Tehát, ha valakinek devizahitele van, azt is gond nélkül tudja fizetni és még marad is bőven.

ÉN: Ez sok otthoninak mesébe illő, ti mégsem tűntök elégedettnek…

KÁLMÁN: Tudod, épp tegnap beszélgettünk erről a kedvenc török éttermünkben. Hogy mivel gazdagodunk mi itt Dohában? Hát pénzzel. És azon kívül, emberileg? Semmivel. Sőt, az emberségünket hónapról hónapra faragjuk le, és közben észre sem vesszük. Amikor egy járaton utasítok egy alám beosztott dolgozót, gyakran már le sem esik, hogy emberi lénnyel beszélek. És nem hiszem, hogy ezt bármennyi pénzért szabad hosszú távon csinálni…

IMRE: Sajnos így van. Doha emberileg a legrosszabbat hozza ki belőlünk, pedig nem mi akartunk ilyenek lenni.”

Share.

About Author

Leave A Reply