Hidat építeni a szétszakított magyar nemzet lelkébe

0

Szamárral kóborolni Európában legalább annyira romantikus, mint őrült ötlet. Végigmenni vele az El Caminón egy viccelődésből nyert elhatározás kapcsán meg pláne. Márpedig Banka Roland (vagy ahogyan már itt, a blogon is találkozhattatok vele: Rolandante) éppen ezt csinálta. Meg még sok minden mást is. Például írt egy könyvet – ennek kapcsán (is) beszélgettünk.

– Sokan nekivágnak az El Caminónak, de azért az elég ritka, hogy valaki szamárral induljon el. Neked honnan jött az ötlet?

Manapság már ritka, de a régi időkben egyáltalán nem volt szokatlan. Tudjuk, hogy a Szent Jakab zarándoklat egy középkori hagyomány, és én hagyományőrző gesztusnak szántam az állati segítő felfogadását.

Az ötlet egyébiránt egy haverom viccelődéséből származott, hogy milyen rossz lehet annyi cuccot egyedül cipelni, könnyebb lenne, mondjuk, egy szamárral. Én ezt komolyan vettem, és bár ő végül mégsem jött velem, Spanyolországba érve egyedül is beszereztem a csacsit, és Don Quijote lováról elneveztem Rocinanténak. Ez a kapcsolat vele azóta is tart, ma már jól összeszokott kollégák vagyunk.

– Nem tudom megállni, hogy ne ragadjak le egy pillanatra az El Caminónál, ami mostanra inkább tűnik turisztikai vállalkozásnak, mint lelki elmélyülésnek és önvizsgálatnak. Te hogyan láttad mindezt és hogyan élted meg belülről az utat? Mit tanácsolnál azoknak, akik a Camino eredeti szellemiségét keresik?

Ahogy én tudom, az 1993-as szentév volt egy fontos fordulópont az Út életében. (Szentév az, amikor július 25-e, Szent Jakab napja vasárnapra esik.)

Addig is tudtak róla az emberek, hogy létezik, ki volt jelölve, voltak zarándokszállások, de abban az évben ezek egyszeriben megteltek, elfogyott a sör a kricsmikből, és még maga II. János Pál pápa is elzarándokolt Santiagoba.

Elkapkodták Coelho első könyvét, melyet a saját zarándoklatáról írt, majd elment oda Shirley MacLaine is, hogy aztán ő is írjon róla egy bestsellert, 2010-ben hollywoodi filmet mutattak be a Caminóról, míg aztán tényleg egy tömegrendezvényre kezdett el hasonlítani.

Csakhogy kevesen tudják, hogy vannak alternatív útvonalak, amelyek manapság is néptelenek, valamint lehet zarándokolni télen is, ami megint csak más élményt jelent, meg az is megment a turisztikai lehúzástól, ha mondjuk sátorral megyünk.

Én naivan mentem oda, mindenkiről az elmélyülés és lecsendesülés vágyát feltételeztem. Pénz nélkül indultam el, magamat a gondviselésre bízva, a szamárra valót összekalapozva egy pásztorfurulyával.

A hely energetikája ezzel a lelkülettel fúzióba lépve igazi csodaélményeket generált, mondhatom minden fennköltség nélkül, hogy ettől 180 fokos fordulatot vett az életem.

Ez mostanra odáig fejlődött, hogy Rómát is útba ejtve hazasétáltunk Rocinantéval, és idén kiadtam a könyvem a történetről (A szamaras zarándok), amiben a vicces kalandokba megkíséreltem belecsempészni némi társadalomkritikát és spirituális töltetet is.

Most épp ezzel a könyvvel járom az országot gyalog a szamárral, és itt-ott könyvbemutatókat tartok, szóval itthon is folytatom az Ibériában megkezdett életmódot, egy kicsit másképp.

Ha már Határátkelő blog, én azt szeretném üzenni a külföldön élő honfitársainknak, hogy tegyék szintén hivatásukká a más kultúrákban elsajátított tudás és attitűd integrálását a magyar szemléletbe.

A kiköltözést sokan menekülésnek, sőt – kimondani is szörnyű – egyenesen hazaárulásnak minősítik, de így kifejezetten hazafias cselekedetté válhat, mint pl. anno Széchenyi esetében, és még csak nem is kell felajánlanunk hozzá egy évi jövedelmünket, vagy hidat építtetnünk Pest és Buda közé, elég, ha a magunk szintjén hidat építünk a szétszakított magyar nemzet lelkébe.

– Egy korábbi interjúban arról beszéltél, hogy 2013 augusztusában kistoppoltál Franciaországba, elsétáltál a navarrai Estelláig, ahol megvetted a csacsit, akivel 3 hónapig meneteltetek. Utólag visszanézve nem volt merész gondolat mindenféle komolyabb tudás nélkül egy szamárral nekivágni? Mit tanultál Rocinantétól?

Merész volt, de mindent el kell kezdeni valahogy, és én ebben az esetben beleugrottam a mélyvízbe, így tanultam meg úszni. Rengetegen segítettek azért, amire szükségem is volt, a legtöbbet viszont maga a szamár tanította nekem. Ő a természet része, ergo természetesen él és viselkedik.

Ha az ember maga is a természetben jár-kel, ráhangolódik erre a szellemiségre, és megtanul kommunikálni is az állattal, egységben működni vele. Rocinante ezen felül lelassulásra és nyugalomra tanít. Ezek megint csak mind olyan dolgok, amiket érdemes hazavinnünk a Caminóról.

– Van egy japán barátod is, Takashi, akivel 2016-ban együtt szamaraztatok. Vele hogyan kerültél össze?

2015-ben, 67 éves korában fiatal feleségével együtt sétált végig a Caminón, és amikor először futottunk össze, le volt nyűgözve a szamaras zarándoklat ötletétől. Másnap egy falu határában már szendviccsel és sörrel várt engem, répával Rocinantét, és közölte, hogy megbeszélték az asszonnyal: jövőre vissza fog jönni egyedül, sátorral, és vesz egy szamarat.

Sokan mondanak hasonlót, amikor találkoznak velem, és én ilyenkor mindig megadom az elérhetőségem, hogy segíthessek, ha tényleg úgy alakul. Mindezidáig viszont Takashi volt az egyetlen, aki tényleg megcsinálta.

Egy fiatal, nagyon rakoncátlan csődörszamarat vett Burgos mellett, akit Chewie-nak nevezett el, szóval Takashi a japán Han Solo, bár bölcsességében és kisugárzásában nekem sokkal inkább hajaz Yoda mesterre.

Együtt sétáltunk az első pár hétben Santiago felé, aztán segítettem neki elhelyezni Chewie-t Galíciában, ahová két évvel később, immár 70 évesen ismét visszatért látogatóba, akkor a portugál Caminón sétálgatva egy kicsit az akkor már felnőtt csacsival.

– A blogodon azt írtad, Takashi kommunikációs repertoárjából hiányzik a panaszkodás, ahogy minden egyéb negatív megnyilvánulás is. Alapvetően te is ilyen vagy, vagy ez tanulság volt neked is?

Én magyar vagyok, az én repertoáromból nem hiányozhat a panaszkodás, hahha… Szóval ez részben kulturális sajátosság a japánoknál, akik extrém mód’ kollektivisták, az egyén pillanatnyi igényei egyszerűen másodlagosak.

Nem mondom, hogy ezt kéne átvennünk, de a nyugati individualizmus napjainkban szintén szélsőséges, és igen, fontos lenne más kultúrákból is tanulnunk, hogy az egyensúly irányába mozduljon ez a mérleg.

Takashi meg egyébként mindemellett fiatal korában évtizedekig az Egyesült Államokban élt, a Woodstock-generáció tagja, és onnan is a pozitív dolgokat tartotta meg magában, szóval számomra ő tényleg egy béke- és szeretetpróféta, rengeteget tanultam tőle.

– Ha már itt tartunk, nyilván rengeteg emberrel találkoztál vándorlásaid során – mik voltak azok a dolgok, amik elsőre beugrottak nekik Magyarországról?

Na, ezt provokatív kérdésnek érzem, mivel erről írtam egy cikket annak idején a Határátkelőre. 🙂

 

Mesélek viszont egy azóta történt esetről, ami a nulladik (azaz +1-edik) ponthoz, az aktuálpolitikához kapcsolódik, amiről akkor csak annyit írtam, hogy „nem akarok róla beszélni”.

Épp az olasz-szlovén határon keltünk át 2019-ben, és a legeslegelső interakcióm egy szlovénnal, a határátkelőnél dolgozó benzinkutassal a következőképpen zajlott.

Megkérdezte, hová valósi vagyok, mondom „Madžarska”, azt mondja „ Madžarska? Viktor Orbán?!” Bólogatok fanyar mosollyal, hogy igen, hallottam már ezt a nevet, mire ő nagy vigyorogva: „MAFFIA!”.

Ijesztő azért, hogy pont az olasz határon neki épp az országuk másik végén lévő országról jut eszébe ez a szó. Meg amúgy ti például tudjátok a szlovén miniszterelnök nevét? Én nem, és szerintem ez így van rendjén. Addig jó nekik, amíg a hozzám hasonlók nem ismerik a szlovén politikát.

Meg még azzal is kiegészíteném azt a korábbi cikkemet, hogy amikor egy olasznak, akinek a szép magyar lányok és Ciccolina képviselőnő jutottak eszébe rólunk, azt mondtam, „nektek legalább vannak fasza szexbotrányaitok” – nos, azóta már nekünk is vannak, bár az „Add ide a didit” meg az Aperol Spritz azért még mindig nem Berlusconi szintje.

– Emlékeim szerint 2018 végén az olasz fővárosba is elmentetek Rocinantéval. Karácsonykor Rómában – hatalmas élmény lehetett.

Hihetetlen volt, velem volt akkor ugyebár egy lány is, aki utána egyébként illusztrálta a könyvemet, és hármasban a szamárral sietve a szent városba, karácsony közeledtével belesodródtunk valami olyan medrébe a kollektív tudattalannak, ami számunkra az átélés erejével bizonyította, hogy a Szentcsalád bibliai szálláskeresésének története mélyen és minden kétséget kizáróan IGAZ.

Igazság alatt nem feltétlenül a valóságot értem, mivel annál fontosabb a történet validitása, tehát hogy az a bibliai sztori érvényes, örök érvénnyel bír… Bár korunk viszonyaira transzformálva, de szinte pontról pontra megismétlődött velünk minden, ami a Szentírásban írva vagyon, kivéve talán a szülést.

Volt angyali jelenés, a becélzott szálláshelyekről való kiutasítás, színünk elé járultak pásztorok, napkeleti bölcsek, szerecsenkirály, pihentünk istállóban, és eljött értünk az Emanuele nevű „megváltó” is egy üstökösmintájú lószállítóval – mindezt itt írtam meg részletesen.

Amit viszont ebből az írásból kihagytam, és szintén érdekes, szinkronisztikus élménynek hat utólag, hogy utunk kezdetén, amikor még fogalmunk sem volt, hogy még karácsonykor is Olaszországban leszünk, egy Natale nevű kovács patkolta meg Rociantét, neve pedig olaszul azt jelenti: karácsony.

Pont ezeknek a patkóknak köszönhettük, hogy karácsonyra értünk végül Rómába, hiszen ha nem kell őket levetetni az út végén, nem találjuk meg azokat az embereket, akik mindezt elősegítették.

– Ha visszatekintesz az elmúlt 7 évre, mi volt a legnagyobb élményed? Mi az, ami a legnagyobb tanulság?

Sok hasonló, már-már transzcendensnek mondható eset történt, mint ez a római érkezés, de ha visszagondolok, nem a high light-ok maradtak meg (azok közül sokat elolvashattok majd a könyvben;)), hanem az elcsendesülés élménye és az önismereti hozadék, meg az abban való hit visszatérése, hogy az emberek alapvetően jók.

A szamár sokukból vált ki gyermeki reakciókat, és nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte csak pozitív interakcióim voltak az utazások során. Volt például, hogy ránk hívták a rendőrséget, hogy miért termett reggelre a házuk elé egy sátor meg egy szamár, de a rendőrök is kedvesek voltak, és végül a hívóik is reggelivel kértek bocsánatot a felzavarásunkért. Apró élmények, de szemléletformálóak, életet orientálók.

– Hol tartasz most az életedben és merre tovább?

Mint mondtam, épp úton vagyunk Rocinantéval, pillanatnyilag épp Siófok felé tartunk, árulom és népszerűsítem a könyvem, ami egyébként a Líra oldaláról is megrendelhető, valamint elvileg minden könyvesboltban megtalálható.

Legközelebb Kaposváron, a Takáts Gyula Megyei Könyvtár udvarán lesz könyvbemutató okt.19-én du. 5-től, ahol Jakusovszki Dorina (Vándorina) fog nyilvánosan kérdezgetni engem.

Velem szamár nélkül az azt megelőző nap, 18-án is lehet még találkozni Budapesten, ahová visszavonatozom a Margó Irodalmi Fesztiválra; a Várkert Bazárban 15:30-tól fog velem beszélgetni Király Levente, a Corvina kiadó főszerkesztője, aki a könyvemet lektorálta.

November 21-22-én lesz Járatlan Utakon Fesztivál Budapesten, az lesz az utolsó állomásunk, én is előadok, akkorra kell a Balcsit megkerülve Veszprémen és Esztergomon át oda gyalogolva visszaérnünk, és utána téli pihenőre vonulok, talán elkezdek egy más jellegű könyvet írni. Tavasszal szeretném a keleti országrészen folytatni a szamaras könyvnepperkedést.

Jövőre szentév lesz Santiagoban, akkorra mindenképp oda fogok utazni, kicsit talán sétálni is valamelyik útvonalon, immár szamártalanul. Aztán a következő lépést az élet majd úgyis hozza magával, csak annyi a dolgunk, hogy az aktuálisat jól lépjük meg.”

Úgy döntöttem, megőrülök

Share.

About Author

Leave A Reply