Házasságkötés török módra

0

Az esküvő minden ember életének egyik legfontosabb napja, az odáig vezető út azonban kultúránként nagyon eltérő lehet. Például Törökországban, ahonnan az ott élő Mercedes mesélte el, hogyan is működnek a dolgok arrafelé.

„Gondoltam, megírom azt a néha végeláthatatlanul hosszú és bonyolult folyamatot, amely az oltárig kalauzolja el az olvasót török módra. De miért is lenne ez olyan hosszú?

Ugye, nézzük az általános magyar receptet! A fiú találkozik a lánnyal valamilyen úton-módon (barátok által, szórakozóhelyen például), randiznak, párkapcsolatba kezdenek, bemutatkoznak a szülőknek, barátoknak, aztán pár hónap múlva esetleg összeköltöznek, hiszen szentül él a mantra, miszerint „lakva ismerszik meg a másik”, majd pedig pár év múlva (vagy, aki amikor akar), ha épp úgy döntenek, és szeretnének is, akkor összeházasodnak (de többségében már ez előtt is egymás családjának a részei, közös háztartást vezetnek ésatöbbi).

Majd pedig egy stresszes esküvőszervezési időszak után (szerintem nincs ország, ahol ez az időszak ne lenne annyira stresszes, hogy minden résztvevő minimum kétszer meg ne bánja az egészet), élnek jobb esetben boldogan, amíg meg nem…

Hogyan működik ez Törökországban? Itt picit minden más, nem feltétlen bonyolultabb vagy rosszabb, hanem csak egyszerűen más, és az ebbe belecsöppenő külföldi (én) néha csak fogja a fejét, hogy „erre ugyan mi szükség van?”. De a török társadalom szerint van. Mindenre is.

Az elrendezett házasság

Törökországban a házasság létrejöttének általában két formája van, ha nagyon le szeretnénk egyszerűsíteni. Az egyik a „sima”, a szerelmi házasság, a másik pedig a „görücü usulü evlilik” vagyis az „elrendezett házasság” (de ez alatt ne azokra a horribilis videókra gondoljunk ilyen Afganisztán jellegű helyekről, ahol a fekete lepelbe csavart kislányt éppen hozzá akarják erőltetni a hatvanéves kecskepásztorhoz, mert ez isten akarata – egyébként nem –, ilyesmiről itt szó sincs).

Ezek az „elrendezett házasságok” manapság inkább egyfajta célzott bemutatások, amiknél mindkét fél tudja, hogy ők azzal a céllal vannak „találkoztatva” többségében rokonok által, hogy abból rövid időn belül házasság legyen (igazából ez különbözteti meg a sima összeismertetéstől, hiszen itt nem az a két fél indítéka, hogy találkozó után talán „összejönnek”, és akkor majd egyszer talán megházasodnak, hanem az, hogyha tetszenek egymásnak, és mindketten rábólintanak, akkor a családok léphetnek tovább a következő szervezési lépcsőfokra – erről majd bővebben).

Ez a házassági fajta kevésbé elterjedt (különösen a régebbi hagyományos verziója, amikor egész koreográfiája volt annak, hogy a leendő anyós hogyan vonult át gelinnézőbe a lehetséges lányos házhoz), de teljesen létező dolog, nem feltétlenül csak idősebbek körében.

A szerelmi házasság

Szóval, az első lépés egyik verziója (a Törökországban egyébként nem létező) az oltár felé az ilyesfajta ismerkedés. A másik pedig a már szintén említett szerelmi házasság.

De hogy jön itt létre egy szerelmi házasság? Mondhatjuk, hogy ugyanúgy, mint Magyarországon, de ugyanakkor azt is mondhatjuk, hogy nem feltétlenül működnek ugyanúgy a dolgok, ugyanis errefelé az ilyen direkt ismerkedési technika, legyen az úriember akármennyire is udvarias (tehát nem a „kő’ kóla?” – színvonal) nem biztos, hogy eredményre jut, mert egyszerűen nem szokás különösebben direkt ismerkedési szándékkal nőket leszólítgatni (biztos van kivétel, de nem igazán ismerek itt olyan nőt, aki ezt díjazná), sőt néha akár rossz vége is lehet.

Törökországban az esetek nagy részében (a filmektől, meg a turistás részeken tobzódó pincérfiúktól most tekintsünk el, mindkettő nagyon messze áll a török valóságtól) valamiféle kapcsot kell találni magunk és szívünk vágyott asszonya között (és mivel a kapcsolati rendszerek kellően szétágazók, ezért ez általában sikerül is), és utána kezdődhet az ismerkedés.

Először nagyon gyakoriak a fiatalok körében is az ilyen többedmagukkal elköltött vacsorák, majd pedig később fokozatosan a közös, kettesben eltöltött programok.

A legnagyobb különbség a magyar és a török kapcsolatok között

Szerintem az egyik legnagyobb különbség itt mutatkozik meg a magyar és a török kapcsolati dinamika között, mert erre a közös programozós, kapcsolatos szint után Törökországban nem feltétlenül jön magától értetődően az, hogy, akkor megyünk rögtön a szülőknek bemutatni házassági szándék meg minden nélkül „csakúgy”, és onnantól kezdve a kedves sevgili ugyanúgy a családi élet része, átjön a családhoz, együtt vacsorázunk, ebédelünk „anyósjelölttel” (szerintem törökül erre szó sincs), programozunk, rokonozunk, akár együtt nyaralunk.

Biztos, vannak török családok is, akiknél ez lehetséges, de én egyáltalán nem látom annyira magától értetődőnek, mint például Magyarországon. Szóval, itt ez az „apa, holnap Ahmetéknél alszom, pénteken jövök” – dolog nem nagyon működik, mert mind Ahmeték, mind, mind a lányos ház nagy eséllyel szívinfarktust kapna ezt a mondatot hallván.

Itt inkább az a jellemző, hogy habár mindenkinek van valamiféle kapcsolata a házasság előtt, az legtöbbször semennyire nem része a családnak, hanem a „sevgili” teljesen elkülönül a családi élettől (persze, ha családi kapcsolaton keresztül ismerkedtek meg, akkor ez másképp néz ki), amíg nincs itt az ideje a házasságnak.

Hogyha éppen úgy jön ki a lépés (például egyetemi évek miatt), akkor akár évekig is ez lehet a felállás. Összeköltözés házasság előtt nem igazán jellemző (maga a friss házaspár új otthonának összekészítése is szerves része a házasságot megelőző rituáléknak, de erről majd még később). De mi jön ezután?

Nincs konkrét sorrend, sokan sokféleképpen csinálják (ugye a helyzet sok mindentől függhet – ismerik-e a családok egymást? Kell-e külön bemutatás? stb.), de általában miután napvilágra került a kapcsolat, és a szándék, kezdetét veszik a különféle „rituálék”, amik nélkül szinte elképzelhetetlen a házasság szent mezejére lépni.

Készülődés az esküvőre

Ebből kifolyólag itt a „megkérem a kezedet, elmondjuk anyudéknak, hogy megkértem a kezedet, aztán megyünk, és valami ünneplő ruhában aláírunk a városházán két tanúval” – módszer teljes fikció, átlag török állampolgár agya ezt nem nagyon képes befogadni – bár, esküvőszervezés közepette többségében a vőlegények hirtelen nagy befogadóképességet éreznek az ilyen fikcionális lehetőségek iránt.

Pláne, amikor közli a dekorációért felelős cég vezetője, hogy „Igen, Ahmet bey, a korlátra felfuttatott virágok csak most, csak ma tízezer líráért futnak fel önnek” (megtörtént eset, nem, véletlenül sem az én esküvőm kapcsán esett meg… a neveket megváltoztattuk a vőlegények védelmének érdekében).

De térjünk vissza a rituálékra! Szóval, van egy kapcsolatunk, végre a napfényen, mindenki tudja, hogy össze akarunk házasodni, mi jön ezután? Ezután legtöbbször az eljegyzés jön családi körben, azonban itt, Törökországban az eljegyzés kicsit más mint, amit Magyarországon értünk ez alatt.

Ugye, Magyarországon legtöbbször izgatott várakozás után felteszi az úriember szíve hölgyének a kérdést, majd pedig gyűrűt húz az ujjára (a gyűrűk hordásába inkább ne menjünk bele, én túl sok féle variációt hallottam már kis hazánkban, mindenki hord ilyenkor, amit szeretne, és ahol szeretné), és eljegyzik egymást, majd pedig ha szeretnék, akkor csinálnak valami családi ünnepséget ezt megünneplendő.

Ez általában ugye kettesben történik meg valamilyen romantikus vagy spontán környezetben, ki mit tervez, ez utóbbi pedig általában egy kisebb családi körben. Azonban ez Törökországban nem számít eljegyzésnek. Ez csupán az „evlenme teklifi” vagyis a házassági ajánlat. Az eljegyzés itt egy néha hatalmas szabású (tudjátok, csak ti, és a legközelebbi százötven rokon) rendezvény külön hagyományokkal.

Az eljegyzés többféleképpen zajlódhat egy török családban. Legtöbbször a menyasszony kívánságai és az anyagi körülmények szabályozzák be a lehetőségeket (és általában a lányos ház állja a költségeket hagyományosan), de lehet egy szűk rokoni körben az otthoni szalonban megtartott eseménytől kezdve egy rendes esküvő nagyságú több száz fős rendezvény is ugyanúgy külön ruhákkal, dekorossal, zenekarral, vacsorával, tánccal, mulatsággal mindennel, ami szem szájnak ingere. De mi történik itt pontosan, hogyan jegyződünk el Törökországban? Ennek külön koreográfiája van.

Miután a fiús ház elkérte a lányt a vőlegénynek, egy tálcán (természetes előtte hosszú órákon át válogatott darab, minden dekorációhoz, koncepcióhoz illenie kell, külön gyártják őket, „eljegyzési tálca” néven) megérkezik az előzetesen kiválasztott gyűrűpár egy vörös szalaggal összekötve.

Ezt a család feje, vagy valamely tekintélyes tagja (leendő após például) felhúzza a fiatalok gyűrűs ujjára, majd a vendégek éljenzése közepette néhány jókívánság közepette elvágja egy olyan ollóval, amit előtte a hagyománynak megfelelően még sosem használtak. Innentől kezdve számít a pár immáron mindenki szemében jegyespárnak.

Néhányan az eljegyzést megelőző hónapokban vagy akár az eljegyzéssel együtt egy ún. „söz”-t („ígéret”) is tartanak, ami egyfajta elígérkezés a másik felé, de még nem eljegyzés. Ezt sokan kihagyják, úgyhogy csak ilyen mellékesen jegyzem meg.

Eljegyzésre kifejezett ajándék nincsen, ha adnak, akkor az általában arany lesz, illetve a fiús család anyagi helyzetéhez mérten a leendő anyós szokott eljegyzésre egy nagyobb gesztusként nagyobb értékű aranyat ajándékozni a menyasszonynak (karkötő, fülbevaló, nyaklánc, köztársasági arany, ilyesmik lehetnek).

Illetve vannak menyasszonyok (meg nekik a családjaik), akik már eleve az eljegyzés létrejöttéhez kijelölik, hogy mit szeretnének kapni a vőlegénytől (lehet ez például egy „bestas”, ami öt gyémántot tartalmazó gyűrű, vagy csak szimplán x aranymennyiség – természetesen minimum 22 karátos formában).

Ezt követően megsokasodnak a teendők attól függően, hogy a pár (vagy a család) mikorra tervezi a lakodalmat. Néhányan az eljegyzést követő napokban megtartják az imam nikahi-t, ami a vallási házasságkötést jelöli az iszlámban, majd pedig kezdődhet minden menyasszony (rém)álma a Közös Fészek berendezése.

Mivel már korábban írtam, hogy itt nem igazán jellemző az, hogy a párnak közös háztartása legyen házasság előtt (rengeteg ismerősöm járt most úgy a koronavírus járvány miatt, hogy berendezték a gyönyörű lakást, ami gyakran albérlet – és itt általában egy évre előre kell fizetni, nem minden főbérlőnél van havi bérletezés –, és nem költözhetnek be, mert nem tudtak összeházasodni, nem tudták megtartani a lagzit sajnos), ezért az esküvőszervezés mellé egyszerre kell megvenni mindent, ami elengedhetetlen a közös élethez. Bútorok, kiegészítők, étkészlet, háztartási gépek, mindent, amit csak el tudunk képzelni.

A közös élet felosztása

Ez általában úgy zajlik, hogy a családok felosztják egymás között a fizetendő tételeket. Például a lányos ház gondoskodik a konyháról, a hálószobáról meg a vőlegény családja. De ezeket mindenki a saját lehetőségei szerint elosztogatja.

Az otthont, amennyire én a környezetemben élőket látom, inkább túlnyomóan a vőlegény intézi, de biztos vannak kivételek. Ezt követően pedig a menyasszony számtalan beszerző túrára kél a leendő anyóssal, illetve az anyukájával, hogy mindent időben meg tudjanak venni, hogy az esküvőre tökéletes beköltözhető állapotba kerüljön az első közös otthon (ezt általában ceyiz alisverisi-nek nevezik).

Ez nem valami hagyományos dolog, hanem általában modern családok, mindenki így csinálja esküvő előtt, és borzasztó sok stresszel jár.

De tegyük fel, hogy sikerült eljegyződnünk, lett egy egyelőre nem lakott, ám az utolsó szalvétáig műgonddal berendezett közös otthonunk, és túl vagyunk a hennaesten. Úgyhogy most már nincs más hátra, mint az esküvő.

Az esküvő

A török esküvők fergetegesek. Nem csupán egy remek alkalom arra, hogy újabb leendő anyósok leljék fel a legszebb eladósorban lévő lányokat, hogy aztán újabb gelinek indulhassanak „hozományvásárlásra”, hanem egy végtelen verseny a családtagok és aranyak között, rengeteg íratlan szabállyal, aminek megsértése örökharagot vonhat maga után.

Hiszen nem elég, hogy átverekedtük magunkat a bemutatás, a söz, az eljegyzés, a lakberendezés, az esküvőszervezés, a hennaest buktatóin, most eljött az utolsó lépés egy gondtalan házassághoz: az ajándékozás az esküvőn.

Az ajándékozás külön ceremónia egy török esküvőn, nem szimpla gratuláció, és boríték. Mindenki gondosan meg van figyelve, és elmentésre kerül az örök emlékezetben, hogy ki, mennyi és mekkora aranyat tűzött az ifjú párra, illetve mekkorát kellett volna neki, milyen fokú a rokoni kapcsolat, az ő családjának korábban mi mekkora aranyat adtunk stb. Minden végiggondolásra kerül.

Ilyen ajándékozási célokra Törökországban külön aranyérmék kaphatóak többféle méretben, 22 karátos formátumban, valahol 30 és 160 ezer forint között mozog az áruk, aki ennél nagyobb összegben szeretne ajándékozni az általában szintén direkt ilyen ajándékozási céllal gyártott karkötőket vesz, szintén 22 karátos formátumban (ezek árai általában 50-60 ezer forinttól a csillagos égig alakulhatnak). Ennél kisebb karátokat itt nem igazán tartanak értékesnek vagy hasznosnak, így nem illik ajándékozni.

A szülői ajándék

De az ajándékozás legfőbb attrakciója a szülők ajándéka, és itt kezdődhetnek a problémák. Általában a szülők, ha megtehetik ún. szettet vesznek a menyasszonynak, ez általában egy nyakláncot, karkötőt és fülbevalót tartalmaz, (de keletibb részeken házasodó barátnőmre a szülők például egy diszkrét aranyövet „tűztek”, csakhogy biztosra menjenek, hogy biztosan túllicitálták vele a fél világot), és ennek a feltétele a menyasszonyra komoly koreográfia szerint zajlik, amiben senki nem előzheti meg őket vagy léphet közbe, különben súlyos családi viszályoknak nyitna utat (van egy barátnőm – nem az aranyöves –, akinek az anyósa évekig haragban volt velük, mivel az esküvőn a lány bátyja véletlenül elindult az anyós előtt, hogy feltűzze az aranyat az ifjú párra – megbocsájthatatlan bűn).

Az esküvőn kapott aranyak egyébként a menyasszony kizárólagos tulajdonát képezik (mind vallásjogilag, mind polgárjogilag), és ha sikerül túlélni ezt az egész procedúrát, akkor talán még egyszer boldogan fel is tudja használni őket.”

Ha szívesen olvasnál még Törökországról, látogass el Mercedes blogjára!

Tíz meglepetés és tévhit Törökországról

(Fotó: pexels.com)

Share.

About Author

Leave A Reply