Hazaérkezve Európába

0

Az alábbi írásnak már a története is érdekes, hiszen három hónappal a megérkezés után írta Norm, az északi. Aztán eltette az asztalfiókba. Ennek lassan egy éve, most küldte el, miután újraolvasva rájött, hogy amit akkor első fellángolásnak gondolt, az azóta sem változott. (Az ország nevét a szerző kívánságára nem teszem közzé.)

„Még csak három hónapja élek itt a kicsit sem fagyos északon és még minden nap tartogat valami újat, valami olyat, ami eltér mindattól, amit otthon megismertem és megszoktam.

Mégis, valahogy az első pillanattól, ahogy gépünk landolt a jeges kifutón, otthon éreztem magam. Persze az embernek először jól esik ez az otthonos érzés: úgy érzi, valójában csak most érkezett haza. Otthonról haza.

Mert magyarként magam mögött hagytam a Kárpátokat, a Túró Rudit és persze: az imádott Budapestet, melyről, ha jól emlékszem Kosztolányi jegyezte meg találóan, hogy van egy fajtája a szerelemnek, amit csak azok éreznek Budapest iránt, akik nem ott születtek.

Én is ilyen vagyok: szenvedélyesen és megmásíthatatlanul szerelmes vagyok és leszek Budapestbe. Mégis magam mögött hagytam és persze sok minden mást is: családot, megmaradt barátokat, gyermekkorom helyszíneit, a Balatont, Erdélyt, a Dunát és azt a rossz és jó értelemben is vett otthonos érzést, hogy tudunk egymásról.

Hogy belelátunk egymás életébe és beszélünk róla – sajnos inkább egymásról, mint egymással -, de valahol mélyen mégiscsak jó szándékból, féltésből. Legalábbis szeretném ezt hinni…

Hazaérkeztem a közösen elfeledett emlékbe

Szóval igen: magyarként sok mindent magam mögött hagytam. De mégis: emberként és európaiként nem tudom másként érezni, mint úgy, hogy megérkeztem. Hogy hazaérkeztem. Emberként a normalitásba.

Abba, hogy az ember nem szorongásra, félelemre vagy feszültségre született. Abba a mindennapi – a mi szemünkben mégis szinte Mars-béli – tapasztalásba, hogy ha bizalommal fordulsz a másik ember felé, akkor minden meg fog oldódni.

Abba az ugyan csak halványan, de még az én közép-európai szívemben is pislákoló reménybe, hogy az emberek jók és szeretetből, szeretni születtek. Egyszerűen hazaérkeztem abba a közösen elfeledett, közösen meggyalázott emlékbe, hogy milyen volt embernek lenni.

És hazaérkeztem Európába is: egy másik értelemben. Mert újra kultúra, hagyomány, önazonosság és ettől fűtött vendégszeretet vesz körül. A legkiválóbb fajta nacionalizmus. Ami nem abból áll, hogy valaki ellen határozzuk meg önmagunkat, vagy hogy irigyen panaszkodjunk amiatt, hogy másnak miből mennyi jutott.

Ez a hazafiság olyan, mint amilyen a miénk volt, amikor még szabadott büszke magyarnak lenni. Ez a hazafiság azt emeli magasba, ami benne különleges és egyedi. Szélesre tárja az ablakot, hogy megmutassa a világnak egyéniségét, különleges kultúráját, tájainak valószínűtlen, semmihez sem hasonlítható szépségét.

Az igazi Európa menedéke

És ez a kultúra, bár hallatlan nyitottsága miatt látszólag sebezhetőbb, mint a miénk, mégsem tudom elképzelni, hogy az újkori népvándorlás lerombolja, megszüntesse önazonosságát.

Mert bár földrajzilag távol vannak Európától, mégis híven őrzik az úgynevezett nyugati fehér civilizáció értékeit, sokkal jobban, mint azt a mélybe zuhanó Európa valaha is megtehetné.

Mert bárkit befogadnak, de aki nem tisztességes, azt rövid úton kiveti magából a társadalom. Mert templomokban adják össze a homoszexuálisokat (bár nem kényszerítenek egy lelkészt sem, hogy ezt megtegye), de mégsem jutna soha eszükbe, hogy megtagadják keresztény gyökereiket.

Mert bár felnőtt korukra folyékonyan beszélnek legalább két idegen nyelvet, mégsem jut eszükbe múló divatoknak hódolva beszennyezni saját, ősi anyanyelvüket.

Az embernek valahogy az az érzése, hogy az igazi Európa, gyermekkorunk Európája, apáink és nagyapáink Európája menedékre lelt itt. Akkor is, ha sok dologban elképzelhetetlenül különböznek tőlünk és akkor is, ha európai szemmel nézve sokszor nem érzik szükségét, hogy az élet mindennapi szertartásosságának, az illem formáinak maradéktalanul engedelmeskedjenek.

Mert ezek a dolgok nem számítanak. Jobban mondva: volt idő, nem is olyan régen, amikor ezek számítottak és természetesen töretlenül hiszek benne, hogy egyetlen udvarias meghajlásban, egyetlen kézcsókban tovább tud élni az, amit Európának, a mi civilizációnknak hívunk. De ilyen, szinte háborús időkben nem ez számít igazán.

(Ami igazán számít – keserűen tanuljuk meg ezekben a vészterhes napokban – az, ami a kultúránk mélyén volt, ami legbelül szunnyadt. Ami még a lila és rózsaszín hajjal rohangáló német fiatalok tömegeiben is észrevétlenül jelen van valami megkérdőjelezhetetlen sarokkőként. Amit az őket körülvevő barokk és klasszicista épületek teremtettek meg a lelkükben észrevétlenül, talán kicsi gyerekkorukban.)

Túl kell lépni a formákon

De ahogy elhagyod az ostromlott kontinenst és itt járkálsz ezek között a boldog, nyílt tekintetű, őszinte emberek között, rájössz, hogy túl kell lépned a formákon. Megérted, hogy itt otthon vagy, ha neked is jelent valamit a hagyomány, a hit, a mesék világa, a zene, a leírt szó tisztelete és szentsége.

Avítt fogalmak ezek a mi kibillent világunkban, a mi hanyatló kultúránkban, de mégis: talán mivel a szemünk előtt hal meg egy nagy civilizáció, mely több mint háromezer évet adott az emberiségnek, csak az elképzelhető legnagyobb tisztelettel és mélységes csodálattal tudsz tekinteni azokra, akik a végsőkig európaiak és a végsőkig emberek maradnak.

Olyanok ők –még ha nem is tudnak róla –mint az utolsó szamurájok, vagy a dicső lengyel huszárszázadok, akik kivont karddal vágtattak a német tankok felé a biztos halálba.

Próbálok Budapestre gondolni

És ahogy járom az utcáikat és beszívom a hűs északi levegőt, próbálok Budapestre gondolni, próbálom magamba szívni a bódítóan sűrű és émelyítően édes magyar tavaszt.

De nap-nap után azt veszem észre, hogy már nem tudom átérezni, mi az, hogy otthon „sűrűbb a levegő”, hogy néha lélegezni is alig lehet a melegtől, az állott városszagtól és virágillattól, ami beárad még a harmadik emeleti ablakon is.

Próbálom érezni: összeszorítom a szemem és várom, hogy elöntse tüdőmet ez az elképzelt melegség. De van, hogy nem történik már semmi, csak a torkom szorul el…

Van, hogy nem érzem már a tüdőmmel, csak a szívemmel, hogy milyen a budapesti fák alatt járva álmodozni és el sem hinni, hogy létezik ilyen sűrű kavalkádja az illatoknak.

És minden hazatalálásom és otthonos érzésem, minden tiszteletem és rajongó szeretetem ellenére megijedek és szégyellni kezdem magam. Mert félek, hogy el lehet feledni a budapesti tavaszt. Félek, hogy ha majd elbukik a mi Európánk, már emlékezni sem fogunk rá.

Persze a szívem mélyén tudom, hogy belénk égett. Hogy a szívünkbe van írva Goethe minden szava, hogy a fülünkben cseng a Psalmus Hungaricus és ez megnyugtat.

De mi lesz a gyermekeinkkel? Mi lesz, ha megkérdezik, mi volt az: európainak lenni? Lesz-e szó, amely ki tudja fejezni, azt, ami már nincs és ami itt még van? El tudjuk-e nekik mondani?

Tudunk-e és kell-e bennük egyáltalán honvágyat ébreszteni majd valami iránt, ami soha nem volt az övék igaz valójában, és ami nem létezhet soha többé?

Megtanulni európainak lenni

Nem tudok válaszolni ezekre a kérdésekre. Egyelőre csak csodálkozom, beszívom a megnyugtató, kristálytiszta északi levegőt és próbálok megnyugodni.

Próbálom elhinni azt, amit a saját szememmel látok: hogy tényleg itt van az elveszett paradicsom, hogy itt tényleg az övék még mindaz, amiért emberek lettünk egykor.

Keresem az igazságot és próbálok tanulni. Próbálom megtanulni tőlük, hogy mit jelentett európainak lenni. Hogy mit jelent embernek lenni, és hogy az apokalipszis után, ami ránk vár, hogy vigyünk át ebből a hatalmas és csodálatos civilizációból legalább néhány téglát a túlsó partra.”

(Fotó: pixabay.com/MonicaVolpin)

Share.

About Author

Leave A Reply