Haza csak egy van?

0

Málta, Ausztria, Svájc, Ausztrália, Magyarország e poszt színterei, ám a történet máshol ér véget (legalábbis ideiglenesen). Alíz (ezt a nevet kérte, hogy ide írjam) tapasztalata: mindenhol vannak pozitívumok és nehézségek, hol a fizetés, hol a környezet, hol az emberek – egy biztos: visszailleszkedni nehéz.

„Meg sem vártam a diplomaosztóm, már Málta napfényes utcáin ismerkedtem az arab- olasz, de angolok által meghódított szigettel. Azóta sem bánom, hogy nincs rólam olyan fénykép, ahol büszkén szorongatom a diplomámat. Az igazi kincs az nem egy keményfedelű lapból, hanem élettapasztalatból és lelki gazdagságból áll. Amúgy sem volt sok barátom a főiskolán. Azokkal az emberekkel barátkoztam, akik irányomban képesek voltak megnyílni és őszintének maradni. Én elfogadtam őket a hibáikkal, cserébe ugyanezt kaptam.

Tudtam, hogy Magyarország nem az a hely, ahol fiatalon élni szeretnék, és hogy léteznek olyan országok, ahol nem a szabályok betartása, a lehúzás és a látszat dolgok a legfontosabbak. Ezért hát már a vizsgák alatt leveleztem egy, a Kanári szigeteken levő hotellal, valamint egy máltai szállodával. Úgy voltam vele, hogy amelyik előbb visszaigazolja a munkám, azt választom.

Mindegy, csak el a régen imádott, megszokott, már unalmassá vált városkámból és annak befásult, szűk látáskörű embereitől, valamint az idősebb generációtól, akikben mindig a régi rendszer értelmetlen szabályait véltem felfedezni. (tisztelet a kivételnek!)

Három hónap Málta

Máltán rögtön tudtam, hogy nagy csodák nem fognak velem történni. Recepciós / felszolgáló lettem, rögtön első nap beledobtak a mélyvízbe; sok munkaórával, kevés fizetéssel. Az angol nyelvtudásom még nem volt a legjobb, az évek óta ott dolgozó magyarok és lengyelek pedig beszámoltak róla, hogy ott bizony ne várjak ennél jobbat. Ki lehet jönni a fizetésből, de nem szabad költekezni. Pálmafák, napsütés ide vagy oda – nekem ennél több kellett… gyűjteni akartam, a magam ura lenni és nem szüleimre támaszkodni.

Öt hónap Ausztria

Decemberben már Németországban voltam, állást kerestem. Hiába a perfekt német nyelvtudásom és szorgalmam, magyar névvel és nemzetiséggel kevesen álltak szóba velem. Felszolgálónak mentem egy napra, csődöt is mondtam, ugyanis még a levesestányért sem bírtam remegés nélkül kivinni… Fizetést nem kaptam, de végigdolgoztatták velem az estét.

Egy orosz, rossz állapotú, bár szívós nőtől kaptam a tanácsot: ” Ha értesz máshoz is, menekülj a vendéglátás ördögi köréből!” Megfogadtam a tanácsát.

Újabb két hét keresgélés után az interneten rábukkantam egy osztrák szállodára, aki éppen recepcióst keresett a közeledő síszezonra. Megvolt a telefonos interjú, felvettek.

Anno 1500 eurót keresni havonta elég nagy összeget jelentett. Persze cserébe heti 6 nap munka, osztrák alázás / szívatás, romlott kaja a személyzetnek, a magyar munkatársak utálatossága, irigysége, az osztrák tulajdonos és pincérek megalázó bánásmódja. a sok felesleges stressz, valamint üres óráimban a vendéglátással való ismerkedés megutáltatta velem az egészet. De nem adtam fel, tudtam, hogy kibírom a síszezon végéig és utána jön valami sokkal, de sokkal jobb…

Otthon aztán minden nap bújtam az álláshirdetéseket az interneten, a tavasz után jött a nyár, fogyott a pénz és sehol semmi. Teljesen kétségbe voltam esve, amikor megláttam egy egy hirdetést, ami aztán az egész életemet megváltozatta.

Tizenhárom hónap Svájc

Nagyon nagy szerencsém volt. Természetesen nem engem vettek fel elsőnek a pozícióra. De pár hónap után jelentkezett a magyar tulajdonos, hogy akit választott nem vált be, így hát mivel nem sok magyar van, aki bírná a svájci dialektust, és nem sok svájci, aki ennyiért dolgozna, próbaidőre felvesz… a próbahónapból pedig egy 1 éves szerződés lett.

Igazi fellélegzés volt otthagyni a régi életemet. Szakítottam a több éve tartó, haldokló kapcsolatommal, összeszedtem a ruháimat és a bátorságomat és irány Svájc, egyedül, autóval. Útitársam is csak a GPS és egy pár CD volt, hogy ébren tartson. Nem is gondoltam volna, hogy heti hét nap munka, unalmas élet, elmebeteg főnökség, néhány ismeretség és rengeteg pénz vár rám… Nem erre számítottam.

Luzern, Svájc.jpg

Bár ottani minimálbért kaptam, a szállás és az étkezés teljesen ingyen volt, ezért mindent félreraktam, amikor lehetett dolgoztam (érdekes, nem is volt megterhelő) és igen… egy év alatt fél emberöltőnyi magyar fizetés jött össze… Már nem volt akadálya, hogy megvalósítsam az álmom – vagyis irány Ausztrália.

Rengeteget olvastam róla könyvekben, a fantáziámban úgy élt, mint egy mesés, kincses óriássziget. Jobban ismertem a térképét, városait, mint sok helyi. A vízum pár hónap után megjött, én pedig egy téli napon egy nagy bőrönd kíséretében vártam a reptéren azt a percet, amikor az óriási csodagép elrepít engem az álmaim földjére.

Kilenc hónap Ausztrália

Maga volt a paradicsom. Iskolába, strandra, szórakozni, kirándulni, randizgatni jártam, rengeteg embert megismertem. Összességében az tényleg igaz, hogy bár az ausztrálok barátságosabbak, egy ponton túl nagyon nehéz közelebb kerülni, mélyebb témákról beszélgetni velük.

Rengeteg helyet bejártam, a keleti oldalon szinte az összes kis szigetre eljutottam egészen az északi csücsökig, és szinte mindent kipróbáltam. Búvárkodástól kezdve a sivatagi lovaglásig és olyan dolgokat is, amiket le sem mernék írni.

A legtöbb ember, aki ide jött, ide menekült a gyors, rideg, stresszes, túlnépesedett világ elől hogy itt teljes nyugalomban éljenek komfortos életet, ki így – ki úgy.

A városban az emberek mezítláb közlekednek, így dolgoztak az irodákban, szinte állandóan süt a nap, mindenki lazán és könnyen él, nincs tömegnyomor a strandokon.

Nem látni egyetlen koldust/szegényt sem, tehát látszólag nincs miért aggódni. Az aljabevándorló (mint Németországban a török, Svájcban az albán) itt a brazil, ők végeznek minden piszkos munkát. Rajtuk kívül tele van az ország ázsiaival meg persze európaival és van brazil és kanadai, amerikai is.

A magyarok itt is az egyik legerőszakosabb, legfurcsább mentalitással rendelkező nép volt. Igaz néhányan itt sokra vitték az állandó telhetetlenségük, nyugtalanságuk és szorgalmuk miatt, de én messze elkerültem a magyar klubokat és pávaként magamutogató embereit.

Ahogy utóbb hallottam, nagyon jól tettem, mert ott is ugyanaz megy köztük mint otthon; piszkálódás, versenyzés, irigység…. Hogy miért akarnak többet mutatni, mint ami van és amik önmaguk és miért akarnak mindenáron jobbak lenni a másiknál, arra a mai napig nem sikerült rájönnöm…de hát lehet az én természetem a hibás.

Repült az idő és minden olyan csodálatos volt. De tudtam, hogy nem tarthat örökké. A honvágy vetett véget álomszerű utamnak. Elérkezett az az idő, amikor éreztem, ha most nem megyek haza, akkor örökre kint ragadok. Így utólag nem tudom mi lett volna jobb döntés.

Ausztrália.jpg

Anyukám naponta sírt a telefonban, úgy hiányoztam neki, és ezt hallani szörnyű volt. Maga a tudat, hogy egyre nehezebben boldogulnak, és én, az egyetlen lányuk pedig otthagyja őket a Balkánon elveszni, elviselhetetlen volt. Rémképek keringtek előttem, nem tudtam nyugodt lelkiismerettel aludni.

Arra gondoltam, hogy szüleim ott fognak kettesben megöregedni és én magányosan ott hagyom őket és közben itt vígan élem a világomat. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem, keltem és az lett a vége, hogy megvettem a hazajegyet. Az utat a reptér felé végigbőgtem és a család, aki kivitt, valamint a biztonsági őr, a jegyellenőr és én is azzal nyugtattam magam, hogy ide bármikor visszajöhetek…

Otthon nagy volt a boldogság, bár mikor megérkeztem láttam hová jöttem vissza… rossz volt a levegő, minden régi és koszos, az emberek mintha temetésre mennének. De mindez nem tudta elrontani a jókedvemet, hogy újra láthatom szüleimet és barátaimat.

Nem szabad ezt félreérteni, szeretem az országom. Gyönyörűek és változatosak a tájai, finomak az ételei és a 4 évszak is a szívemhez nőtt. Nincsenek is tisztában azzal az itt élő emberek, hogy igazából mennyi mindenük van, amit sok jóléti államban megbecsülnének, ha lenne, itthon természetesnek veszik…

Hamar rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok hozzászokva a magyar keresetekhez és megszoktam, hogy annyiért dolgozom csak, ami gyorsan nagy eredményeket vezet. Ezért hát…

…megint Svájc következett

Tényleg csak a kereset hozott vissza a tehénszag, az üzletelés, a fenséges csokoládé, a bevándorlók által elözönlött, de még mindig a beltenyészetes svájciak által irányított mini-makett szerű tökéletlen, hideg-rideg és számomra élhetetlen országba.

Ezúttal egy építőmérnöki irodában dolgoztam, mint ügyintéző, az állást egy ismerősöm szerezte nekem. Nem volt nehéz, de könnyű sem. Nehezen fogadtak, (igazából nem is fogadtak) be maguk közé és a bejelentésem is lassan ment. A nyelv csúnya, az emberek lelki szegények, a pénztárcájuk vastag.

Tapasztalatom szerint a bevándorlók itt is csak bevándorlók maradnak, a gazdagok itt is azok és a szegények szintúgy. Luzern szép város, de néhány séta után meg lehet unni, mert mint egy jeges díszdoboz, amit ha egyszer megfogsz, olyan hideg, hogy azonnal visszarakod a helyére.

Egy decemberi napon annyira magányosnak éreztem magam, hazavágyódtam a meleg kandallónk elé, szüleimhez és kisállataimhoz, mardosott a bűntudat, a karácsony is közeledett… Így kivettem az összes pénzemet a számlámról, felmondtam, otthagytam mindent és hazaindultam. De mindennek ára van!

Egy év Magyarország

Hát erre mit mondjak? Próbáltam beilleszkedni a „magyar társadalomba”. Lakást vettem, divatosan öltözködtem, utánoztam a tökéletes nőt (mert hát a magyaroknak ez a fontos), bunkónak és sérthetetlennek akartam látszani, küzdeni a mindennapokban a betevőért, mindenhová ok nélkül sietni, idegeskedni, postán sorban állni, hallgatni mások panaszkodását, találtam egy állást, ahol próbáltam nem eltaposni a többieket, holott másoktól ezt láttam.

Ennek ellenére a munkahelyemen csak belém rúgtak, a boltokban csak átvertek, és a pénzemet akarták kicsalni MINDENHOL. Ekkor vettem egy nagy levegőt és elgondolkodtam, hogy kell ez nekem? Hát nem! Mindenem megvolt, szüleim és barátaimat nagyon szerettem, de nem bírtam elviselni ezt az igazságtalan látszatvilágot.

Végül egy földközi-tengeri, mediterrán szigeten

Ez a sziget egy menedék a Földön. Csendes, békés, mégis minden megvan, ami kell. Egyszerre régies és modern – visszamaradott és színvonalas. Van szántóföld és pláza, szegény és gazdag. Csak valahogy mintha megállt volna az idő.

Minél több időt tölt itt valaki, annál kevésbé kívánkozik vissza a civilizációba. Azt hiszem, ez történhetett Leonardi DiCaprióval is a Part c. filmben. Nem kell többet a hideg tél, az idegeskedés, a civilizáció, a forgalmas utak, az autó sem hiányzik. Nincsenek csekkek, rosszindulatú emberek, bántó, sértő megjegyzések mindenhol.

Van viszont szeretet, megértés, emberségesség és hit. Tökéletes angol és német nyelvtudással két hét alatt találtam munkát. Nem keresek messze annyit, mint Svájcban, de elég arra, hogy jól megéljek.

Olcsón haza tudok repülni meglátogatni a szüleimet és ide még vízum sem kell. Itt nem kell fizetni, hogy elvigyék a szemetet, mindenki korrekt, fillérekbe kerül a tömegközlekedés és az amerikai műmosollyal ellenkezőleg itt az is igazi!

Szabadidőmben festegetek, olvasgatok, strandra és futni járok, egyszóval magam lehetek. Úgy néz ki így közel a harminchoz végre hazaértem.

Hogy mi a helyes, mindenki maga dönti el. És azt is maga választhatja meg milyen környezetben éljen. Kitartás és munka nélkül ne akarjon senki sem meggazdagodni. De a sok pénz még nem jelenti azt, hogy az vagy. Az igazi kincs, érték, ha megadhatod a szeretteidnek, amit szeretnél és hosszú, egészséges, teljes életet élhettek.”

(A történet először a Határátkelő blogon jelent meg.)

Share.

About Author

Leave A Reply